▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

n o r m á l i s

"On the verge of almost bleeding you out
Are we too wounded now to ever come down?
Oh, how I long for us to find common ground"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

2022.; Los Angeles, CA

Csend uralkodott a folyosó kies terében, egy-egy csoszogás és tolható infúzió kerekének gördülése fülsüketítő vekkerként tartott ébren minket. Minket: Tristan és én a kényelmetlen műanyag székeken zsibbadva vártuk a napfelkeltét.

― Mindjárt jövök ― hangja bűbájos dallamokkal kényeztetett, fáradtságtól nehezedő fejemnek ébresztő helyett altatóként csengett. Kimerülten megdörzsöltem szemeimet, hogy felfrissüljek és homályos látásomat korrigálva fürkésszem a kórterem ablaka előtt leeresztett roló csíkjaival tagolt barátnőmet. Szomorkásan néztem nyugodtan emelkedő mellkasában dobbanó életének törékenységét, hálát megfogalmazva, amiért nem kellett őt is elveszítenem.

― Idd meg, jól fog esni ― észre sem vettem, hogy Tristan visszaért, két kezében elfoglaltan tartva egy-egy sötétbarna poharat.

― Köszönöm ― fogtam kezembe a melegtől átjárt műanyag findzsát. Párat fújtam, hogy iható hőmérsékletet vegyen fel az első korty, ezzel sugárzó hullámokat generálva. ― A citromosat jobban szeretem.

― Sejtettem, hogy elégedetlen leszel, ezért hoztam egy olyat is ― adta át a másik teát. ― Neked lehetetlen megfelelni.

― Majd írd bele a jelentésbe ― vakkantottam neki, citrom fanyar melegségét magamba öntve.

― Ha rendszeresen lejegyezném a sértéseidet, már rég betelt volna a füzetem.

― Nem voltam ám mindig ilyen kibírhatatlan picsa ― vallottam be, szégyenlősen körözve ujjammal a pohár peremén.

― Nem lehetsz kibírhatatlan ― pillantott rám oldalasan ―, mert én bírlak.

― Valószínűleg idealizálsz ― nevettem fel keserűen. ― Gyűlölöm azt, akivé váltam. Csak azért nem ölöm meg magam, mert tudom milyen fájdalommal jár egy szerettünk elvesztése. Belepusztulnék, ha szándékosan ilyen szenvedésnek tenném ki őket olyan önző érdekből, hogy nem bírok a bőrömben létezni.

Tristan megszeppenve mozgolódott a székben, mintha a váratlanul ért őszinteségem zabszem lett volna a seggében.

― Az ember nem vet véget az életének, csak mert nem érzi jól magát a bőrében. Máskülönben a kamaszkorral ki is halna a populáció ― nyugodtan beszélt, a szokásosnál lassabb tempóban, hogy minden szavát gondosan megfontolva intézze. ― Hogyan tudnék segíteni?

― Értesz a feltámasztáshoz?

― Az ember életének akkor van csak igazán vége, ha megfeledkeznek róla. Addig nem hal meg, amíg emlékeznek rá, ezért is vagyunk gyönyörű sorscsapással korbácsolt teremtmények. Nem kell feltámasztani őt, elég soha "el nem temetni".

― Hűha! A te teádba rumot öntöttél, hogy ilyen ékesen köszörülöd a nyelved?

― Éjfél után felébred bennem a filizófikus költő.

― Jobb, mintha a cipődet hagytad volna el, hercegnő ― motyogtam, nem várt mosolyt kicsalva belőle.

A neoncsövek szegény fénye hajkoronájában kör alakot leírva, világtotta meg tincseit. Még ilyen szörnyű látási viszonyok közt is csillog az aurája, mint egy kibaszott angyalnak.

― Amikor Nicolas meghalt, egy részem vele hunyt el.

― Másfél évvel ezelőtt, igaz? ― szakított félbe, mire felvont szemöldökkel bólintottam.

― Miért lényeges ez?

― Azért, Daphné, mert másfél éved volt arra, hogy felismerd milyen rossz neked a padlón heverve, ezért felállj onnan. Ezt viszont nem tetted meg. A gyász házőrzőjeként fetrengsz továbbra is a küszöböt rágva, arra várva, hogy valaki beengedjen a házba.

És az angyali mosoly közt pokol tüzében kovácsolt tőrök vésődtek szívembe, szavak démoni szárnyán repülve.

― Hogy mondhatsz ilyet?! ― könnyes szemmel meredtem rá, gombóccal torkommal. A fiú, aki eddig dédelgette a lelkemet, ezúttal a földhöz vágta azt.

― Úgy, hogy őszinte vagyok, veled ellentétben. Az elmúlt két évben folyamatosan hazudtál magadnak, mert könnyebb volt Nicolas halálára fognod az emberség lángjának kihunyását a lelkedben. Mit gondolsz, Chase min mehetett keresztül amikor elvesztette a testvérét?!
A testvérét, Daphné! Már az a földhöz vágott téged, hogy a legjobb barátnődet megérintette a halál szele, ehhez képest Chase másik fele, a gyermekkora, a társa a bajban, az öccse meg is halt, de ő mégis képes volt talpra állni. Te a vőlegényedet vesztetted el. A szerelemek jönnek-mennek, de a testvéri kötelék pótolhatatlan. Neked mégis egyszerűbb volt elzárnod magadat a külvilágtól, a gyászt pajzsként használva, mint, hogy összeszedd magad. És ez volt a legönzőbb, amit tehettél.

― Én voltam önző? Akkor Istent mivel jellemeznéd, amiért elragadta tőlem a számomra legfontosabbat?

― Kifürkészhetetlen, mint az útjai ― felelte lágyan. Mialatt én egyre dühösebbé váltam, ő annál nyugodtabban kezelt, mintha csitítani akart volna. ― Én hiszek abban, hogy minden okkal történik, még akkor is, ha egy-egy esemény lezajlásakor halvány lila gőzöm sincs mi lehet az.

― Hát én roppant kíváncsi vagyok mi a búbánatos faszom lehet a Góré célja, amiért eszközként megöl egy ártatlan, segítőkész, alázatos huszonnégy éves fiút. Világosíts fel kérlek, milyen potenciális pozitív hozadékát látod, mert én vak vagyok ezzel kapcsolatban ― elcsukló hangon kiáltottam rá, mert a bennem dúló érzelmek harciasan utat törtek maguknak. A sírás visszatartása érdekében suttogva folytattam. ― Ha Nicolas még mindig élne, ultrahangos vizsgálatra jöttem volna a kórházba a második gyermekünkkel.

― De már nem él ― Na nem mondod öregem?!

― Il y a des gifles [francia: Érik a pofon] ― megigazítva hajamat igyekeztem elaltatni a bennem egyre nagyobb hullámokban háborgó érzelmeket. Torkig voltam vele, az őszinteségével, a minden lében kanál hozzáállásával, de leginkább azzal, hogy mindezek ellenére a társaságában kívántam maradni.

― Ça t'avance [francia: Nem kell túlozni] ― jelentette ki lazán, mielőtt az általam visszautasított teába kortyolt. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt most jól hallottam, de remélem nem... Ki tudja miket mondtam szándékosan franciául, hogy ne értse?!

Ne akadj ki, Daphné ― tanácsolta a belső hangom.

― Tu as avalé ta langue? [francia: Megnémultál?] ― oké, kiakadtam. Értette, amit mondtam. Válaszolt is rá. Az anyanyelvemen. Ez a gyerek tud franciául. És nekem erről miért nem volt tudomásom?

― Tudsz franciául ― vizslattam szinte sokkos állapotban. ― Sosem mondtad.

― Sosem kérdezted. Sőt, semmit sem kérdeztél rólam. Ha nem vetted volna észre, eléggé barátságtalan és távolságtartó voltál velem már a kezdetektől fogva.

― Te meg túlságosan nyitott voltál a kezdetektől fogva. Mint a gyilkosok, akiket a rendőrség elsőként zár ki a nyomozásból, mert a szomszédok szerint "az az áldott jó ember soha sem tenne olyat".

― Úgy látszik mindkettőnknek tanulmányoznia kell a normális viselkedési formákat.

Észre sem vettem, hogy kiabálunk, amíg Chase ki nem dugta a fejét az ajtón.

― Halkabban fiatalok! ― pusmogva intett csendre minket, mire egy emberként kértünk tőle elnézést. Egy bólintással vissza is tért a kórterembe, melyet követően csend telepedett ránk. A folyosóra visszatért a nyomasztó némaság, ami a két hangoskodó trónbitorló érkezése előtt uralkodott.

― Éhes vagyok ― térdeimre támaszkodva felkeltem a székből ―, megyek megnézem az automata kínálatát, hátha van bundázott mogyoró. Te kérsz valamit? ― mellem előtt összefont karokkal vártam válaszát. Amikor huzamosabb ideig nem felelt, értetlenül gesztikuláltam. ― Mi van? Csak próbálok normális ember módjára viselkedni.

― Már vettem neked, amikor a teákat hoztam ― nyúlt farmerkabátja zsebébe. Teljesen kikészít ez a gyerek. ― Nem igazán megy nekünk ez a normális dolog, nem igaz, Fournier?!

― Csak maradj csendben és add ide azt a mogyorót ― dörmögtem hisztisen lehuppanva a székbe.