▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

j u h a r s z i r u p

"You make my heart beat faster than adrenaline
You take the pain whenever I'm in hell again
I know you'll make me better than I've ever been
'Cause you're my medicine, you're my medicine"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

2022.; Los Angeles, CA

― Annyira hangos a híradó nálad, hogy idáig hallom ― Wanda ökölbe szorította a kezeit, hogy az így képzett mikrofonjába beszélve teátrálisan imitáljon egy bemondót. A háttérből megállapítva a fürdőszobai tükör és a videóhívásban látszódó önarcképe segítségével smineklte magát. ― Figyelem, figyelem! Egy huszonhárom éves bombázó az otthonában punnyadva vesztegeti el a péntek estéjét. Az alábbi számlaszámra küldhetik az adományukat, hogy megmentsük fiatalságának utolsó darabkáit.

― Adásunkat megszakítjuk, ugyanis most futott be a friss információ, miszerint a mosatlan haját kontyba fogvó visszaeső bűnöző jelenleg is pizsamában ejtőzik a kanapén.

― A felkavaró részletek miatt a szó a stúdióé ― szabad kezével fülét fogta, csakúgy, mint a riporterek teszik, miközben színészi képességeit megcsillogtatta drámaian lesütve szempilláit. ― Annyi elvesztegetett lehetőség rejtőzik a ma estédben, mint ahány szörnyűséget Amber Heard ellen fel lehet hozni. Komolyan nem értem mi hasznod származik ebből.

― Kezdő licitnek megteszek egy Lelkek sóhaja maratont a másnapos kínai kajámmal.

― Minden évben ezt fogod csinálni?

― Nem, jövőre másnapos sushival emelem a tétet.

― Ha Nic látná, hogy milyen sötéten állsz a szülinapodhoz, amit minden évben Cameron módra ünnepeltetek, felakasztaná magát a sztetoszkópjával.

De nem látja, mert meghalt ― üvöltött a belső hangom. Mielőtt egy szememet szúró könnycsepp az arcomra csordult volna, megköszörültem a torkomat. A pohárba töltött bourbon helyett egyenesen a konyakos üvegért nyúltam és fájdalmasan szorítva a nyakát, húztam meg nagyot kortyolva.

Wanda szemöldöke olyan magasra szaladt a csodálkozástól, hogy kishíján tarkóján csúszott le. Csuklómmal megtöröltem a számat, amelyre vékony fátyolként borult a manduláimat égető alkohol.

― Holnap lesz a születésnapom. Az enyém, W. Ezért döntöm el én, hogy meg akarom - e ünnepelni, vagy sem.

― Nem akarom, hogy csak túléld a legszebb napjaidat. A karosszékben hintázva, ráncos arcodba hulló ősz frizurával biztos bánni fogod, hogy nem buliztál, amíg még nem korlátozott a táncban a csípőprotézised.

― Olyan reményteli jövőt jósolsz nekem, hogy kedvem támad megölni magam.

― Daphné Éloïse! ― Chase figyelmeztetése hallatán vér tódult az arcomba. Az igazság, amit rajta kívül sosem osztottam meg senkivel úgy dörömbölt a mellkasomban, mint egy ártatlanul életfogytig bebörtönzött rab.

Miután kiengedtek a kórházból ― ahol tovább időztem a kelleténél a pszichológiai vizsgálatok miatt ―, elmentem Nicolas sírjához. Nehézkesen préseltem ki magamból egy bocsánatkérést, dacára annak, hogy a temetőbe vezető úton építgettem a monológomat. Sírva a táskámban heverő, gyöngyökkel kirakott revolverért nyúltam. Dörgött az ég, villámok vágta résen zúdult nyakamba az eső. Ujjaim szorosan fonódtak a a fegyverre, amit a halántékomhoz emeltem, keservesen felsóhajtottam. Az utolsó elsuttogott "szeretlek", az utolsó könny, az utolsó lélegzetvétel... lett volna, ha Chase nem ránt vissza a szakadék széléről. Gyenge szorításomból könnyen kiszabadította a pisztolyt. Elhajította s az a nedves fűszálak harmatos folyosóján korcsolyázva csúszott a környező tölgy aljába. Két karja magához húzott, ahol eszeveszetten verő szíve melege biztonságba helyezett. Akkor jártam Nicolas sírjánál először és utoljára.

― Le kell tennem, most kezdődik a Lelkek sóhaja. Jó szórakozást az estéhez! ― elszorult torokkal szakítottam meg a hívást, mielőtt elköszönhettek volna ők is. ― Nekem megvan ― morogtam a kínait csámcsogva. Combomra fektettem a füzetemet és jegyzetelni kezdtem minden észlelt hibát. A tökélyre törekedve részleteire szedtem a munkámat és felírtam mi szorul csiszolásra, hogy aztán a következő adásban hasznosíthassam, és egyre jobb s jobb lehessek.

A fejlődés érdekében rótt sorok összefolytak a nyelvemet bevonó alkohol hatására. Komor ábrázattal dédelgettem az üveget, mígnem a bourbon testes ízét elnyomta valami egészen más. Valami, ami rég nem volt az enyém. Tudat alatt azonban annál inkább vágytam rá.

Megállítottam a műsort és tüzetesen vizsgáltam az arcomat. Máshogy festettem a képernyőn... Amikor egy bizonyos személyre néztem. Gyémántként ragyogott arcomon a mosoly, szemeim tükörként verték vissza a fényt, amit Ő árasztott. Halvány pír táncolt a bőrömön, ahogy elnyeltem a feszültséget, ujjaimat tördelve.

― Nem, az nem lehet... Vagy mégis? ― kezemben megállt a rámentől nehezedő kanál. ― Ó, a kurva életbe! Én szerelmes vagyok Trsitan Savrinn-be.

❈⁛˖࣪ ⠀ོ ָ࣪ ꕊ⋆°'๛.

A hajnal gonosz mostohaként rugdosott ki az ágyból. Éberen masíroztam ki a konyhába, kotyogós kávét főzni. Bögrémmel a kezemben dugtam fejemet a hűtőbe, de hiába estem át már-már Narniába a nagy kutakodásban, az üres frigó kizárólag hidegével kínált bárminemű élelem helyett.

― Boldog születésnapot! ― horkantottam fel, a feketémet kortyolgatva.

Sosem álltam nagy szakács hírében, de mindig akadt valami ― akár romlott ― ennivaló, amivel kihúztam a nap végéig. A tegnapi depresszív, leginkább magányos italozást azonban falási roham követte. Azt hittem a túlzott kalóriabevitelből fakadó kajakóma kiűzi a gondolataimat, amik Tristan körül forogtak. Belemászott a fejembe az a gyerek és, mint mágnes a vasat, nem állt szándékában ereszteni. Meg sem fordult a fejemben, hogy én valaha is szerelmes lehetek Nicolas-on kívül bárkibe is, de minél tovább figyeltem magamat Tristan közelében, annál élesebben láttam a szerelmes Daphnét a tükörben. Ettől pedig halálra rémültem. Pláne, amikor másnap megláttam az üzenetet, melyben áthívnam reggelizni. Mégis hogy a fenében merült fel bennem az ötlet, hogy én, Daphné "égett piritós" Fournier reggelit készítsek Tristan-nek? Hát meg akarom én mérgezni?

Szürke felhők karoltak egymásba a pálmákkal keresztezett útszakasz felett, ám én napszemüvegben mentem a boltba. A paparazzik kíméletlenek és a szótárukban nem létezik a "magánszféra" kifejezés, így egy másnapos, karikás szemű sztár pizsamában olyan nekik, mint ezüst tálcán felszolgált antilop az oroszlánnak. Éppen ezért porzott a talaj a lábam alatt amiért olyan gyorsan tudtam le a vásárlást, amennyire az a kakasoknál is korábban kelő, pletykás asszonyok miatti várakozás okán lehetséges volt.

― "Használjunk rozsdamentes acélból készült palacsintasütőt a tapadásmentes..." Nem lehet olyan nyelven írni a receptet, aminek az értelmezéséhez nincs szükség szótárra? Azt sem tudom milyen egy palacsintasütő, pláne azt nem, hogy melyik készült rozsdamentes acélból! Ekkora faszságot... ― mérgemben a pultra csúsztattam a mobilomat, majd két kézzel a szélének támaszkodva meredtem magam elé, teljesen tanácstalanul.

A kattogó faliórára néztem s konstatáltam, hogy annyira korán van még a telefonos segítséghez, amennyire nincs szívem felrázni a szeretteimet mély álmukból.

― Megvan! ― kiáltottam, megvilágososdva felmutatva a mutatóujjamat.

Tettrekészen csörtettem ki a lakásból és püfölni kezdtem szeretett szomszédom ― kit akarok álltatni, annyira utálom Mrs. Benett-et, mint a három hetes hányást! ―, ajtaját. A nő egyetlen vonallá préselt szemöldökkel fogadott, kezében egy baseball ütővel.

― Jó reggelt, szomszéd! ― Próbálkozásom egy udvarias mosolyra inkább vicsorításra hasonlított.

― Szervusz ― fújt egyet. ― Mivel akar gyanúsítani már megint?

― Na, kérem, ne tegyen úgy, mintha egy szörnyeteg lennék.

Keskeny száját rosszallóan lebiggyesztette, kérdőn megemelt szemöldöke alatt olyan pillantással nézett a vesémbe, amitől rögtön megbántam, hogy a boszorkány odujába mentem segítségért.

― Rendben, belátom, hogy a kapcsolatunk nem egészen indult zökkenőmentesen, de minden kezdet nehéz. Gondoljon csak Steve Jobs-ra ― ügyetlenül igyekeztem oldani a hangulatot egy apró nevetéssel, de úgy hallatszott, mintha fuldokoltam volna. Jobbnak láttam a tárgyra térni, mielőtt szemmel meggyilkolt volna. ― Nézze, vendéget várok és nagy szarban vagyok, mert két lábon járó balszerencseként működöm a konyhában. Tudna segíteni nekem?

Kezében megforgatta az ütőt és gyanakvóan végigmért.

― Kérem! Le szeretném nyűgözni őt, mert nagyon fontos számomra ez a személy. Tudja, nem az érdemeihez méltón bánt vele az élet és ugyan kárpótolni nem tudom a sok szarságért, palacsintával azért még meglephetem. Látja, ő ennyira egyszerű... mármint a lehető legjobb értelemben: már egy kis palacsintától is boldog.

Fecsegésemet a röpke momentum alatt ellazult arcú nő kurjantva szakította félbe.

― Segítek! ― Fordult a kocka, ugyanis ezúttal én mértem végig, gyanút sejtve. ― Mi emberek annyiban különbözünk az állatoktól, hogy folyton elégedetlenkedünk. Nem azért vadászunk, hogy együnk, hanem sportból ölünk, mert a tápláléklánc csúcsaként megtehetjük, ha éppen ahhoz van kedvünk ― tette hozzá, zavarában megigazítva köntösét.

― Aha ― bólogattam darabosan ―, nekem ehhez még korán van.

― A lényeg, hogy ritka az olyan ember, aki a hétköznapi dolgoknak is tud örülni. Ha egy palacsintával hozzájárulhatok egyikük megbecsüléséhez, örömmel teszem. Szóval, Miss Fournier, miben állhatok szolgálatára?

― Tudna nekem adni egy rozsda nyavalyából készült palacsintasütőt?

― Rozsdamentes acél ― helyeselt, aztán eltűnt a barlangban. Hosszas csörömpölést követően tért vissza a kulccsal Tristan boldogságához, amit a kezembe adott.

― Köszönöm szépen ― mosolyoogtam rá, és már fordultam is volna, amikor vészjoslón megállított.

― Vigyázzon rá!

― Ne aggódjon, még arra sem jöttem rá, hogyan oldhatnám fel a gyerekzárat a főzőlapon. Lehetséges, hogy érintetlenül hozom vissza.

― A vendégére gondoltam ― jegyezte meg egy sejtelmes mosollyal, azzal rámcsukta az ajtót.

― Na ez boszorkányos volt ― jegyeztem meg magamnak a folyosón lépkedve.

Visszatértem a konyhába, ahol telefonom nyughatatlanul tájékoztatott a beérkező felköszöntésekről. Mit sem törődve a születésnapi jókívánságokkal kerestem meg a legjobb értékelést kapott receptet, egy másik ablakot megnyitva pedig a főzőlap használati utasítását, hogy egyáltalán be tudjam kapcsolni. Nicolas ismert, ezért a kisebb-nagyobb biztosítási károkat megelőzve aktiválta a gyerekzárat.

― Ez csak palacsinta, nem lehet annyira nehéz! ― vontam vállat a tésztát keverve.

A napsugarak taktikusan furakodtak be a roló lyukas anyagán, amit a szél lassú, ám annál kitartóbb mozgással az ablak üvegének lökdösött. Alkarommal letöröltem a homlokomra ülő izzadságot, aztán a kukába dobtam az első adag palacsintát. Aztán a másodikat is. Azt követte a harmadik, füstfelhőkkel homályosítva a helyiség légterét, amit nyitott bejárati ajtóval probáltam a lépcsőháznak ajándékozni. Miután meguntam a konyharuhával folytatott elcseszett harcművészeti mozdulatokra hajazó hadonászást, visszavonulót fújtam a konyhába. Duzzogva futottam neki újra... immáron negyedjére is.

― Hova tűnt a rendőrségi szalag az ajtófélfáról?

Tristan játékos hangjára felfigyelni általában bizsergető érzés, de ez alkalommal ijedten rezzentem össze, olyan gyorsasággal megperdülve tengelyem körül, hogy a kezemben tartott merőkanállal a konyhaszekrényre fröccsentettem a tésztát.

― Nos, valahogy így nézhetett ki Einstein, amikor beszabadult a konyhába ― nevetett fel a kócos hajammal szemezve.

― Baszki, már ennyi az idő? ― kimerülten nyöszörögtem. A pultra ejtettem a merőkanalat, aztán kezembe temetett arcommal sóhajtottam nagyot.

― Visszajöhetek később is ― ajánlotta előzékenyen. Széttárt ujjaim közül néztem fel rá.

― Mindjárt összeszedem magam. Sietek!

― Nem kell ― kezeit háta mögött összekulcsolva mosolygott rám ―, rád mindig van időm.

Össze fogok esni. Még egy ilyen mondat és hót biztosan a földön koppan a fejem.

Hátat fordítottam neki, mielőtt a szemeiben elveszhettem volna. Rekedtes hangon szólaltam meg zakatoló szívem hatására.

― Ugye tudod, hogy pont úgy cirkálsz, mint a nyugdíjasok?

― Úgy is érzem magam.

― Fárasztó lehet másokért élni.

― Igazából üdítő érzés. Szeretek gondoskodni másokról.

― Mert nem szeretnéd, hogy ugyanazt éljék át, amit te ― A szeretet és törődés nélkülözését.

― Valahogy úgy.

Léptei hangosabbá váltak, minél többet tett meg felém.

― Megengeded? ― kérdezte kézfejemre téve a sajátját. Tenyere melegétől erősebben markoltam a palacsintasütő nyelét. Bizonytalanul bólintottam, mire teljes testével közelítve mögém lépett. ― A lendület a legfontosabb ― az alkaromra fektetett kezével irányított, hogy együttes erővel fordítsuk meg a palacsintát. A fülembe suttogott szavaktól forgott körülöttem a világ és azt sem vettem volna észre, ha a palacsinta zorbát jár a serpenyőben, annyira megrészegített a közelsége. ― Ügyes vagy ― éreztem, ahogy elmosolyodott, míg én alig bírtam levegőt venni a közelében.

― Tristan ― morogtam nyomott mellkassal. Úgy éreztem, a szívem egyenesen a serpenyőben fog kikötni, ha nem áll be közénk egy levegővételnyi hely. ― Meg kellene terítenem.

― Menj csak, én addig befejezem ezt ― felelte könnyedén.

A szívem hangos csattanással zuhant a padlóra és labdaként fociztam vele, miközben az asztalra tettem az evőeszközöket. Nem hiszem el, hogy amíg én majdnem megfulladok a közelségétől, addig ő semmit sem érez. Az univerzum mindig kibaszik velem! Csalódottan néztem ki a fejemből. Az evőeszközökben tükröződő arcomat fürkésztem. Nyilvánvaló, hogy nem kellek neki, miért is kellenék?! Romokban heverek és nyalogatom a sebeimet ahelyett, hogy engedném a gyógyulásukat.

― A kedvenc virágod ― Tristan hangjára figyelmesen vetettem véget az önsajnálatnak. Elfoglaltan nézett egy képet. ― Miért?

Felálltam az asztaltól és leakasztottam a falról a fotót, amelyen egy csokor tulipánnal mosolygok. Összeszorult a szívem, mert tudtam, hogy a kamera mögött álló Nicolas nevettetett meg úgy, mint senki más. Úgy, mint többé senki már.

― A tulipán boldoggá tesz. Arra emlékeztet, hogy halandóságom és sebezhetőségem ellenére milyen erős vagyok.

― Te egy egész kert vagy, Daphné, nem csupán egy szál virág.

― Egy kert, amin tornádó söpört át ― horkantottam fel. A képkeretet szorító kezemre egy könnycseppet hullattam.

― Elhozom neked egész Hollandiát csak, hogy még egyszer olyan boldognak lássalak.

― Francba! ― suttogtam a mennyezetre nézve, ezzel gátat emelve a könnyeimnek. ― Nem mondhatsz nekem ilyeneket.

― Már igazán tudhatnád, hogy mindig őszintén megmondom, amit gondolok.

― Ne is gondolj ilyet, Tristan! Egy csődtömeg vagyok, akit üldöz a végzete ― szaggatottan fújtam ki a levegőt, fogcsikorgatva ―, nem érdemlem meg a boldogságot.

― Tévedsz, te...

― Ezt ne mondd egy olyan embernek, aki nem bírja a kritikát ― horkantottam fel, csírájában elfojtva az udvarias bájolgást. Képpel a fal felé akasztottam vissza a keretet a szegre. ― Gyere reggelizni. Vettem neked tejszínhabot és juharszirupot, ahogy szereted.

Egymással szemben ültünk le az asztalhoz. Némaságba burkolózva teltek a percek. Máskor nem zavart a csend, sőt, Tristan néma jelenléte általában ellensúlyozta a bennem tomboló negatív energiákat. Ezúttal azonban rezonált a levegő a közénk beállt feszültségtől. A feszültségtől, amelyet az iránta táplált, valószínűleg viszonzatlan, mély érzelmeim okoztak.

― Köszönöm a reggelit, Daphné kedves.

― Egészségedre ― piszkáltam a sértetlen palacsintámat, tányéromra szegezett tekintettel. Fogalma sincs, hogy nekem mennyit jelentett miatta átcsöngetni a szomszédhoz, segítségért esedezni és a konyhában kiszolgáltatott helyzetbe kerülni.

― Fogalmad sincs, hogy nekem mennyit jelentett ez a reggeli ― Szárnyat kapott szavai pillangókként szálltak rám.

Ledermedve hallgattam a szívem ordító dobbanását.

― Sosem főztem még senkinek. Elsősorban az ő érdekükben ― vallottam be, lassan felpillantva. Tristan mosolygó szemekkel figyelt, öblös kacajt hallatva.

Ez a kedvenc hangom: mintha egy napsütötte mezőn sétálnék a tulipánok ölelésében, lágy szellő frissességében melegedve.

― Igazán jó barát vagy, Daphné!

Barát. Barát. Barát ― Úgy visszhangzott a fejemben, mint a legfájdalmasabb harangszó egy temetésen. Hogy én mekkora világi balfasz vagyok! Összetört szívem minden darabjával beleszerettem, de ő egyetlen szóval törmelékké aprította a romjaimat.

― Azt hiszem jobb lesz, ha most elmész, Tristan ― könnyes szemeimet ismét a tányéromra vezettem, hogy a nyelvemre telepedő fémes ízt ne a figyelem középpontjában nyeljem le.

― Valami rosszat mondtam?

― Csak menj, kérlek ― dadogtam alig hallhatóan, gombóccal a torkomban. Vérző szívvel indultam a szerelem csatájába, de ismét elestem az ütközetben.

Ő bizonyára semmit sem ért az egészből. Hogy is érthetné, ha magam sem tudom miért csúsznak ki olyan szavak a számon, amelyektől hideg futkos a hátamon.

― Daphné kedves, én nem értem...

― Mássz ki a fejemből végre! ― kiáltottam fel, kiejtve kezemből a villát. Ijedtében felpattant a székről. ― Elegem van abból, hogy olvasol a gondolataimban. Amíg én majd' belepusztulva igyekszem, hogy képes legyek megbízni másokban, addig te könnyedén kezeled az ismerkedést, folyton a kedvemben jársz, törődsz velem, a sarkamban loholsz; nekem ez túl sok. Úgy érzem menten megfulladok!

― Az utolsó dolog ezen a világon, amit szeretnék az az, hogy ártsak neked ― gyengéden beszélt hozzám, de ez mit sem számított az összeomlás szélére sodródva.

― Hazudsz.

― Sosem hazudtam neked, ezt te is tudod.

― Egyetlen dolgot tudok ― minden erőmet összeszedve néztem fel rá. Pupillái kitágultak, mélabúsan csillogó íriszei tehetetlenül meredtek rám. ― A legnagyobb hiba az életben, hogy megbízol másokban és őszinte szeretetet nyújtasz az embereknek. Mert akárhányszor kitárom a szívemet, ugyanúgy végződik a történet: a padlóra hullok, italba fojtom a bánatom és az elmém börtönébe zárva magam, dörzsölök sót a saját sebeimbe. Már nincs több erőm felállni a földről, Tristan, elfogytam, belefáradtam. Semmivé váltam. Semmivé változtattak.

Hatalmas szünet: kínzó karmokkal kapart a csend.

― Én vigyáztam rád, ahogy csak bírtam ― szólalt meg leverten.

― Tisztában vagyok vele ― letöröltem egy dühből ejtett könnyet és mosolyogva vettem fel a szemkontaktust. ― Én nem vigyáztam magamra.

― Magyarázd meg. Engedd, hogy megértselek!

― Te akartad ― sóhajtottam.

Ökölbe szorított kezekkel kerültem ki az asztalt, megtorpanva előtte. Méltóságomon tapostam, de már nem érdekelt. Bátorságom utolsó szikrájától fűtve kezeimet összekulcsoltam nyaka körül és vonakodva magamhoz húztam. Ajkaimat az övéhez érintettem és mindenemmel, amim volt, ami maradt belőlem, megcsókoltam. Meghökkenve csókolt vissza egy pillanatnyi hezitálást követően. Finomkodó volt, de nem balga. Ezernyi gondolat futott át az agyamon, de nem törődtem a vagonokkal, csak hagytam elsuhanni a vonatot.

― Ne mondj le rólam, Tristan! ― suttogtam harmatgyöngén. Homlokomat az övének döntve kémleltem. Barna szemei az ablakon beszűrűdő fénysugarak közjátékától zölden tündököltek.

― Elbűvölő vagy ― igazította meg egy kontyomból kócosan kilógó tincsemet. Mosolyogva fogadtam az általa kezdeményezett csókot. Boldog születésnapot magamnak!

― Juharszirup ízed van ― nyaltam végig alsó ajkát, aztán nyelvemmel fűztem szorosabbá szánk találkozását.

― Zavar? ― érdeklődött tapintatosan.

― Igen ― szóltam halkan, mire aggódva fürkészett. ― De csak mert repetáért kiált ― nevettem lágyan, mielőtt újra magamhoz húztam volna. Két tenyerével közrefogta arcomat, ahogy selymes ajkaiba kapaszkodtam, féltve őrizve a pillanatnyi boldogságot.

― Hamár kiterítetted a lapjaidat, most rajtam a sor, hogy tisztán játsszam.

― Kegyetlen vagy, hogy megvonsz magadtól, ugye tudod? ― Költői kérdéssé formálva mondatomat, folytatta gondolatmenetét.

― Azt mondtad, bemásztam a fejedbe. Nos, Daphné kedves, eszem ágában sincs eltűnni onnan.

Libabőrös lettem a fakuló félelemtől, melyet a bimbózó bizsergés váltott fel.