Mágikus erő, elátkozott holnap,
A gonosz szívűek meglakolnak.
Jéghideg víz, legmélyebb árok,
Mint egy lidérc, olyan ez az átok.

Mélységes sötétség, melyet érzel,
De szemet hunysz felette, inkább vérzel.
Mint egy háló, melynek gyengéd fonala,
Észre sem veszed, de megfojtana.

Nem tudod, most merre menjél,
Jobb lenne most bármi ennél.
Fény és sötétség keveredik lelkedben,
Minden ami élet, most oly idegen.

Ki vagy valójában, eltévedt lélek?
Fogod-e tudni, milyen az élet?
Mert életed az, mi megbélyegzi vállad,
Sötétség az, mely most beléd árad.

Dermesztő éj, holdfényes tenger,
A szavaknak súlya, most életre kel.
A sors majd végül utólér téged,
A halál az, mely becsap végleg.

Rémület járja át testedet,
Mely sötétbe taszítja lelkedet.
Megbéklyózva könyörögsz életedért,
De nincs irgalom, most véget ért.

Rádöbbensz a jó csak látszat,
Rémálmaid börtönbe zárnak.
Melynek most is szolgálsz utadon,
Szabad akaratból szabadon.

Ez az átok belülről fakadó eső,
Amik a döntéseink, de már késő.
Jó tetteidnek nem igazán van múltja,
Ez a karma gyögyörű, de elátkozott kútja.

-Ez volt a legeslegelső versem, amit valaha írtam. Úgy 2 éves már. Feszültséglevezetésként indult, majd végül hobbi lett belőle.