Csak egy érzés, csak félelem,
mi elterjed teljesen.
Ez a dolog, csak játszik velem,
s majd felemészt egészen.

Ringass álomba, meg kell nyugodnom!
Mellkasomban érzem, baj van.
Egyszer biztos elmúlik, gondolom.
A panaszkodást abba kell hagyjam.

De előjön, pedig nem is akartam,
s egyre csak rosszabb.
Időérzékem teljesen felkavartam,
s minden már hosszabb.

Furcsa érzés, olyan mint a szerelem,
de kellemetlen és megijeszt.
Megkínoz, számára nincs kegyelem.
Minden jó érzést elijeszt.

Egyszerre van melegem s fázom,
teljesen megőrjít már.
Szárazon az eső alatt ázom.
Az érzés tárt karokkal vár.

Nem tudom miért, de feltűnik,
ez a tudat a legrosszabb.
S a várakozás amíg eltűnik,
mindig a leghosszabb.

Kiváltja már bámi, elég egy kevés.
Bánat vagy esetleg kétely.
Olyan mint a falon a penész.
Mikor ébredek én fel?

Szinte fertőzi a lelket, megbetegít,
s én csak nem értem az egészet.
Minden félelmet felelevenít,
s majd belülről szépen feléget.

Csak várom, hogy eltűnjön,
Miközben e sorokat írom.
Csak várom hogy megszűnjön,
De én írok míg bírom.

Érzelmi hullám, plafont is eléri.
Fulladozom benne.
Megtanultam vele együtt élni,
pedig nélküle jobb lenne.

De még érzem, nehezen múlik el,
pedig el kellene múljon.
Túl sok emlék, mit nem engedtem el,
kár rágódni a múlton.

Hiába felejtek, nyomot hagyott.
Mint lábnyom a friss hóban.
Mert minden barátom ott hagyott.
Nem lehet elmondani ezt szóban.

Elrejtem magam s hibáim.
Pedig nem kellene, jól tudom.
Várom hogy meghallják az imám.
De nem teszik, s megunom.

Étvágyam nincs, ennék de nem megy.
Összeszorult mellkasom s torkom.
Pulzusom pedig az egekbe felmegy.
Egész rossz dolgokon gondolkodom.

Melegem van és megfagyok,
de már megszoktam.
Van erőm és fáradt vagyok,
kissé meginogtam.

Lassan elmúlik, be tudom fejezni.
Nem kell már verset írnom.
Így tudom csak magam kifejezni.
Írok amíg tudok s bírom.