//változás miatt az Ezer Szó-ból került át ide//

Csak egy apró történet a kezdetnél,
s te örökkön-örökké megéled.
Mint a földre hullott száraz falevél,
télen megfagy s tavasszal feléled.

Tovább lapoznál, de nem lehet,
ebben a könyvben csak bábu vagy.
A sorsod szövetkezik ellened,
keserű zűrzavar, mit hátrahagy.

Eljő a sötét újra és feléd téved,
mint a haragtól cikázó viharfelhők.
Nem látni rajtad, de legbelül érzed,
mint olajos lángtól égő esőerdők.

Lelked fohászt kiált a végtelen űrben,
visszhangként hallod saját magad.
Csoda, ha nem égsz el ebben a tűzben,
s ez a káosz és pokol el nem ragad.

E jeges tengeren a táncoló hullámok,
mélyre löknek s már nem reagálsz.
Elsüllyednek a remények és álmok,
talán a fenéken majd békét találsz.

Ám e zord sötétben a környezet,
teljesen felemészt és körülvesz.
Nem érzed már arcodon a könnyeket,
tested néma, érzéketlen szobor lesz.

Ez a vers egy fohász a lélektől,
mert nem látom még az alagút végét.
Néha elég már ebből az életből.
pedig nem várok más, csak békét.