▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

g r a n d  c a n y o n

"A thousand times, I've heard the same
A victim of the voices in my head
Let me assure you that my mind's in check
I just can't put my faith in something we might live to regret"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

2022.; Los Angeles, CA

― Daphné kedves, ha úgy döntöttél, hogy mégsem osztanád meg velem a történetedet, tudd, hogy nem neheztelek rád emiatt ― Tristan hangja hallatára az ujjaim közt morzsolt cigarettáról az erkély küszöbére terelődött a figyelmem. Vagy fél óra is eltelhetett azóta, hogy kijelentettem, megosztanám vele a múltamat. Nem hibáztattam, amiért megunta a várakozást, őszintén szólva már nekem is ingerszegénynek tűnt a dohányzás.

― Egy pillanat és összeszedem magam ― suttogtam egy bátortalan félmosollyal.

Nyolc szál cigarettával ezelőtt is ezt mondtad -― Az epés megjegyzést a belső hangom pusmogta. Fekete pihetollas papucsommal megpiszkáltam a lábaim mentén elterülő csikkeket. Ha most nem kelsz fel, akkor az erkélyen guggolva halsz meg pizsamában ― A pizsama szó úgy visszhangzott a fejemben, mintha a pestisre gondoltam volna. Megráztam elmacskásodott lábaimat, mielőtt felegyenesedtem volna és leszegett fejjel vonszoltam be magamat a lakásba.

― Iszol valamit? ― kínáltam meg a könyökébe kapaszkodó Tristant. Zavarában mindig így rezdül, amikor ideges.

― Nem, köszönöm ― húzta felfelé ajkát, bátorító gödröcskéivel nyugtatva. ― Nem iszom alkoholt.

― Nem iszik alkoholt ― motyogtam magamnak. Felhajtottam a felespohárba adagolt vodkámat, aztán rögtön töltöttem is a következőt, pont, mint Donna.

Nem lepődnék meg, ha Mrs. Cameron arca nézne vissza rád a tükörből ― gonoszkodtam magammal.

A harmadik feles előtt Tristan leállított, ujjbegyével lágyan érintve a kezemet.

― Most már én kérlek arra, hogy tartsd meg magadnak azt a történetet. Túl sok áldozatot követel ― utalt a félórás cigiszünetet követő piálásra. ― Nem szeretném, hogy felemészd magad miattam.

― Ó, ez már megtörtént ― dünnyögtem, a kupicára font ujjakkal. Füstös torkomra gördítettem a nyelvemet maró italt, majd a mosogatóba helyezve a poharat fordultam Tristan felé. ― A szomorú igazság az, hogy olyan vagyok, mint az anyósom.

― Anyósod?! ― kérdezett vissza.

Többet vártam tőle. Azt hittem legalább két mondatodba telik, hogy elüldözd, de felülmúltad magadat. Hogyan titkolhattad el idáig, hogy el vagy jegyezve? ― Önmarcangoló mondatok pattantak koponyám egyik feléről a másikba, mígnem az egész elmémet behálózták. ― Kellene egy Xanax, vagy egy beutaló a pszichiátriára.

― Amikor Amerikába költöztem cserediákként ― kezdtem bele, az üvegből kortyolva. ―, fogalmam sem volt arról, hogy itt fogok felnőni, pláne a családalapításról. Aztán szerelmes lettem. Tudod, akkoriban egész elviselhető voltam, sőt még azt is megkockáztatom, hogy egyesek jó társaságnak tartottak. Fel sem ismernél, ha találkoztál volna azzal a lánnyal, aki voltam ― elkeseredetten nevettem fel, egy könnycseppet letörölve. ― Mindegy, a lényeg, hogy nem voltam mindig ilyen. Megváltoztam, amikor elveszítettem a vőlegényemet. Épp az esküvőnkre tartottunk, amikor autóbaleset szenvedtünk. Én kómába estem, ő pedig a helyszínen belehalt a sérüléseibe. Én vezettem az autót, Nicolas az én hibámból vesztette életét mindössze huszonnégy éves korában. ― suttogtam erőtlenül. ― Ezzel háláltam meg a hat évnyi szeretetet, gondoskodást és a közös jövőt felvázoló terveinket. Egyetlen kurva este alatt elvesztettem mindenemet.

Az érzelmek másfél év elteltével is kegyetlenül maguk alá gyűrtek.

― Én sérült vagyok. A párizsi szanatórium legjobb orvosai és legerősebb gyógyszerei sem tudtak ezen változtatni, ezért neked is felesleges erőlködnöd, mert csak egy üres zsákutcában találod magad. Ez az, amit a Wikipédia oldalam nem tud rólam; hogy a tökéletes smink, a drága ruhák és a hamis mosoly alatt valójában csak csontok ütköznek egymásba a légüres térben és visszhangoznak vér melege nélkül. Az internet tele van hazugságokkal, de az én adatlapom egyenesen Pinokkió naplója. Azt hiszed kapsz egy virágos kertet, de mást nem találsz, mint kies földet rágó férgeket, pókhálóval bekötött fészert, tele limlommal és egy korhadt, vihartépte fát. Nem csoda hát, hogy abban vagyok a legjobb, hogy csalódást okozzak.

Könnyektől homályos látással nem tudtam megfejteni Tristan arckifejezését, ami csak még ügyesebben forgatta a tőrt a szívemben. Kimerülten támaszkodtam a konyhapult szélének, hogy szaggatott lélegzetemet rendezzem, mielőtt belehalnék a szívfájdalomba.

― Úgy nőttem fel, hogy apám a nevemet egyenértékűnek tekintette a kudarccal ― törte meg a csendet hirtelen. ― Politikusok, ügyészek, pszichológusok és más értelmiségi pályán dolgozó emberek teszik ki a családunkat, erre én egy korcsolyás, videós bohócként nap, mint nap szégyent hozok rájuk. Ha valaki, akkor én tudom milyen érzés, amikor elhitetik veled, hogy másra nem vagy képes, mint csalódást okozni ― Közelebb lépett, két kezébe fogva hideg tenyereimet. Mellkasára helyezte ujjaink fonatát, érintésemmel éreztem szíve lüktető dobbanását. ― Az, hogy mások mit gondolnak, mit sem vesz el a mi értékünkből. A múlt formálja jellemünket, de ha felülkerekedünk rajta, kezünkbe vehetjük jövőnk irányítását. Nem kell olyannak lennünk, amilyennek a kívülállók látnak, mert senki sem ér annyit, hogy érte feladd önmagadat. Én úgy szeretem magamat, ahogy vagyok. Te is tégy hasonlóképpen. Hidd el, egy Grand Canyon méretű kő esik majd le a szívedről.

― Nem fog menni.

― De menni fog! Te vagy a legerősebb nő, akit ismerek. Csak hinned kell magadban, ahogy én is hiszek benned, Daphné.

― Amit a legjobban szerettem magamban, azt eltemettem Nicolas-szal együtt.

― Mi volt az? Áruld el nekem, hogy mi fúrta beléd azt az üvegszilánkot, amihez annyira ragaszkodsz, hogy nem engeded meg magadnak a boldogságot ― kérlelt negédes hangon. Szemei várakozón csillogtak, homlokán a ráncok könyörgő ívben futottak. ― Mit nem kaphatsz vissza magadból?

― Az anyaságot ― mondtam alig hallhatóan. ― Nic gyermekét hordtam a szívem alatt.

Tristan döbbenten engedte el a kezemet, így én a földre hullottam. A gyomrom görcsbe rándult a sírástól, fejem zúgott az emlékek méreggel bevont nyilától.

Az orvosok csodának tartották, hogy Audrey Cameron ― ahogy a kislányunkat nezetük volna el ―, túlélte bennem a balesetet. Nem közölték velem, hogy várandós vagyok, miután felébredtem a kómából, mert azt hitték, hogy először fel kell épülnöm fizikailag, elég erőt gyűjtve ahhoz, hogy képes legyek megbirkózni a hírrel. De azzal nem számoltak, hogy a gyász olyan erővel emészti fel a lelkemet, amely testi ártalmakat is okoz. Elvetéltem. Elvesztettem a babát, akiről nem is tudtam. A babát, akiben Nicolas egy darabja élhetett volna tovább. Ki tudja, talán ha tudok Audrey létezéséről, akkor nem őrölt volna fel a gyász a bennem bimbózó élet miatt és az önsanyargatás helyett a baba fejlődése elterelte volna gondolataimat. De nem így történt.

A vetélés után a szülővárosomba, La Rochelle-be utaztam, hogy a szüleim küszöbére tegyem a szétmarcangolt csomagot, akit ők minden szeretetükkel nevelgettek, de én egy csapásra tönkrevágtam; magamat. Kizárólag nekik beszéltem a kislányunkról, mert tudtam, hogy ők nem néznek rám úgy, mint egy véres rongyra. Mint a nőre, aki a vőlegénye elvesztése után még a babájukat is képes volt elveszíteni... Úgy, ahogy Tristan is nézett rám. Arcán érzelmek kavalkádja vonult fel, több árnyalatban, mint bármelyik festő palettáján az megtalálható lett volna. Vérágak futottak duzzadt szemeiben, orra kitágult minden meghökkent levegővételével, szája szóra nyílt, aztán összezárt, egy ördögi kört indítva.

Ez volt ám a Kinder meglepetés! Szegény olyan fájdalmasan néz, mint akit gyomorszájon vágtak ― dörgölte az orrom alá Tristan sokkos állapotát a belső hangom. Audrey haláláért magamat okolom, és a pszichiáterek szerint úgy büntetem magamat, hogy belső hangként hagyom a fülembe duruzsolni a szarkasztikus, már-már gonoszkodó megjegyzéseit. A párizsi szanatóriumban felírt gyógyszerek elnémították Őt, de a mellékhatások miatt felhagytam a szedésükkel röviddel azután, hogy visszatértem L.A.-be.

― Kérnék egy szívességet tőled ― törtem meg a csendet reszketeg hangon. ― Tegyünk úgy, mintha ez az egész "részegen áthívom a kollégámat reggelizni, aztán megcsókolom és a nyakába zúdítom a lelki szemetesemet" dolog meg sem történt volna. Most menj haza, fel kell takarítanom a mocskot ― magadat.

Sóbálvánnyá meredve maradt mozdulatlan. Szempilláim alól rá néztem, de csak a hezitálás árnyát láttam sötétleni a megtört pillantásban.

― Annyival könnyebb lenne, ha elmondanád mi zajlik benned ― Remegő ajkaim közül úgy osontak ki a szavak, mintha bújkálniuk kellett volna. ― Elítélsz? Bizonyosan megvetsz azért, mert nem súgták meg az ösztöneim, hogy él bennem egy baba, akit óvnom kellett volna... Magamtól.

― Állj fel, kérlek! ― Rekedtes hangon szólalt meg, sírástól fojtogatva. Összezavarodva pillantottam fel rá. Ott állt előttem, úgy nézett le rám, mintha hófehér szárnyaival tartaná meg magát a levegőben. Napsugarak simogatták kócos tincseit, melyek angyali arcát arany hullámokként vették körül. ― Elég sokáig szenvedtél a mélyben. Ideje felemelkedned, Daphné kedves. Add a kezed!

Megfeszített karizmokkal talpra állított, majd két tenyerével közrefogva arcomat, biztosította a szemkontaktust.

― Minden lélek sóhajt. Egyesek a felemelkedéskor, mások a bukáskor. De minden lélekre vár egy másik, ami felemeli, miután elbukott ― mosolygott rám, hüvelykujjával letörölve az arcomon gördülő sós könnyemet. ― És a világ legboldogabb emberévé tennél, ha megengednéd, hogy én legyek számodra az a valaki, aki kihúz a gödörből.

Kezeimet összekulcsoltam nyaka mögött. Ujjaimmal végigszántottam a zabolázatlan tincseken, miközben mélyen magamba szívtam cédrusos illatát. Szemeimmel elidőztem a tőkéletes teremtés tökéletes vonásain: a jobb orcáján mosolygó anyajegyén, a szája sarkában örökösen nyújtózkodó vigyoron, ami mellett úgy gyűrűznek a ráncok, mint mikor megtörik a nyugodt víztükör.

― Embrasse-moi [francia: Csókolj meg]! ― kérleltem.

― C'est reparti pour on tour [francia: Már megint itt tartunk] ― forgatta szemeit nevetve.

― Trou du cul [francia: Seggfej] ― Összevont szemöldökpárommal rivalltam rá, hisztisen dobbantva lábammal. Összepréselt ajkaimat egy csókkal oldotta föl, amit egy elégedett morgással köszöntem meg. ― Tant pis [francia: Nem számít]! ― vontam vissza a helytelen jelzőt, mellyel az imént illettem. Szám megtalálta az övét, és onnantól csak lehunyt szemekkel élveztem a varázslatot. ― Hálával tartozom neked, amiért elérted, hogy ne úgy ébredjek, hogy azt kívánjam, bárcsak én haltam volna meg abban a balesetben.

•°• ✙ •°• ━━━ ◤†◥ ━━━ •°• ✙ •°•

▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

k e r e s z t

"Just you and me within these walls
But when we go outside, you're gonna wake up and see
That it was hopeless after all"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

Tristan David Savrinn

Lágyan fésültem a karomat betakaró mustár szőke hajzuhatagot. Amíg álomba nem simogattam a mellettem magzatpózba gubózott lányt, nesztelen figyeltem az olvasólámpa félhomályában kivehető részleteit. Korán reggel feltárta magát, belsejét pellengérre állította arra várva, mihez kezdek, ha megmutatja nekem a legsötétebb, leginkább megsebzett részét, ehhez képest olyan békésen szuszogott, mint akinek egész nap mesét olvastak. Valójában valami ehhez hasonló történt. Meséltem neki egy jövőről: egy ausztrál házról, amit otthonná tehetünk a mi emlékeinkkel, természetközeli kirándulásokról, meditálásról egy sziklán, ahonnan a legszebb a napfelkelte, egy multikulturális családról ami a szigeten várja közös gyermekeinkkel, köztük Cameron Audrey Savrinn-nel. Felvázoltam neki valamit, amiről tudtam, hogy mámoros ábrándnál többé nem válhat, mégis, ideiglenesen leragasztotta a sebét. És bármennyire is fáj ezt elismernem, csupán placebót biztosítottam neki ahelyett, hogy végleges gyógymódot találtam volna számára. De mi mást tehettem volna?

― Boldog születésnapot! ― alig érezhető puszit nyomtam feje búbjára. Belélegeztem vaníliás illatának minden cseppjét, könnyáztatta arcának melegét, ajkai érzetét az enyémen és egy plátói emléket kovácsoltam belőle összetört szívem műhelyében. Adtam neki egy utolsó csókot, ejtettem érte egy utolsó könnyet és zsibbadó karomat kihúztam feje alól.

Leoltottam az éjjeliszekrényen álló lámpát, majd néma léptekkel hagytam magára a lányt a sötétségben ― pont úgy, ahogy megismertem.

― Hiányozni fogsz ― suttogtam az ajtóban megtorpanva. Minden szavam egy üvegpalackba zárt üzenet volt a tengerben hánykolódva, és csak remélhettem, hogy a hullámok eljuttatják a címzetthez.

Bélelt gallérú farmerdzsekimet fejem fölé tartva kocogtam a lépcsőház bejáratától a parkolóban ázó Corvettem felé. A hetek óta tartó kora tavaszi jellegű időjárást egyetlen nap alatt mosta el a lucskos október elseje. Tökéletes összhangban a lelki állapotommal.

― Istenem! ― kiáltottam el magamat, a kormányra borulva. ― Miért? ― csaptam a műszerfalra. ― Miért? ― Újabb ütés. ― Miért? ― Még egy.

Miért van az, hogy az egyetlen, ami vigaszt nyújthatna a problémádra, az maga a probléma? Miért szerettem bele a nőbe, akinek vőlegénye és lánya haláláért közvetetten felelek? Miért van ilyen beteg humora a Sorsnak?

˖࣪ 𖦹꩟˚✼⠀ོ𖧧 ָ࣪ 𖥨 ˊˎ‑

Térdemen éreztem a szél jeges csókját, amit a nedves folt mágnesként vonzott. A körülöttem esőcseppektől nehezedő fűszálak együttérzőn simogatták lábamat, egy-egy fuvallat lendületébe kapaszkodva.

― Rég találkoztunk, Nicolas ― mosolyogtam a sírkőre, miközben a tövébe helyeztem egy csokor virágot. ― A napsütéses órák számából ítélve boldog vagy.

Akárhányszor megmutatkozik a sötét égen egy szikrányi fény, úgy tudom, a túlvilági szerettek mozgatják meg a súlyos felhőket, hogy ránk ragyogjon a mosolyuk. Gwendolyn legalábbis ezt tanította nekem.

― Sokszor elgondolkozom, hogy mi történik a halál után. Azon tűnődöm, vajon a Mennyben ugyanott folytatjuk - e a kapcsolatainkat, ahol abbahagytuk, vagy mindenkinek saját Mennyországa van azokkal, akiket viszont szeretne látni. Remélem Audrey-val együtt fentről vigyáztok Daphné-ra és a saját idejét meghagyva várjátok haza. Megérdemlitek, hogy egymásra találjatok, mert gyönyörű családotok lehetett volna, ha én nem rondítok bele. Én annyira, de annyira nagyon sajnálom ezt az egészet... Hiába vagyok szerelmes Daphné-ba, ha tudnám, visszacsinálnám ezt az egészet. De nem tehetem. A mi történetünk így lett megírva és, habár bármit megtennék, hogy megfogjam azt a bizonyos nagy könyvet, nem másíthatom meg a múltat. Életem végéig hordozom magammal a "mi lett volna, ha" terhét, ez az én keresztem ― Ökölbe szorított kézzel megdörzsöltem szememet, a fagyos bütykökkel karcolva vékony bőrömet. ― Bevallok neki mindent. Nincs elég erőm ahhoz, hogy elé álljak és a szemébe nézzek, miközben összetöröm a szívét, ezért leírom neki egy levélben. Joga van ahhoz, hogy tudja az igazságot rólad, rólam, mindenről. Azért jöttem, hogy engedélyt kérjek... Nem is, inkább egyfajta búcsú ez. ― Mély levegőt vettem. Le kellett küzdenem a bennem egymásnak feszülő érzelmeket, az agyam és a szívem csatáját lezárva egy ponttal. ― Elhagyom a várost. Elhagyom Daphnét.

Kioldottam a nyakláncom kapcsát és az arany kereszt medált a virágcsokor szára köré csavartam.

― Vigyázz magadra és a családodra, Nicolas!

Nehéz szívvel hagytam magam mögött a temetőt. Vannak bizonyos dolgok, amiket meg kell tennünk a boldogságunkért. Számomra ez azt jelentette, hogy lemondtam a sajátomról Daphné szabadságáért cserében. Megírtam neki egy levelet, amivel összerakhatta a kirakóst. Gyáva voltam személyesen átadni, ezért egy szál tulipánnal kísérve a küszöbén hagytam.

A lépcsőház visszhangzott, ahogy összetört szívem darabkáin lépkedtem a folyosón, Mrs. Benett lakása felé. Kifulladva nyomtam meg a csengőt.

― Ramatyul nézel ki, Fiam ― vizslatott tenyerébe fektetve arcomat.

― Bocsánat a késői segélykiáltásért, Gwen, de jól esne egy lélekmelengető leves ― mosolyogtam rá, lefegyverkezve.

― Kerülj beljebb!