Hová halad az ember?
Mi az, ami így megéri?
Elnyeli az embert a tenger,
s közben szabadságát reméli.

Haladunk fejvesztve előre,
s közben kártyákból építünk.
Nem lehet követni elsőre,
magunk ellen veszítünk.

Homályos már a láthatár,
történelmünk hamisítjuk.
Összedőlhet a kátyavár,
mert az egyensúlyt felborítjuk.

Elég lenne egy mosoly,
így nézzünk a másikra.
Az egész világ téboly,
egymást keltjük pánikra.

Rendszerünk már pusztító,
nem törődünk másokkal.
Társaságunk nyomasztó,
egymást szórjuk átkokkal.

Folytogatnak közben,
torkunkat szorítják.
Elveszünk a ködben,
sorsunkat már megírták.

Nem engednek hallani,
az igazságot meglátni.
Csak nyomorságban tartani,
reményünket elzárni.

Ez a világ összedől,
hisz kártyavár az alapja.
Álljunk ki a tömegből,
hogy mindenki meghallja.

Legyen mindennek értelme,
legyen újra jövőnk.
Minden ember érezze,
maradt számunkra időnk.