Vérző szirmait egy rózsa,
megfagyott talajra száműzi.
Nem áll meg egy árva szóra,
türelmét hosszan megőrzi.

A dermesztő fagyban várva,
haldokolva hullajtja mindenét.
A többi rózsától elzárva,
az olvadó talajra veti figyelmét.

Megérkezik a tavasz,
s reményt hoz a magányos rózsára.
De a sors rendkívül ravasz,
hasonlít az ármányos rókára.

E hőség a rózsát lángra gyújtja,
s száraz lénye hamuvá ég.
Testét a szél messzi-messzi elfújja,
lelkét kilehellve eléri a vég.

De a hamvakból új életre kel,
ám a rózsa már fekete.
Fájdalmat és kínt nem érzékel,
mert előző életét feledte.
.
.
.
Hagytam a rózsám meghalni..