Ittasan írni nem nagy dolog,
legalábbis ezt gondoltam.
De a talaj alattam imbolyog,
így a versírást már feladtam.

Viszont nem vagyok az a típus,
aki feladná egy ilyen akadálynál.
Nálam ez egy életstílus,
nem eszem, csak a magam asztalánál.

Városban fagyit nyalva,
eltűnődom magamon.
Ajkaim meg vannak fagyva,
s ez hallatszik a hangomon.

De nekem csak írnom kell,
ez olyan könnyű most nekem.
Ilyenkor a szívem szinte énekel,
akkor is, ha már csukódik a szemem.

De amíg bámulnak az emberek,
nem láthatják rajtam.
Egy kényelmes padon heverek,
miutám fagyim felfaltam.

Haza kell mennem, ne itt legyek,
nem szeretnék elaludni.
De még mindig csak itt heverek,
elfelejtek megmozdulni.

Mostmár lassan mennem kellene,
de én nem megyek sehova.
Én vagyok mindenki szégyene,
nem lehetek ilyen ostoba.

Végül maradok, hisz olyan jó itt,
minden olyan csendes és szép.
Az álmok tengere messzire elvitt,
most már minden gyönyörűszép.