▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

á l m o k

"And I tend to close my eyes when it hurts sometimes
I fall into your arms
I'll be safe in your sound 'til I come back around"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

2022.; Los Angeles, CA

― Köszöntöm a kedves nézőket, ez itt a Lelkek sóhaja, én Tristan Savrinn vagyok, mellettem az elbűvölő Daphné Fournier ― mutatott felém lassan vezetett mozdulattal a fiú, hogy kezét az operatőr követve, felém fordítsa a kamerát.

― Elbűvölő, Savrinn?

― Nem mondhatom, hogy búval baszott.

― Én Daphné Éloïse Fournier vagyok, mindenféle jelző nélkül. Hadd alakuljon ki minden nézőnek egy önálló véleménye rólam a hülye minősítő felkonfod nélkül.

― Tartsunk szünetet, hogy elszívj egy nyugtató cigit vagy anélkül is tudsz emberi lenni?

― Csodás jellemzés! Tudod mit, Savrinn, vezess fel így ― dőltem hátra durva lendülettel a fotelban, majd copfba szorított tincsektől sajgó fejbőrömön simítva egyet, húztam ki magamat.

Kell egy cigi! De nem lehet neki igaza... Megint! Nem baj, csak ötven perc van hátra a munkaidőmből. Háromezer másodperc... De ki számolja?!

Az operatőrök közt egy öltönyös alak tűnt fel. Arcát kezdetben eltakarta az ipari lámpák megvilágítása, ám jeges hangszíne rögtön tudatta velem, ki jelent meg nesztelen, mégis káoszt csapva maga körül. Nicolas Cameron, a vőlegényem.

― Il faut qu'on parle [francia: Beszélnünk kell] ― orgánuma szigorúan visszhangzott, szívem dobbanása fülemben hallatszott, ahogy bátortalan léptekkel követtem sokat nem mondó invitálását. Mivel sosem jelent meg munkahelyemen korábban, aggodalommal töltött el, hogy erre sor került.

Nicolas, aki úriemberként, a figyelmes gesztusok hírében állt, meg sem lepett, mikor anyanyelvemen címezte szavait. Csakúgy, mint, ahogy kezét az enyémre helyezve állította le idegességemben egymást tördelő ujjaimat.

― Pour l'amour de Dieu, utilise ton cerveau! [Az Isten szerelmére, használd az agyad!]

― Être libre me manque [Hiányzik, hogy szabad legyek] ― vallottam be töredelmesen, miközben újdonsült társamra vetettem leplezett pillantást. Egyedül akartam vezetni a műsort. A műsoromat.

Nicolas ismert és pontosan tudta, hogy az a nő, aki még a kákán is csomót keresve akadékoskodik, nem én vagyok.

― C'est mieux que rien [Jobb, mint a semmi] ― szigorú tekintettel mérte végig a fotelben maradt fiút, aki idétlenül mosolyogva szórakoztatta Mayat.

― Bien au contraire [Épp ellenkezőleg] ― morogtam íriszeimmel két kört leírva. ― Je fais de mon mieux, mais il me fait chier. [A legjobb formámat hozom, de ő felcsesz.]

― Autant que je sache, personne n'est parfait [Tudomásom szerint senki sem tökéletes] ― mosolygott fondorlatosan csillogó szemekkel. Zakója zsebéből egy cigarettát húzott elő, majd államra fonva ujjait ösztönzött ajkaim elnyílására. Két, vörösre rúzsozott párnám közé helyezte a szálat, majd vezetéknevével gravírozott öngyújtójával szikrát pattintott a dohánytekercs végére.

― Miért jöttél?

Kérdésemre azonban választ nem kaptam, ugyanis felriadva ébredtem meg, realizálva, hogy az imént lezajlottak, csupán képzeletem szövevényeiként zavarták meg nyugovóra tért elmém éjszakáját. Mellkasom irdatlan ütemben emelkedett, hogy felvegye zakatoló szívem szükségleteit. Nyakamra csapzottan tapadtak sötétszőke tincseim, amiket első mozdulatomként az éjjeliszekrényen pihenő hajgumival kontyba is fogtam. A takarót lehámozva magamról, fényképek kupacába csaptam, melyek a levegőre ülve repültek a padlóra. Megfáradtan hajoltam le értük és rögzítettem memóriámban, hogy elalvás előtt határozottan kerülendő teendő a halott vőlegénnyel készült képekkel való nosztalgiázás.

Tekintettemmel a hajnalodó tájat pásztáztam, mielőtt kinyitottam az ablakot. Fedetlen combjaimat menten megcsípte a korai órák hidege, pólóm alatt törzsem is távozásért kiáltott, így felkaptam egy másik UCLA-s pólót a komódom fiókjából és egy rövidnadrág társaságában hagytam el a helyiséget.

Utam a konyhába vezetett, ahol hagytam a vizet forrni, míg a város kialvatlan fényei homályában átöltöztem. Előkészítettem egy bögrét, amit jobban szemügyre vettem, mielőtt az instant kávépornak helyet adhatott volna.

Nem állt rajta felirat. Nem írta, hogy "a világ legjobb főnöke". Nem szerepelt rajta "a legkellemesebb kolléga". Valamit azért ez elárult.

Ez volt az első alkalom, hogy Nicolas-szal álmodva nem könnyekkel áztatott párnán pihentettem a fejemet, ezért elgondolkodtató jelleggel hatott rám. Halála előtt úgy vallottam, mindennek oka van, de amikor bekövetkezett a tragédia, nem tudtam neki értelmet adni. Felfoghatatlan és megrázó volt, ami megbélyegezte nem csak a múltamat, de kihatással bír jövőmre is. Éppen ezért rágtam át magam az álmomon és töprengtem el egy kicsit, megsimítva gyűrűmön ülő, ezoterikus jelentéssel bíró kövemet. Egy jelre vártam tudat alatt és mi lehetne jelentőségteljesebb, mint, hogy a franciául egy szót sem ismerő vőlegényem megjelent a munkahelyemen, rávilágítva arra, rosszul álltam hozzá a kapcsolatomhoz Tristan-nel, amit még nem késő helyreállírani.

― Köszönöm, Nic ― suttogtam és lágy csókot nyomva az eljegyzési ékszerre szívtam magamba az energiákat.

Ellöktem magamat a pulttól, hogy a gardróbba siessek ruhát választani, minél több időt megtakarítva a munka előtti kitérőmnek. A szoba két hosszanti oldalán sorakozó, vállfára akasztott darabokat tehetetlenül vizslattan, végül egy, derék részénél arany övvel ékesített fekete bő szabású blézer és egy színben passzoló ében cicanadrág mellett döntöttem. A helyiség túlsó felén kivilágított polcokon sorakozó lábbelik hada kínált bőséges választékot, melyek közül a szerencsés hegyes orrú sarkaként YSL betűkkel magasított engem. A tükörben ellenőrizve magamat, emeltem ki íriszeimet fekete szemceruzával és spirállal, majd egy fésűvel összeterelve tincseimet, kötöttem hajzuhatagomat copfba, lakkal rögzítetve.

Los Angeles reggeli forgatagát eltökélten vágtam át a kezemen tálcaként cipelt két doboz fánkkal. Halkan dúdolva léptem be az irodaház fotocellás ajtaján, ám a liftben rám szegeződő pillantások véleményt formáltak énektudásomról. A francba, akkor mégsem kellene jelentkeznem a The Voice-ba?!

A Spice Girls Wannabe-je ült ajkaimra, ahogy a stúdióba érve, a kávéfőző mellé helyezett kalóriabombákból egyet kiválasztva szalvétába csomagoltam tálalás gyanánt. Nos igen, a főzőtudományom itt határaihoz érkezett, hisz oly ékesen csiszolt, mint muzikális tehetségem. Talán jobb is, hogy nem váltam feleséggé, különben szégyent hoztam volna a háziasszonyokra.

― Igazán nem kellett volna ― fejemet a reggelimet megkaparintó kéz felé fordítottam, ami Tristan mosolygós száját tömte.

― Szerencséd van, hogy tisztelem az ételt, különben hozzád vágtam volna a többi fánkot, amiért a frászt hoztad rám ― hőbörögtem mellkasára mért ütést indítva, csakhogy ő csulkómra fonva ujjait előzte meg a csapást. Megilletődve figyeltem vonásait, amiket tegnap már feltérképeztem, mindamellett teljesen ismeretlennek tűntek. Szemöldökei egy vonallá simultak, alattuk íriszei egész más árnyalatban forrtak.

― Gyűlölöm az erőszakot.

― Most jön az a rész, ahol beszámolsz a bántalmazó apádról és a keserves gyermekkorodról, ami miatt mindez kialakult?

― Nem, ez az a rész, ahol beszámolok arról, mennyire fájt, amikor az órák után berángattak a szertárba, hogy megverjenek, vagy posztolják a vizelésemről készített felvételt azok, akiket a bátyáim szekáltak. Szóval hiába hiszed, hogy ekkora klisé vagyok, az igazság árnyékára sem léptél.

Annyi énünk van, amennyit kitalálunk a világnak, de egyik álarcunk sem fedheti örökké hús-vér valónkat.

― A kifinomult igazságérzetemtől viszket a tenyerem.

― Azt hittem azt panaszolod majd, hogy a sajnálomon kívül nem tudsz mit mondani, nem pedig a visszatartandó indulataidról vallasz.

― "Hiába hiszed, hogy ekkora klisé vagyok, az igazság árnyékára sem léptél" ― róttam idézőjeleket a levegőbe és arcomon üdeség árnya jelent meg, ahogy mondatát ismételtem meg. Szája sarka felfelé görbült, mikor egy bújkáló mosolyt engedett színre lépni. ― Ettől eltekintve sajnálom, hogy téged zaklattak a seggfejek miatt.

― Gondoltam.

― Figyelj, Savrinn... ― kezdtem mellkasára helyezve tenyeremet. Bőrömön át éreztem szíve pumpáló ritmusát, ez a fajta intimitás pedig színbe borította fehér orcámat. Tristan mellett tetőtől talpig beöltözve is meztelennek érzem magam a tekintetéből áradó őszinteség s szavaival sugárzott bizalom végett.

― Szép jó reggelt kívánok! ― Ricardo élénk hangszíne fojtotta belém a szót, észhez térítve, hogy ami éppen ajkaimon készült kiszaladni, még várat magára. ― Melyikőtök nevét foglaljam imába a mennyei mannáért? ― kérdezte fánktól teli szájjal. Mindkét kezében tartott egy-egyet a cukormázas édességből, melyekbe felváltva harapott.

― Daphné-ra nehezedik a csuklás terhe ― mutatott felém Tristan nyelvéve csettintve.

― Te adoro... Mucho [spanyol: Imádlak... Nagyon] ― csücsörített egy puszit imitálva, amit biccentéssel vettem tudomásul.

― Mennem kell készülődni ― motyogtam, mielőtt a helyzet kínossá válhatott volna. Az elmúlt évben a legszorosabb kapcsolataimtól eltekintve nem igazán tűrtem meg magam mellett az embereket. Így akármennyire is pozitív légkör vett körül a stúdióban, én kizárólag a munkába menekültem, a társalgásokat csírájában elfojtva.

― Hisz még nem is ettél ― Tristan, ujjait csuklómra tapasztva fordított vissza, amikor távozni készültem, de én hirtelen mozdulattal kiszabadítottam magamat érintéséből és megadó gesztussal felemelt kezekkel hátrálni kezdtem az öltöző felé.

― Nincs étvágyam.

A székemre rogyva először kezeimbe temettem arcomat, mielőtt a tükörben egy pillantást váltottam volna magammal. Gyomrom cseresznyemag nagyságúra szűkült, amint a csendes környezet engedélyével gondolataim hallatták magukat.

Johnny Depp órákon belül begördülhet a magánparkolóba, te meg azon kattogsz mit jelenthet az álmod?

Tegnap este át sem olvastad az interjú anyagát, mert a halott szerelmedről nézted a képeket. Ehhez az "alapos" felkészüléshez szoktak a feletteseid?

― Elég! ― suttogtam összeszorított fogakkal és meggyújtottam remegő ajkaim közé szorított cigarettámat.

Mélyet szívva belőle hívtam fel Wandat, aki többszöri próbálkozásomat követően is ignorált. Amióta világgá ment, hogy új inspirációkkal táplálkozzon a különböző kultúrák megismerésével, szinte lehetetlen elérni. Néhány hete írtam neki, hogy vendégül látjuk az élete szerelmeként emlegetett hírességet ― természetesen azt a részt nem említve, hogy kizárólag azért hívtam meg a sármos színészt, hogy barátnőmet L.A.-be csaljam ―, ám csupán tegnapelőtt sikerült válaszolnia, amikor biztosított arról, részt vesz a forgatáson.

― Remélem nem felejtetted el, hogy ma van a nagy nap. Előkészíttettem neked egy fehér ruhát, ha a Házasság első látásra kísérletben részt vennél, bár valószínűleg ez csak John szemszögéből lenne helytálló. Mindegy, csak gondoltam emlékeztetlek, arra az esetre, ha kiment volna a fejedből, hogy ma megvalósul, amiről tini korunk óta az álmodat szövöd.

Miközben a sípszó után makogtam mondanivalómat, libabőr nyilvánult meg a csikket elnyomó kezem felszínén. Nem az a bársonyos fajta, mint amikor megtudod, hogy egy világsztárt látsz vendégül. Sokkal inkább amolyan hátborzongató érzés kerített hatalmába, mint amikor megcsap a felismerés szele, hogy eltávolodtál egy olyan személytől, aki nélkül nem telhetett el egy napod sem korábban.

― Bejöhetek? ― Selena zavarta meg lelkemet emésztő gondolataimat. A szokásos hétköznapi stílusának nyomai sem maradtak a kifinomult ízléssel választott öltözékén. Mintha nem is sminkesként érkezett volna ma munkába, hanem arra készült volna, hogy a reflektorok fényében tündököljön.

― Csinos vagy ― dicsértem meg egy elismerő mosollyal a hullámos hajú leányzót. Arcán értetlenség bénította mosolyát, amit a tőlem nem megszokott gesztus váltott ki.

― Köszönöm ― tűrte tincseit füle mögé. ― Te is...

― Mondd csak, nem láttál egy pink-fekete hajú Wanda-t az épületben? ― szakítottam félbe.

― Miss Salvatore-Young-ra gondolsz?

― Igen.

― Milánóban van a divathéten. Épp a metrón utazva nézegettem a telefonomat, amikor videóval és képekkel tette közzé a kifutón vonuló őszi kollekciót.

― Tu es dans la merde, Wanda [francia: Nagy szarban vagy, Wanda] ― fakadtam ki düh kesernyés ízét nyelvem alá rejtve.

Megorroltam rá, amiért nem szánt rám önmaga által behatárolt idejéből. Amiért felrúgva a barátságunk kötelékét, a szórakozást választotta helyettem. Azonban leginkább azért volt a bögyömben, mert nem volt ott, hogy seggbe rúgjam.

❈⁛˖࣪ ⠀ོ ָ࣪ ꕊ⋆°'๛.

― Kéz és lábtörést ― nyújtotta kézfogásra tenyerét Tristan. Hozzá nem illő rideg hangneme nyíltan árulta el ― hozzám hasonlóan ―, mennyire is izgul az interjú miatt. Megjelenése azonban határozottságról tanúskodott lezser elemekkel finomítva: Össze nem gombolt fekete zakójának elegáns hatása kordában tartotta a képregény jelenetekkel dekorált póló bohém hangulatát.

― Hasonlóképpen ― csúsztattam jobbomat ujjaiba, hogy hivatalosan kezet rázzunk.

Úgy léptem a kamerák elé, hogy öltözékemen igazítva egy utolsót azért ellenőriztem, hátha Wanda csak azért posztolt Milánóból, hogy megelőzze a betöréseket. Ám az operatőrök mellett fenntartott üres hely csúfosan orrom alá dörgölte a hiányát, amely mágikus erővel vonzotta magára figyelmemet, még Tristan konferálását is némára tompítva.

― Az életkor számomra egy relatív tényező, ami csak azt mutatja meg, mennyi ideje szipojozom az élet forrásának szenvedélyét ― Akkor tértem magamhoz, amikor Johnny Depp rekedtesen felém intézte szavait. ― Tehát nyugodtan tegeződhetünk, hisz a lehengerlő bájjal megáldott kisasszony annyi idős lehet, mint az én Lily-Rose-om, és az udvarlóin kívül senki sem szólít "uram"-nak a korosztályából.

― Nálunk sem vezethetted volna be profibban a következő vendégünket, aki nem más, mint Lily-Rose Depp, aki édesapjával karöltve arról mesél nekünk, milyen terheket nyom az ember válla, ha ismert szülők nevelik ― Tristan mosolyogva nézett a jelzett kamerába, maga mögött hagyva a percekkel ezelőtti stresszt.

Miközben az ifjú színésznő a díszletbe sétált, szemeim s velük együtt gondolataim is ismét Wanda székére terelődtek.

― A többséggel ellentétben én hálás vagyok, hogy apa egy celebritás, mert gyermekkoromtól fogva a rivaldafényben éltem, így, amikor a saját lábamra állva színésznővé váltam, nem jelentett akkora kihívást a publicitás sötét oldala. A paparazzik mindenhová követtek így idővel megszoktam, hogy még akkor is figyel valaki, amikor éppen eszem ― mesélte Lily.

― Nem próbálod őket kerülni vagy elrejtőzni előlük?

― Egyszer egy magát vaknak álcázott férfi vett videóra egy testkamerával, miközben átsegítettem a zebrán. Lássuk be, lehetetlen menekülni, ha nem is tudod ki elől kell. De egyszer szeretnék egy olyan akciót, mint, ahogy Taylor Momsen kaszkadőrözött, mert anyám... Az nagyon menő volt.

― Én is láttam azt a videót. Taylor olyan könnyeden helyezkedett a parkolóház falain, mint Pókember ― lenyűgözött hangsúllyal mesélt Tristan, amit füleim végre nem csak foszlányként érzékeltek, de vissza is rántott a pillanatba.

― A karrieredet nézve ez a fajta nyomás sem tartott vissza attól, hogy a színészi pályát válaszd. Édesapád hogy fogadta a terveidet? ― kérdeztem magamhoz térve, amiért Tristan egy ösztönző mosollyal ajándékozott meg. Ideje volt megérkeznem az interjúba.

― Nem igazán lepődött meg. Már az óvodában is kiemelkedően jeleskedtem a műsorokban rám osztott szerepekben, ami csak tovább fejlődött az évek során. Ő pedig büszkén támogatott egész idő alatt.

― Azt sem érezted, hogy pressziót helyezne rád azáltal, hogy ilyen fellépésekre motivált?

― Nem. Apa abszolút a saját utamra bocsátott, ami a sorsnak köszönhetően az övének másolata.

― Én mindig is úgy neveltem a gyermekeimet, hogy saját személyiségük fejlődjön. Nem nyomtam el a belső késztetésüket akkor sem, amikor valami irdatlan nagy ökörséggel álltak elő, csupán rávilágítottam az ésszerű tényekre. A választás mindig az ő kezükben volt, én csak a lehetőségek leírását bővítettem tapasztalataimmal, ahogy azt minden átlagos szülő teszi. Ez a kulcs a jó viszonyunkhoz.

― Szerintem minden kapcsolatnak ez a mozgatórugója; hagyni a másikat önállóan élni, szárnyait bontogatni ― fejtette ki véleményét Tristan John-nal egyet értve, majd az operatőr jelzése szerint a nézők felé fordult. ― Most elmegyünk egy rövid szünetre, maradjanak velünk, a reklám után visszatérünk.