Sötétben szól egy hang, édes álomokat hoz,
Ezernyi kín és fájdalom lészen vállamon,
Elmém és testem egyaránt visszakoz,
E szerenádnak magam mégis átadom.

Mily édes altató, mi veszteségről szól,
Megvadul tőle a végtelen jeges tenger,
Hegyomlásnak dühe körülöttem táncol,
Egy érzés, mi sosem látható szemmel.

Az elme hozzá van szokva e káoszhoz,
De a szív gonosz mámortól lézeng vala,
Elrejtve imádozik e láthatatlan árnyakhoz,
Míg végül elérik őt a szirények gyilkos dala.

Nyugodt lélek válik hirtelen haragossá,
Megromlik s szénné válik a gyönyörű rózsaszál,
Sziklába vésett remény törik darabokká,
A remény az égben fürgén tovaszáll.

Alászáll s telepszik, de én békésen alszom,
Tovább már nincs hatalma én felettem.
Fejem örök álomba ringatom s megnyugszom,
Mire felkél a nap az egészet újra elfelejtem.