Miért kellene tovább folytatnom?

Néma csendben ülök az íróasztalomnál, miután megállítottam a zenelejátszót, mivel már ez is zavar, pedig alapvetően alig van olyan pillanat, amikor ne szólna valami a környezetemben. Ez is megváltozott, ahogyan minden más is, mert hónapok óta semmi sem olyan, mint amilyen volt, csak egyszerűen most jutottam el arra a pontra, ahol a kedvenc dalaimtól is megválok és nem marad más, egyedül az írás illúziója. Legalábbis szeretem azt gondolni, hogy ez még az enyém, de a csúf igazság az, hogy mostanra jóformán csak emlékeim vannak arról, hogy milyen volt, amikor mindenféle gát nélkül tudtam írni, amikor nem befolyásolt semmi sem. Főleg nem egy ilyen semmilyen vélemény, amit hónapokkal ezelőtt kaptam, ami ráadásul se nem bántott, se nem vitt előre. Csak megkaptam azt a pár sort, amiben még üres frázisok sem voltak, csak szavak, amik mégis túl nagy befolyást gyakoroltak rám, mindez pedig most mutatkozik meg igazán.

Hátratolva a székem, leejtem az ujjaim fogásából a tollat és kisétálok az erkélyre a nyitott üvegajtón keresztül. Fülledt meleg van, még így este is, a levegő is alig mozdul, ez pedig csak egy újabb kifogás arra, hogy miért nem írok, miért nem haladok semmivel sem. A korlátra támaszkodva, a felhőtlen égboltot kezdem el bámulni, amelyen már fényesen ragyognak a csillagok. Nem is tudom, hogy a héten ez hányadik este, amit idekint töltök és csak úgy vagyok, miközben épp most lenne időm arra, hogy nyugodt körülmények között írjak. Talán épp itt lenne annak az ideje, hogy tényleg elengedjem az írást, hiszen úgyis csak szenvedek vele... olykor jön egy kisebb hullám, amivel egy-két részt össze tudok hozni, de aztán mindig jön a több hónapos szünet, ezek pedig egyre hosszabbak és hosszabbak lesznek. Egyszerűen nincs így értelme, valahol elveszítettem az írás iránti rajongásomat és mostanra csak csapkodok, hogy fent maradjak a felszínen.

– Mi a baj? – meglepve kapom hátra a fejem, mivel nem számítottam senkire sem, nem is hallottam, hogy bárki közeledne. Szótlanul bámulok a barna szempárba, mely válasz után kutat a vonásaimban. Fogalmam sincs, hogy mit láthat, mivel alig ismerjük egymást, pár hete bukkant fel az ajtóm előtt és van rá esély, hogy ez nem is fog sose megváltozni és mindig csak idegenek maradunk egymás számára. Egy sort se írtam az ő történetéből, pedig már mióta elmesélte, én mégse teszek semmit, csak álltatom őt is, mint a többieket.

– Nincs semmi baj – ejtem ki könnyedén a hamis szavakat, melyek már túl könnyedén jönnek a nyelvemre, viszont ez nem is csoda, hiszen nem is tudom már megmondani, hogy mikor hagyta el az első hazug válasz a számat. Nem várok válaszra, csak visszafordulok, mintha az égvilágon semmi sem történt volna és nem is fog, mivel ilyenkor már a többiek is inkább magamra hagynak. Ők se látják már értelmét a próbálkozásoknak, ebből pedig számomra is világos, hogy lemondtak rólam, amit egyedül magamnak köszönhetek.

– Persze és ezért a semmiért ül össze minden este a két mexikói, mikor mind tudjuk, hogy egy kanál víz nélkül is képesek lennének egymást megfojtani! – Váratlanul ér, hogy közelebbről hallom a hangját, hogy itt maradt és nem ment le a földszintre, vissza a többiekhez. Egy sóhajjal válaszolok csak, ami főként annak szól, hogy ezt gondoltam róluk, hogy képesek lennének itt hagyni, mikor legbelül tudom jól, hogy bármilyen gonoszul is bánnék velük, ők akkor is kitartanának. Ha tudnák, hogy mi fordult meg imént a fejemben, biztos hatalmasat csalódnának bennem és joggal éreznék ezt, mert folyamatosan cserben hagyom őket. – Szóval mi a baj?

– Én... nem tudom, hogy van-e értelme tovább folytatni ezt – intek hátra a kezemmel a dolgozószoba felé anélkül, hogy megfordulnék. Biztos vagyok benne, hogy már az első pillanatban átlátott rajtam, hiába voltam olyan lelkes az érkezésekor, tudta, hogy valami nem stimmel, hogy nem olyan kerek ez a történet, mint ahogyan én azt előadom. Egészen idáig nem tett erről említést, azonban ez eddig tartott és nem tovább. – Hónapok óta húzom ezt a döntést, amit igazából valahol már meg is hoztam, csak nem fogadtam el vagy nem mondtam ki hangosan. Legalábbis még nem – alig ejtem ki az utolsó szavaim, érzem, ahogy hátulról körém fonódik az izmos kar és szorosan von a mellkasához. Pislogni is elfelejtek a mozdulataitól, mivel nemcsak váratlanul ér, de teljesen ki is zökkent, mert ugyan korábban gondolkodás nélkül arcon puszilt az érkezésekor, mégsem gondoltam, hogy ilyen közvetlen lenne közöttünk az ismeretség. Bár ezen meg se kellene lepődnöm, hiszen ízig-vérig olasz. – Giovanni...

– Marhaságokat beszélsz! Viszont, ha ez tényleg így lenne, akkor én, hogy a francba kerültem az ajtód elé? – teszi fel kérdését közvetlen a fülem mellett. A kölnije friss illata rögtön az orromba szökik, erőteljes, férfia, mégis kellemes és egyedül csak rá emlékeztet. – A két okos tojás szerint valamilyen vélemények vannak a háttérben.

– Nem erről van szó, csak... tényleg volt egy-kettő, amiket nagyon vártam aztán vagy totál használhatatlan volt, vagy meg se érkezett. Tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, mikor ezek szerencsére elég ritkán fordulnak elő és első sorban magamnak írok, de tényleg nagyon vártam ezekre. Azt is tudom, hogy nem kellene ezt éreznem, azonban nem tudom kiverni a gondolataim közül azt, hogy ez miattam van, mert nem dolgoztam a történeteken eleget, hogy még mindig túl kezdetlegesek hiába foglalkoztam velük annyit – fakadok ki végül, ez viszont minden bizonnyal túl tömény neki, hiszen még nincs jelen olyan régóta az én kis buborékomban, fogalma sincs, hogy mennyi kétely van bennem az írással kapcsolatban. Muszáj lett volna tovább bírnom és megtartanom magamnak a gondolataimat, de most már késő, kinyitottam az ajtót és addig nem is tudom majd bezárni, amíg nem jön ki rajta minden. – Pedig rengeteg időt fordítok a kutatómunkára, a jegyzetelésre és mindenemet beleadom az írásba, mégsem érzem azt, hogy ez elég lenne, hogy tényleg jó az, amit kiadok a kezemből, legalábbis ez a véleményt ezt idézte elő bennem. Belül tudom, hogy nincs olyan nagy baj azzal, amit legépeltem, de ez hatalmas kételyt ébresztett bennem és azóta nem is tudom rávenni magam, hogy írjak... egyszerűen elveszítettem a lelkesedésem, elvesztem és fogalmam sincs, hogy merre van a kiút ebből. Talán már nem is akarom megtalálni.

Az utolsó mondatot olyan halkan ejtem ki, hogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy hallotta. Ezt igazolja a kettőnk közé furakodó csend, majd az, hogy enyhül a vállam körül a szorítás, végül teljesen megszűnik és már őt se érzem magam mögött. Valahol sejtettem, hogy így fog reagálni, ennek ellenére nem tudom tagadni, hogy nagyon fáj, pedig miért is cselekedne másképp? Hetek, hónapok óta hitegetem mindannyiukat azzal, hogy hamarosan folytatom vagy elkezdem a történetüket, az üres ígéreteimből már felhőkarcolót építhetnének. Kész csoda, hogy eddig nem léptek le, mert ehhez aztán minden joguk meg is lenne, ha ezt tennék a szemem sem rebbenhetne. Ezért sem értem, hogyan érkezhetett ide Giovanni, mikor semmi értelme sincs annak, hogy belekezdjek a regényébe, mikor egyetlen másikkal sem haladok semerre se. Jobb lett volna neki is, ha távol marad ettől a helytől, ha nem ismerkedik meg velem, mert így őt is csak bántani fogom, mint mindenki mást. Tudom, hogy ezt teszem velük hiába nem mutatják ezt se nekem, se egymásnak, hogy miattam tesznek úgy, mintha minden rendben lenne.

Elengedve a korlátot, már épp készülnék megfordulni és visszamenni a házba, hogy kikapcsoljam a laptopomat, amit ma is feleslegesen indítottam el, a történtek után esélytelen, hogy akár egyetlen betűt leírjak, mikor megérzem a csuklóm köré fonódó ujjakat, amelyek gyengéden kezdenek el húzni. Mindössze pár pillanat és máris szembe találom magam Giovanni mellkasával, aztán a mosolygó arcával, miután állam alá téve szabad kezét, felemeli a fejem. Szótlanul nézek rá, próbálom meglátni rajta a harag legapróbb jelét, azonban ezzel is kudarcot vallok, mint mostanában minden mással is... nem fogok úgyse belekezdeni a történetébe, nem fogom befejezni a többiekét, így nincs is értelme tovább húzni az elkerülhetetlen és itt az ideje, hogy búcsút vegyek mindenkitől.

– Kezdem érteni, hogy mit értettek az alatt, hogy a fejed néha sokkal keményebb, mint egy szikla – értetlenül állok az apró nevetés előtt, amiben semmi gúny vagy más negatív töltet sincs. Fel se tűnik, hogy a keze már az arcomat fogja, csak arra várok, hogy mikor törik meg az álarc és kezd el velem kiabálni, vagy mikor hagy itt egyszerűen, amit egyébként alapból tennie kellett volna. Itt kellett volna hagynia! – Ha ebből a katyvaszból, ami a fejedben van most bármi is igaz lenne, akkor Alejandro nem mondaná el minden nap legalább ötször, hogy őt imádják az olvasóid és Alessandrónak esélye sincs mellette. Te magad mondtad, hogy az az Előszó neked is kedvenced lett és attól függetlenül, hogy nem lett semmivel se alátámasztva, okkal nyertén a másik történeteddel... szóval tényleg azt hiszed, hogy csak úgy lelépek és valaki másnak mesélem el a sztorimat, aki ráadásul negyed annyira jól se tudná megírni, hiába mondok el neki mindent? Nekik semmit se fog az jelenteni, ha Vénusznak vagy Júliának becézem, míg te mindig mosolyogsz tőle – néz végig a szemembe, miközben, ha akarnám se tudnám elfordítani a fejem, mert biztosan tart egy helyben. Érzem, ahogyan lassan kezd elhomályosodni a könnyektől a tekintetem, hogy a szavai sokkal jobban megérintenek, mint azt szeretném kimutatni. Tudom, hogy másnak még a háttér történetével együtt sem fogja azt jelenteni a Vénusz becézés, mint nekem, hogy nem fogja ugyanazt a hatást elérni, mint nálam, mégis úgy érzem, hogy jobb lenne neki is, ha elengedném. – Az első perc óta érzem, hogy bizonytalan vagy, de az az eszembe se jutott, hogy ezért. Csodálatos ember vagy, de te sem vagy tökéletes, nem tudsz mindenben hibátlanul teljesíteni. Ezzel viszont nincs baj, mi a hibáiddal együtt szeretünk és bízunk benned...

– Szépségem szükségem van rád! Ez a seggfej azt hiszi, hogy a legújabb tequilának csúfolt kotyvaléka neked is ízleni fog – hallom Alejandro közeledő hangját, amire oldalra dőlve, kérdőn nézek rá, hiszen tudja jól, hogy nem nagyon iszom alkoholt, főleg nem rövidet. A küszöbön torpan meg és egyre dühösebben mered rám, majd a figyelme Giovannira irányul, aki még mindig a tenyere közé fogja az arcomat és egyedül csak rám összpontosít. – Mi a francot csináltál vele? Én tudtam, hogy ez egy elbaszott ötlet, hogy egyedül felengedjünk Catalinához!

– Nincs semmi baj Lima – mondom, miközben már felénk is robog, aztán rögtön magához húz és arrébb löki Giovannit. Nem igazán örült, amikor megérkezett, így valahol nem is lep meg a heves reakció. Egyedül az én kedvemért viseli el, máskülönben az első percben kidobta volna az ajtón, vagy azonnal az arcába csapta volna azt. – Alejandro nyugalom, nem csinált semmit, csak beszélgettünk. Jól vagyok.

A szeme se rebben meg, mintha nem is mondtam volna semmit se az imént, vagy legalábbis nem olyan nyelven, amit értene. Még mindig meg tud lepni ezzel, hogy ilyen vehemensen védelmez, mikor a nem törődőm felfogásával és viselkedésével egyáltalán nem ezt várnám tőle, ő volt az, akiről a legkevésbé hittem el azt, hogy akár a legpokolibb tűzön is keresztülmenne miattam, erre tessék! A legapróbb jelnél is ugrik, mint egy felbőszült tigris... kicsit még mindig fáj az, hogy ennyire felületes voltam vele kapcsolatban, főleg, hogy rengetegszer bizonyította már, hogy nemcsak az a rossz fiú, akinek mutatja magát a nagy közönségnek, hogy ennél jóval több. Ezek után pedig hogyan is lehetnék jó író, mikor a saját szereplőimet se ismerem? Épp olyan könnyedén ítélkezem, mint mindenki más és meglep, ha valaki másképp cselekszik? Nem érdemlem meg őket és nem értem, hogy ezt ők miért nem látják be.

Megszorítva a karját, szerencsére magamra vonom a figyelmét és azonnal eltűnik a vonásaiból a harag, mintha korábban az ott se lett volna. Tisztában vagyok vele, hogy ennyivel nem fog megelégedni, addig nem fog békén hagyni, amíg nem mondok el neki mindent és aztán majd vele is át kell beszélnem az egészet, ami jelenleg a fejemben kavarog. Sose adja fel könnyedén, ezt jól mutatja az Ana iránti kissé őrült rajongása is, így ez se lesz kivétel, nem fogom megúszni egy semmiség az egésszel vagy egy leegyszerűsített verzióval. Viszont most képtelen lennék mindazt elismételni, ami az imént elhagyta a számat, így csak rámosolygok és aprót biccentve remélem, hogy ez most elég lesz neki. Érzem, hogy habozik, hogy viaskodik magában, mert nem akarja ennyivel elengedni az egészet, végül mégis csak Giovanni felé fordul és a lehető legridegebb, leggyilkosabb pillantását küldi felé, bár nem hiszem, hogy ez most elérné a kívánt hatását. Tudom, hogy a házban jelenlévő egyetlen pasit sem kell féltenem semmitől sem, ezért megnyugtató a tény, hogy egymásnak nem fognak semmiképp sem ártani, mert azzal nekem okoznának fájdalmat.

– Odalent várlak – fordul vissza hozzám, majd homlokon puszilva, el is indul. Az utóbbi időben lett ez a szokása, ami eleinte nagyon fura volt tőle, hiszen egy nőcsábásztól nem várnék ilyen bensőséges megnyilvánulást, főleg nem mások előtt. Azóta viszont megszoktam és szeretem is, amikor ezt csinálja, éppen ez az az oldala, amit majd szeretnék az olvasóknak is megmutatni, hogy nem olyan rossz ő és képes a változásra, fejlődésre. Tudom, hogy egyszer neki is be fog nőni a feje lágya, csak addig még Anának helyre kell őt párszor tennie, aminek tuti nem fog örülni, de szüksége van rá. – Még hogy Rómeó! Csak megríkatod a nőket – hallom még, ahogy távozás közben elmormolja az orra alatt, amin csak lemondóan felsóhajtok és lehunyom a szemem. Nem is ő lett volna a nagy Alejandro De la Vega, ha csendben távozik és nem szúr oda semmit sem. Nem tudom megállni, hogy ne kuncogjam el magam, miközben nyilvánvalóvá válik a számomra is, hogy bármennyire is pocséknak érzem magam és bármennyire is abba akarom hagyni, nem tudnám elképzelni úgy a napjaimat, hogy nincs jelen akár csak pár pillanatig ez a nagy okos. Túlságosan megszoktam már a jelenlétét és a többiekét is, így valószínűleg rövid időn belül nagyon elkezdeném hiányolni mindannyiukat.

– Sose sürgetnélek, de remélem, hamar elkezded írni az én történetemet, mert egyre inkább szeretném az arcába vágni, hogy engem sokkal jobban imádnak a nők – meglepve nézek a mellettem állóra, mivel ugyan sejtettem eddig is, hogy sose volt gondja a nőkkel, azonban Olíviára gondolva, valahogy nem jutott az eszembe, hogy személyiségre talán sokkal közelebb áll Limához, mint Alessandróhoz. Valószínűleg emiatt viselik ilyen nehezen a másik jelenlétét és én eddig még a két mexikói miatt aggódtam annyira. Erre tessék, minden bizonnyal ők ketten fogják pokollá tenni az életet a házban, ha a tesztoszteron túltengés veszem figyelembe. – Különben is az én Vénuszom már vár rám és nem illik megvárakoztatni, nem igaz Júlia?