▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

c s a l á d

"If you ever find yourself lost in the dark and you can't see
I'll be the light to guide you"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

hat évvel ezelőtt

Tristan David Savrinn

A homályos köd lepte avarban egy bamba tekintetű őz lépett, neszt csapva. Mosolyom széltéből a pára fehér felhőként szökött a levegőbe. Szerettem a hajnalt, mert a természet ilyenkor pihent meg háborítatlan békéjében. Ebben a napszakban még nem zaklatta a nyomással terhelt dolgozók káromkodása, a dugóban araszolók dudálása, vagy a katasztrófavédelem szirénái. Nem. Csend ölelt, ahogy az erdőt szegélyező ösvényen futottam a jégcsarnoktól hazáig egy kiadós ― 2016-ot írva leginkább titkos ―, edzést követően.

― Van abban valami hímsoviniszta, hogy a nőstény őzt sutának nevezik, nem gondolod? ― súgta Gemma, miközben a jámbor pillantással legelő állatot vizslattuk lihegve. Kerekded arcát a hideg rózsaként csípte pirosra, ám megszokta már az alacsony hőmérsékletet, hisz kislányként kezdte pályafutását a jégen, most pedig az én partneremként korcsolyázik hajnali négytől.

― Szerintem az sokkal inkább nősoviniszta, hogy az imádkozó sáska nőstényei a párzás után szó szerint leharapják a hím egyedek fejét ― fordultam felé nyertes vigyorral, mire a teltkarcsú lány lezseren megvonva vállát, tartott ki álláspontja mellett.

― Kell nekik a fehérje.

― Bizonyára ez a helyzet a fekete özvegyekkel is ― forgattam szemeimet, amik megállapodtak a kecses léptekkel araszolva távozó állaton.

― Na tessék, elijesztetted szegény araknofóbiás őzünket ― fújtatott csípőre tett kézzel hátradobva haját. A barna zuhatag csikorgó hangon söpörte válla felszínét növelő pufi kabátjának anyagát. Kirázott a hideg. ― Meg ne fagyj, Ausztrália! ― forgatta szemeit hasamra csapva, majd kocogva állt tovább. ― Gyere, teszek fel egy teát.

― Nem lehet, apám hamarosan kel, hogy leússza a napi távját.

― Tényleg ― sóhajtott megtorpanva ―, el is felejtettem, hogy apád egy szadista, akit a mínuszok sem tántorítanak el, hogy a kültéri medencében fagyassza le a golyóit.

― Kösz az együttérzést.

― Maga vagyok a megtestesült empátia mind a százhatvanhét centimben ― pukkedlizett ―, amivel most elmasírozok. Otthon veszek egy forró fürdőt, gőzölgő teával felolvasztom a didergő ujjaimat, és felmelegszem egy nagy tál sajtos makarónival.

Otthon; a hely, ahol biztonságban érezhetem magam, az atmoszféra, melyben a csend is kellmesen hat, mintsem kínosan. Otthon; ami nekem nincs. Hogy is lehetne, mikor apám a szigorúságával elnyomja személyiségemet, folyamatos versenyt futtatva testvéreimmel, melyhez anyám nyugodt szívvel asszisztál?!

― Jó szórakozást, Kanada ― mosolyogtam rá fájdalmasan ráncolt szemekkel.

― Kitartást ― fűzte össze mutatóujját a középsővel, mielőtt hátat fordítva futásnak eredt.

Öklömbe szorítottam a nyakamban lógó szolid keresztet, hogy visszatérítsem elmémet a helyes útra. A hitemmel sikerült kizárnom az irigység bűnét, mert, habár örültem, hogy ő részesült az otthon melegében, azt kívántam, bárcsak nekem is megadatott volna ez a kiváltság. A telhetetlenség egy feneketlen teknő, ami belülről tátongó ürességgel felemészti az embert. Nem kell megalkuvásra kényszerülni, ám anélkül, hogy értékelnénk, milyen áldásokat birtoklunk, nem igazságos többre vágynunk.

Óvatos lépteket mértem a padlóra, ahogy észrevétlenül próbáltam osonni szobám felé. A ház falai némaságtól ontották magukból a hideget, csupán Parker horkolása zavarta a hajnal békéjét.

― Hol voltál? ― egy jeges hangtól megdermedt minden izmom, így a mozdulatba fagyva gyökereztek földbe lábaim. Az olvasólámpa felkapcsolódott, fénye megvilágította apám arcát, aki tekintetével hasított szíjat hátamból.

― Futottam ― feleltem határozottan kiegyenesedve. Tudtam, ha bevallom honnan futottam, ott mit csináltam, akkor a szarvasagancsok közt végezném a falra függesztve. Így erről inkább hallgattam. Vajon ez hazugságnak számit; elhallgatni az igazságot?

― Ilyen korán ― horkantott. Orrlyukai megszokottan szélesen feküdtek arcán, de ezúttal haptákba állva írtak le egy-egy határozott félkört. A fotel karfájába kapaszkodva tornászta fel magát. Súlyos léptekkel közeledett felém, de egy méterre tőlem megállt, hogy arcomat fürkéssze, mintegy poligráfként elemezve.

― Igen, uram. Mint minden nap ― erősítettem meg, tartással hangomban. Nyirkos tenyereimet hátam mögött egymásba töröltem. Álltam a pillantását, bár belül idegszálaim csillagszóróként égették fel saját magukat.

― Máskor ne hagyd itthon az órádat ― nyújtotta felém az okos eszközt, mellyel könnyedén lekövethette merre jártam, sőt még a pulzusom változásával is tisztában volt.

― Rendben ― átvettem az órát. Addig figyelt, amíg csuklómra nem csatoltam szíját.

― Tisztálkodj meg ― ajkát rosszallóan elhúzva szegezte tekintetét izzadtságtól foltos pulóveremnek. Csupa megvetés és lebecslő arrogancia áradt a kék szempárból. ― Bűzlesz.

Megalázástól vérző tollakkal figyeltem, ahogy a köntösös alak távozik, gőgösen fennhordva csőrét.

― Neked is jó reggelt. 

Nos, a kapcsolatunk sosem volt fényes, tekintve, hogy fogadott fivéreim követték a kitaposott utat, míg én egymagam építettem saját ösvényemet. Nagyjából azonban javult. Nem, nem tetováltatta az arcomat a hátára, és én sem viselem az ő nevét a szívem fölött, de az évek során csiszolódtunk egymás igényeihez. 2021 után egy szót sem szólunk egymáshoz. Ez pedig ― akármilyen fájdalmasan is hangzik ―, a lehető legjutányosabb felállás, amit Joe Savrinn és köztem kialakulhatott.

❈⁛˖࣪ ⠀ོ ָ࣪ ꕊ⋆°'๛.

Két héttel később a szüleim elutaztak a házassági évfordulójukat ünnepelni. Szerintem valójában apának nem volt kedve egyedül utaznia a továbbképzésre, ezért magával rángatta anyát, ő pedig ellenkezés nélkül tartott vele. Ahogy mindig. Pszichológusként naponta találkozott olyan esetekkel, amikor a férj tulajdonaként tekint feleségére, kevesebb keresete miatt uralkodva rajta fegyelmezi, ennek ellenére a saját környezetében nem ismerte fel a helyzetet. Bár a gyermekei szintjén sem észlelte, hogy kialakult egy kettes szövetség, mely maga alá gyűrte a másik testvért, aki szenvedett az élet más szegleteiben is. Tehát elbukott feleségként, anyaként, nőként s még pszichológusként is.

― Főzni fogsz? ― kérdezte Preston a konyhaszigetre könyökölve. A gyümölcsös tálról elvett két zöldalmát, amikkel zsonglőrködni kezdett. Ezen a ponton biztos voltam benne, hogy poltikusként is így játszik majd az állami bevételekkel. Ekkor viszont még nem tudtam, hogy nem veszik fel politológiára, de jogra igen, mert lefekszik a felvételi bizottság elnökével.

És ilyen emberek dolgoznak az igazságszolgáltatásban...

― Igen. Éhes vagy? Jut neked is ― mondtam a hűtőben matatva. Cheddar sajt és mustár után kutattam.

― Nem azért kérdeztem ― szólt szárazon és megdobott az egyik almával, figyelmeztetés nélkül. Még jó, hogy működnek a reflexeim...

― Áu ― szisszentem fel. A második almával már nem voltam ilyen szerencsés. Szerencse alatt pedig azt értem, hogy Preston egyenesen a mellkasomat célozta meg vele. Szemmértékének gyengesége miatt kulcscsontomat találta el, amin az alma repedve repült ketté. Könnyes szemekkel fordultam száznyolcvan fokot, hogy háttal testvéremnek nyúljak a fájó pont után.

― Felírom a hűtőre a tűzoltók számát, arra az esetre, ha tényleg komolyan gondolotad ezt a főzés dolgot ― nevetett fölényesen. Két csapást mért lapockámra köszönésképp, mielőtt elhagyta a konyhát.

Amikor meghallottam a bejárati ajtó csattanását, felhúzott térdekkel csúsztam le a padlóra. A hideg kő teljesen eltért az arcomon vándorló könnyek forró hőmérsékletétől. Fájt testem véraláfutástól színes folttal tarkított része, de a lelkem sokkal inkább. Mert a családom bánt így velem. Ez pedig egy hektárnyi almafa termésével való ostorozásánál is jobban strapálta a szívemet.

Mi is a család? Rokoni kapcsolat aligha elegendő. A szeretet mindent felülírhat, nem számít, papíron hogyan kötődnek egymáshoz.

Csengőhangom szakított ki az elmélkedésből. A telefonon Kanada felirat mögött egy kép jelent meg Gemma-ról, amin egy elakadásjelzőnek öltözve szürcsölte italát. Már ettől mosoly kúszott az arcomra, mielőtt hangját meghallottam volna.

― Elfogyott a lekváros batyu ― sóhajtotta teátrálisan ―, szükségem van érzelmi támogatásra.

― Akkor vegyél magadnak mást.

― Bocsánat, felebarátom, de én Tristan-nel szeretnék beszélni. Odaadnád neki a telefont? ― élcelődött. Nem láttuk egymást, mégis tudtam, hogy ajkát vékony vonallá préseli, szemöldökeit a magasba emelve. Elmosolyodtam, ezzel pedig ő volt tisztában. ― Olyan furcsa a hangod. Minden okés?

― Nem igazán ― vallottam be, kerülve a felesleges évődést. Gemma különleges érzékkel ismerte ki az embereket, ezért értelmetlen lett volna hárítani. Pláne, hogy a távolból is megkövetelte az őszinteséget gyámoltalan hangszínén.

― Már úton is vagyok ― hadarta, aztán bontotta a hívást. Egy megkönnyebbült sóhajjal keltem fel.

A konyhapult belső felére állítottam be telefonomat, aztán sajtos makaróni elkészítése közben a kamerába beszélve fejtettem ki egy aktuális témát. Úgy éreztem, hogy nyelvem viszketett, annyira ki kell beszélnem magamból a problémáimat.

A forrásban lévő vízbe szórtam a tésztát, ami részegen itta magába a sós folyadékot, egyre puhábbá válva.

― Az értelmező kéziszótár szerint a család "szülő(k), esetleg nagyszülők és gyermek(ek) rendszerint együttélő vérségi közössége". Ez azonban korántsem fedi a valóságot. Gondoljunk csak bele; családnak nevezünk egy olyan mérgező társulatot is, ahol a bántalmazás ― akár fizikai, akár lelki ―, mindennapos. Miközben egy barátság maximum családias viszony lehet, amennyiben ellátja annak funkcióit, értem ezalatt a szeretetet, törődést és hasonló jellegű támogatásokat.

Szalonnát pirítottam egy serepenyőben. A sercegő zsír apró pettyekben pattogott kifelé, a prosciutto felett füstfelhőt görgetve. Egy csipesszel eltávolítottam a ropogósokat, hogy a kinyert zsiradékban besamel mártást készítsek.

― A család a vérségi kapcsolatnál jóval összetettebb intézmény, vegyük csak a Caesar-Brutus példát, ahol fia fordult a császár ellen, aki ugyan nem volt makulátlan, mégis, nem érdemelte volna, hogy családtagja kezéhez tapadjon a vére. A mai videóban sajtos makarónit készítek, a legkedvesebb barátom kedvencét, aki hamarosan megérkezik, mert a hangomból úgy érezte, hogy szükségem van rá. Na, ez a család.

A reszelt sajtot egyenletesen eloszlattam a piros kerámiába adagolt tészta tetején, majd a sütőbe helyezve hagytam magára. Visszafordultam a telefon felé.

― Szeretek főzni. Ironikus, hogy ezt egy nem túl nagy erőfeszítéseket igénylő fogás elkészítése közben osztom meg ― nevettem fel, egy konyharuhával letörölve a pulton zizegő morzsákat. ― Őszintén szólva nem fűztem hozzá reményeket, vagy szőttem terveket egy ilyen jellegű karrierrel. Csak úgy éreztem, hogy vannak bizonyos, el nem kerülhető témák, melyekkel minden nap szembesülünk, mégsem beszélünk róla szemtől szembe. A videómnak pedig az a célja, hogy ezen változtassunk.

A sajtréteg egyenletes függönnyé olvadt. Egy kesztyűvel felfogtam a tenyeremet érni akaró hőt, miközben kivettem a forró közegből. Mennyei illat szökött orromba kellemes érzést keltve bennem. Mintha a szívem mosolygott volna.

― Találkozunk a legközelebbi videóban. Jó étvágyat! ― intettem a mobil képernyőjéhez fordulva, ezt követően pedig leállítottam a felvételt.

Sosem volt problémám az egyirányú kommunikációval, hiszen általában nem is figyeltek rám, amikor beszéltem. Ezért legtöbbször magammal társalogtam. Ami nem is baj, ugyanis szentül hiszem, hogy az önmagunkkal egészségesen tartott kapcsolat a legfontosabb. Enélkül társas viszonyaink sem működhetnek annak olajozott rendje szerint.

A konyhasziget két végére helyeztem egy-egy gyertyatartót. Meggyújtottam a kanócokat. Gemma tanított meg erre; megadni a módját minden étkezésnek, megtisztelni az ételt, ahogy érdemeljük.

Csengettek.

― Már az utcatáblától fogva érzem a mennyei illatokat ― Gemma lehunyt szemekkel élvezte az aromákat, széles mosollyal arcán. Ettől én is vidám lettem.

― Nem tudom ez mekkora dicséret, tekintve, hogy az utca legelső házában lakom, a táblával a kerítés tövében ― ingattam a fejemet rosszallóan. Invitálás hiányában is átlépte a küszöböt, majd rutinosan mozogva a közegben vett elő magának egy papucsot a fiókból, miután kabátját a fogasra aggatta.

― Remélem nem kapcsoltad ki a sütőt. Útközben találtam egy tök jó lekváros batyu receptet.

― Kikergetsz a világból ezzel a péksüteménymániáddal.

― A kardiológusomat is ― kuncogott vidáman befordulva a konyhába. ― Váó, te aztán rendesen kitettél magadért. Alulöltöztem?

Szemeim megállapodtak szürke melegítőjébe tűrt narancssárga pólóján, amit egy farmerkabáttal egészített ki. Gemma mindig is öltözködésével fejezte ki vidám hangulatát, amihez az élénk színek elengedhetetlennek bizonyultak.

― Mesélj! Miért volt olyan a hangod, mintha akkor temetted volna el a tengerimalacodat? ― noszogatott elém rakva a tányéromat.

― Csak a szokásos Preston-féle testvéri szeretet ― megvontam a vállamat. Gemma fürkészett, kezében a villával dermedve, mert várta, hogy beavassam a részletekbe. Tudta, csak úgy folytathatunk méregtelenítő beszélgetést, ha lelkünkből kifacsarjuk a toxikus anyag utolsó cseppjét is.

― Én esküszöm, egyszer úgy megverem azt a gyereket, hogy nem ismeri fel az öntelt képét a tükörben, hiába nézegette magát egész életében.

― Nem változtatna semmin. Ráadásul még te is megsérülnél, mert nem hagyná magát.

― Akkor meg még inkább meg fogom verni. Megtestesíti majd a problémáimat, amiket nem tudok megoldani és az embereket, akik tönkre akarnak tenni. Na meg a menstruációt.

― Rendben, te harcos amazon ― nevettem fel a villámra bökve egy keveset a tésztából. ― Mutatnék neked valamit.

Kíváncsi tekintettel figyelte a videómat. Amikor vége lett, két tenyerét büszke mosollyal csapta össze, majd nyakamba borulva ölelt át.

― Olyan hamar felcseperedtél.

― Fél évvel idősebb vagyok nálad ― nevettem fel, eltolva magamtól. ― Őszintén; tényleg tetszett?

― Hogy tetszett ― e? Imádtam! Önazonos voltál, egyenes, nem tértél ki részletesen a sok tüneményre, aki körülvesz... És meg is főzted a világ legjobb kajáját.

― Köszönöm, tényleg!

― Most pedig töltsd fel a világhálóra.

― Nem is tudom... ― dörzsöltem könyökömet feszengve.

― Én viszont igen. Szóval hozom a géped.

Amennyire Gemma lelkesedett az ötletért, hogy a digitális közönséggel megosszam véleményemet, burkoltan se célozva saját családi állapotomra, annyira akadtak ki az érintettek. Preston behúzott nekem egyet, Parker felháborodva törte össze a kedvenc csészémet, apám pedig úgy üvöltött velem, hogy a könnyem is kicsordult. Anyám meg csak némán tűrte az egészet. Természetesen, miután Gemma elment, máskülönben gratuláltak volna, hisz a külsős vélemények, a látszat a legfontosabb.

Mi lett volna, ha névlegesen említve őket, beszámolok minden tettükről? Feltehetőleg a kertben feküdnék egy kereszttel jelölt sírban, akár a kutyánk ― Isten nyugasztalja!

Arcomat hideg vízzel frissítve tűntettem el érzelmi válságom nyomait, vérző orromat bekötöttem. Alig vártam a hajnalt, hogy induljak a jégcsarnokba. De ez még váratott magára.

― Elnézést, fiatalember ― szólított le egy középkorú hölgy. Annyira magamba voltam roskadva, hogy észre sem vettem, áthaladtam az erdőn.

― Jó reggelt ― torpantam meg ―, miben segíthetek?

― Tegnap este a szél leszakította a molinómat. Segítene visszatenni, kérem? ― kérdezte elesetten, a munkahelye felé biccentve.

― Természetesen ― mosolyogtam rá rokonszenvesen, majd a kitámasztott létra fokain felmásztam. A fekete táblára krétával írt Fészek név túlságosan erőtlen volt figyelemfelkeltő szándékhoz. ― Ne vegye udvariatlankodásnak, de nem gondolkodott még el a molinó cseréjén? A távolból aligha látni.

― A jó bornak nem kell cégér ― vállat vonva felelt, éttermében büszke szempárral gyönyörködve. ― Köszönöm a segítségét. Meghívhatom egy levesre? ― ajánlotta fel, miközben lefelé másztam a rozoga szerkezeten.

― Igazán kedves..., ― kezdtem volna visszautasítani, azonban egy furcsa érzés ébredésének köszönhetően befejeztem. Írok Gemma-nak, úgyis megérti majd. ― Tudja mit?! Nagyon jól esne most egy lélekmelengető leves.

Hinnünk kell Isten, a Sors, vagy más magasabb rendű hatalom kezében. Mert minden okkal történik. Az sem volt véletlen, hogy a napon, amikor a családtagjaim egyre mélyebbre taszítottak, a legsötétebb barlangba is beszűrődött a jövőm fénysugara. Gwendolyn Benett; az én második édesanyám.