Felejthetetlen számomra,
az érzés, mi szívemig hatol.
Nem jön a szemem álomra,
az ébrenlét számomra pokol.

Hogy is mondhatnám el,
vagy írhatnám le, hogy félek?
Kérdéseimre senki sem felel,
ezzel már rég együtt élek.

Szívem törött üvegből van,
s szilánkjai elvágják az ereim.
Torkom pedig hangtalan,
s nincsenek már elveim.

Olyan nehéz valamit leírni,
s megfogalmazni pár szóban.
Ezt a szenvedést semmi sem enyhíti,
csak ha már a szívem nem dobban.

Sosem éreztem magamat,
mint a társadalom hű tagja.
Én csak kergetek egy szamarat,
aki a szavaim a számba adja.

Mindenkinek megvan,
a saját maga személyisége.
De az, ami csak nekem van,
a bánatnak rejtélyes mélysége.

Csodálkozom milyen jól,
boldogulnak rajtam kívül.
Mindenki tanul a múltjából,
de a lelkem csak beleszédül.

Számomra ismeretlen az az élet,
ahol nem küzdök a gondjaimmal.
Történetembe a jó nem férhet,
mert a gonosz köszönt csókjaival.

A reményem elúszik,
s az egészet végignézem.
Majd egy kígyó alámcsúszik,
amikor démonom megidézem.

Az ördögnek volt igaza,
megvédhettem volna magam.
Őneki nem csal a szimata,
folyton becsapom magam.

Becsapom, hogy sikerülhet,
felmászni még valaha is.
De sohasem teljesülhet,
az egyszerűen irreális.

Annyi mindent szeretnék,
tanulni minél többet.
Annyi mindent felfedeznék,
de elfogyott az ötlet.

Nem hiszem, hogy sikerülne,
olyannak lenni mint mindenki.
Egyszer úgyis kiderülne,
hogy lelkem nincs aki megérti.

Olyan akarok lenni, mint mások,
akik határozottak az életben.
Olyan, akit nem kötnek le a láncok,
akik nem hagyják hogy testük elvérezzen.

Az én tudásom oly csekély,
szinte alig boldogulok bárhol.
Belőlem elveszett a szenvedély,
pedig olyannyira elvarázsol.

Annyira szeretnék, másik ember lenni,
olyanokkal, akik a példaképeim.
De soha semmit sem tudok elérni,
talán hibásak a génjeim.

Egyedül és magam vagyok,
egy hibásra sikerült dolog csupán.
Foltjaim csúnyák és nagyok,
talán ezért néznek rám furán.

Nem tudok beilleszkedni,
pedig megparancsoltam magamnak.
Már megszoktam szenvedni,
s hogy az érzelmek felkavarnak.

Szívemig hatol minden ami bánt,
s börtönben érzem magam sokszor.
Ez az érzés a mélyre leránt,
s rosszul vagyok olykor.

Miért érzem magam kevésnek,
vagy éppen egészen másnak?
S miért tűnök oly nehéznek,
rossznak, réginek s hibásnak?

Sokszor inkább távol maradok,
mert fenntartani a látszatot nehéz.
A boldogság elől pedig elszaladok,
mert nem érdekel ez az egész.

Személyiségem oly erőtlen,
kezeim pedig olyan gyengék.
Bárcsak ne lenne mindez előttem,
s már csak egy emlék lennék.

Szívemig hatol a gyűlölet,
mert érzem, hogy én más vagyok.
Olyan, mint egy hosszú bűvölet,
csak telnek s múlnak a napok.

Szívemig hatol minden, mi elmaradt,
s minden könnycsepp az ágyamban.
Szívemig hatol a seb, mi felszakadt,
s az ezernyi tőr a hátamban.