Ezer év, mint egyetlen nap,
s mégis örökkön-örökké tart.
Ahogyan telik az idő, becsap,
s felkavarja az óriási zűrzavart.

Ezer évig tartó halk magány,
egyetlen napig álló harcmező.
Távolban lévő hatalmas sárkány,
s leomlik a sziklás hegytető.

Por gyűlik az égben, s alakot formál,
mintha ábrázolna egy arcot.
Tekintete intimebb bármely csóknál,
nem ad ki semmilyen hangot.

Ezer darabra tört fekete tükör,
minden szilánk másik arcot mutat.
Némely árnyékot vet, némely tündököl,
némely pedig önmaga után kutat.

Kicsiny vízfolyás, mint apró patak,
benne állván hatalmas folyó és vízesés.
Egy tenger, miben úszkálnak a halak,
csak egy könnycseppben lévő tévedés.

Korom sötét az éjjel s köd lepi el,
de érinti a tárgyak éles körvonalát.
Így elmém sohasem feledi el,
milyen a világ a sötétben ideát.

Égben szóló ezer féle ének,
de ez csak az én színes hangom.
Eme halott hangok szinte élnek,
s kísértenek, mikor mélyen alszom.

Fának illatát érzem, friss és kellemes,
de hirtelen lángra kap a fejemben.
Folyt a füst, a tűz pedig oly heves,
a hamut fogom mindkét kezemben.

Behunyom a szemem, de folyton látom,
a magamnak kreált elmém börtönét.
Sohasem múlik az olyasfajta álom,
ahol ne követném testem ösztönét.

Esik az eső és száraz a talaj,
én viszont teljesen eláztam a víztől.
Nem telik tőlem, csak hangos kacaj,
hogy megszabaduljak minden színtől.

Öntözök egy virágot, ami réges-régen,
teljesen elhervadt már az idő múltán.
Elmegyek hát, kiöltözök szépen,
hogy aztán éljek eme fertő csúcsán.

Kiömlik a láva, de érzem, hogy jéghideg,
megdermed tőle minden csontom.
Számomra egyetlen óra egy évtized,
az orrom már rég magam alatt hordom.

A magasról zuhanok, de a földön vagyok,
úszom a levegő vizén, élek az ég üregén.
Föld alatt repülök s felfelé zuhanok,
táncolok az elmém vékonyka üvegén.

Keresek valamit, ami már megvan,
s elvesztem azt, ami sosem volt meg.
Lent érintem, ami egészen fent van,
mínuszat mutat alattam a mérleg.

Ha érintem, nem érzem s nem látom,
ha nem látom, mintha megérinteném.
Amit nem kellene, azt megbánom,
ami fáj, bent marad, ha elengedném.

Elmossa az árvíz, minden emlékem,
de amint szárad, újra élénk minden.
Ha kalózok jönnek s én elkésem,
odavész a megszerzett kincsem.

Elnyel a futóhomok, csak süllyedek,
ezért mozdulatlan maradok egy darabig.
Lábaim a homokban viszont fürdenek,
a talaj megmos egészen a taplamig.

Örömre lelek a szürkületben,
pirkadatkor a bánat gyötri lelkem.
Rendet látok e káoszban s őrületben,
a képet egy nagy vászonra festem.

Érzem a meleget, de idebent hűvös van,
pulzusom magas, amikor nyugodnék.
Melegem van nappal az árnyékban,
ha rend van, folyton rombolnék.

Forgószél szedi szét felépített házam,
folyton felkap s a levegőben megcsavar.
Nem múlik el a tünet s a magas lázam.
ami a bennem lévő hatalmas zűrzavar.