▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬▬

b ű v é s z t r ü k k

"And I know you've been hurting, think you deserve it
How did it end up like this?
Everything will be fine if you just get through tonight"

━━━━━━ ☾ ˖࣪ ♡ ˚❅ ָ࣪ ━━━━━━

2022.; Los Angeles, CA

― Kipurcantam ― nyöszörgött Tristan fáradtan lerogyva a kanapéra. Vékony lábait egymáson keresztezve dobta fel a díszpárnákra, míg feje alatt összekulcsolt tenyereivel tért nyugovóra.

― Képzeld szegény Johnny mit érezhet. Tekintettel a korára ― jegyeztem meg, miközben telefonom billentyűzete felett pihentettem ujjaimat, a Twitter-re készülő poszton töprengve.

― Már ne is haragudj, de több őszülő tincset kellett elfednem a te copfodban, mint az ő hajában ― csatlakozott a beszélgetésbe Ricardo, oldalasan a kanapénak dőlve, egy italos üveget bűvölve.

― Hogy is mondják spanyolul, hogy "kinyalhatod"? ― kérdeztem megállapításához hasonlóan kedves mosollyal felpillantva.

― Ahogy franciául, hogy "kapd be".

― Ha nem fejezitek be, szét lesztek ültetve, gyerekek ― morogta Tristan lehunyt szemekkel. Hangszíne baritonná mélyült a fáradozások gyötrelmeitől hosszú napunk behatására. Így sokkal vonz...

Mielőtt magamnak bevallhattam volna valami megbánandót, telefonom csöngőhangja oszlatta el gondolataim ködét. Wanda neve jelent meg a kijelzőn, amely láttán reflexszerűen elhúztam volna a zöld ikont, ezzel fogadva a hívást, ám dacosan csúsztattam az eszközt az asztalra. Karba font kezekkel hátradőlve szugeráltam a rezgő mobilt, amire Tristan is felfigyelt, hisz homlokát masszírozta a szüntelen csörgés irritációjától.

― Illetlenség nem megválaszolni egy hívást.

― Akkor vedd fel és mondd meg neki az elmúlt időre hivatkozva.

― A megbocsátás a feltétel nélküli szeretet alapköve.

― Ez a párbeszéd egy terápiás beszélgetéssé kezdi kinőni magát.

― Akkor most dr. Savrinn felírja neked a telefonbeszélgetést azonnal kiváltandó receptnek ― akaratlanul is elmosolyodva fogadtam szavait, de lehervadt ajakkal sütöttem le pilláimat szégyenlősen, érdeklődés gyanánt oldalra sandított szempárja kereszttüzében. ― Nem büntethetsz valakit anélkül, hogy tudná, miért bűnhődik. Tudtommal kommunikációs szakra jártál, Fournier, ennek ellenére mégsem tudod, hogy ez elengedhetetlen az emberi kapcsolatokban.

Olyan különös kisugárzása van, hogy az ember vakon hisz minden szavában, melyek érzelmektől fűtött hangon tálalják a legcsúfabb igazságokat is, mintegy tompítva a szavak kegyetlen tőrjének döfését.

― Rendben, Savrinn, ezegyszer nyertél ― dünnyögtem, szemeimet forgatva a telefonért nyúlva. ― Szia, idegen ― üdvözöltem a vonal másik felén lévő személyt.

A háttérzajok folyamatos versenyt vívtak Chase hangjával, szívem ütemében hangsúlyos kihagyást okozó üzenetek foszlányait szülve.

― Wanda életéért küzdenek ― defibrilátor csapását megelőzően "Hátra!" kiáltás írta felül a kétségbeesett baritont, amely sírástól elcsukló hangon kiáltozta nevemet.

Gyomrom azon pillanatban összerándult, mellkasomon nyomást éreztem, mintha a szívemet valaki egyre kisebb helyre igyekezte volna bepréselni. Tenyeremben izzadtság hideg könnye gyűlt, melyeket bőrömbe vájt körmeimmel vágtam ketté. Sokk jeges szele fújt át elmémen, rövid kijelentésekre szorítkozva.

― Mi történt? ― rekedtesen intéztem szavaimat, könnyektől görcsbe rándult torkom szorításából. Nyelvemmel végigszántottam alsó ajkamat, ezzel érezve annak szárazságából csorult vért.

― Gyere a Cedars-Sinai-be ― kérdésemet megválaszolatlanul hagyva bontotta a hívást, megnevezve egy kórházat.

― Hé, Fournier, minden rendben van? ― Tristan arcára aggodalom ült ki, miközben feltornászta magát, hogy jobban szemügyre vehessen.

― Wanda kórházban van ― makogtam megakadva. Kihűlt ujjaimmal felitattam egy arcomon vándorló könnycseppet, de földbe gyökerezett lábaimat mozdítani sem bírtam.

― Elviszlek ― pattant fel Tristan készségesen segítséget nyújtva.

― Nem kell, majd metrózom ― vágtam rá csípőből. A balesetet követő poszttraumás stressz olyan szorongást idézett elő nálam, hogy már az autóval való utazás említésétől gombóc keletkezik a gyomromban.

― Ne viccelj már, Fournier, a legközelebbi állomás húsz percre van innen. Annyi idő alatt még a legnagyobb forgalomban is odaérünk.

― Akkor megyek busszal.

― Nem választhatod a tömegközlekedés időigényes és koszos opcióját, mikor utazhatsz a tiszta, kényelmes, nem utolsó sorban pedig általam vezetett Corvette-ben.

― Ha Corvette, ha Rolls-Roys, nekem édes mindegy, mert nem ülök autóba.

― Miért? Csak nem volt egy rossz élményed egy gépjárműben történt légyottod során? ― élcelődött Ricardo. Tristan-nel egy emberként fordultunk a spanyol fiú felé, ő lesújtó, míg én megviselt pillantással.

― Le fogom késni a buszt, ha tovább vesztegetem az időm a fantáziálgatásaidra ― mutattam hüvelykemmel hátam mögé, melyre az öltöző volt minden holmimmal.

― Ugye nem gondolod komolyan, hogy elengedlek sötétedéskor ezen a veszélyes környéken? ― dugta zsebébe kezeit Tristan egy lépéssel felém közelítve.

― Ezzel a természettel annyi baj érheti, hogy törlik a buszjáratát, vagy leszarja egy madár.

― Pedro! ― vicsorított rá Tristan összeszorított fogakkal. ― Ne igyál többet, már így is túlzásba vitted.

― Jól van, Anya ― forgatta szemeit a földre ejtve az alkoholt. A szőnyeg szomjasan itta magába az italt, míg a darabokra tört üveg kalózok kincseként süllyedt az anyag mélyébe.

Kábultan néztem a felszívódó folyadék varázsos mágiáját, szemeim elé emlékeket vetítve, melyek a helyzetre való tekintettel fájdalmasan gyötörték szívemet.

― Ó te magasságos! ― meglepettségtől elnyílt ajkakkal néztem farkasszemet az emberi méretarányban feszítő karton Chris Hemsworth-t. Ha nem lett volna szürreális, hogy egy életnagyságú papírfigura áll a felújítás alatt álló nappalim közepén, tekintetemet magához vonzotta a csipkés kombiné, ami azt fedte, "menyasszony" felirattal. ― Ezt te sem gondolhatod komolyan! ― tértem ki a hitemből karba font kezekkel gesztikulálva felháborodottságomat.

― Direkt királykéket választottam. Az megy a szemeihez.

Mikor világossá vált számára, hogy hozzáértése a színek terén nem csillapítja a kedélyemet, kezembe adott egy kis dobozt.

― Wanda, ha ebből egy twerkelő Liam Hemsworth ugrik ki, én esküszöm feljelentelek a világ legrosszabb lánybúcsújáért.

― Már bocs, de ki ne örülne egy twerkelő Liam Hemsworth-nek?

― Miley Cyrus?!

― Ha az esküvődön is ennyit okoskodsz majd, Nicolas otthagy az oltárnál, mielőtt rákiabálnál, hogy nem megfelelő szögben áll az anyakönyvvezető mellett.

― Egy pap ad össze minket ― helyesbítettem, mire nyöszörögve felhajtotta a tequilamat.

A dobozban egy kártya lapult, név nélkül, csupán egy telefonszámot elárulva tulajdonosáról.

― Arra az esetre, ha mégsem ugyanazzal a pénisszel hálnál életed hátralévő részében.

― Sosem csalnám meg Nicolas-t, pláne nem egy kurvával. Ennyire azért tisztelem mindkettőnket.

― Ez nem egy kurva elérhetősége, hanem egy válóperes ügyvédé.

― Tökéletes az időzítés.

― Mikor kellett volna odaadnom? Amikor a gyerektartáson civakodtok? Te mondod mindig, hogy készüljek fel minden eshetőségre időben. Nem véletlenül cipelek magammal egy paprika spray-t. Azt sem akkor kell beszerezni, amikor megtámadnak.

Tompán éreztem, hogy valaki kabátomat felsegítette rám, karomat nyakán átfűzve, támaszt teremtve, mielőtt derekamat ölelve kényszerített lépések megtételére.

Sűrűn pislogva ébredtem fel könnyek okozta mámoros fejfájásból, arra eszmélve, hogy az emlékek tengerében fulladozva, mentőövet dobtak utának. Ez volt Tristan. Türelemesen karolt belém, amíg az autója mellett állva mérlegeltem félelmeimet; a paranoia, hogy a múlt megismétlődik, vagy a rettegés, hogy egy szerettem nélkül kell a kilátástalan jövő ösvényére lépnem.

― Tesztelek egy új trükköt. Tudod, még elég friss az ötlet és nem akadt egy ilyen csinos segédem, aki elvállalta volna. Szóval mit szólsz, Fournier, feszegethetem veled a tér-idő határait?

Visszhangzó szavai lelkem darabjait ismét visszahúzták testembe. Gondterhelt sóhajom ködként láttatta magát az éjszakában. Remegő szempilláim értetlen tekintetet fedtek, felháborodva helyeztem testsúlyomat egyik lábamról a másikra.

― Ennyire égeti az a nyúl a kalapodat?

― Még mindig csalódott vagyok, amiért a klisék bilincsével kötsz röghöz ― horkantott fel, zsebéből egy kendőt elővarázsolva. Ijedten hátráltam, amikor szemem magasságában tartva az anyagot, közelített felém, de biztonságot sugárzó hangja eloszlatta kétségeimet. ― Nyugodj meg, Daphné. Minden jobb lesz, a szavamat adom. Csak bíznod kell bennem.

― Nem bízom senkiben, aki az ezredforduló után született.

― Ez diszkrimináció. Elvégre, tehetek én arról, hogy olyan sok infantilis spermium előzte be azt az elsőrangút, melyből aztán megalkotottak vala?

― Jesszus ― temettem tenyerembe arcomat.

― Tekints erre úgy, mint egy kísérletre. Most megbízol bennem és ha sértetlenül, legfőképpen élve megúszod, akkor a továbbiakban is megbízhatsz bennem.

― És ha nem? ― néztem fel rá kétségbeesett tekintettel.

― Mit gondolsz, miért neveztem kísérletnek?!

Hát így kerültem az anyósülésre egy színes kendő takarásától vakon, egy olyan ember által vezetett autóba, aki parkolni sem képes rendesen. Fő a bizalom, nem igaz?

― Neked mi jut szedbe, ha Amerikára gondolsz? ― érdeklődött kedves hangszínben, ám felvont szemöldököm láttán jobbnak látta kifejteni a kérdése mögött bújkáló szándékát. ― Kíváncsi vagyok, hogy mi ugrik be elsőként Amerikáról egy franciának, aki élete virágzó éveit itt élte meg.

― Az álmok ― válaszoltam, miután emésztgettem magamban a párbeszéd irányát.

― Te miről álmodsz?

― Te aztán komolyan veszed a munkádat ― horkantottam fel. ― Miért faggatózol?

― Az egyetlen hátsó szándékom az az, hogy érdekelsz engem.

Izzadt tenyérrel nyúltam az ajtó kapaszkadójának irányába, hogy a szorítással eltereljem figyelmemet a szabálytalanul emelkedő mellkasomban keletkező szúró érzetről. Mintha a lelkem egy boncmester kezei alatt feküdt volna magatehetetlenül, sorsának tudatában.

― A legnagyobb álmom, hogy ráleljek az otthonomra.

― Különös. Nagyon jól palástolod, hogy elveszettnek érzed magad.

― Ettől függetlenül még belül ürességként tátong a hontalanság.

― És a tudat, hogy egyesek irigyelnek anélkül, hogy tudnák mi zajlik le benned, teljesen felemészt.

Tristan David Savrinn arcán mindig mosoly ült, hangja vidáman csengett. Ezúttal azonban látásomra sem volt szükségem ahhoz, hogy tudjam, sötét szavaihoz komor arckifejezés társult.

― Túl fiatal vagy még ennyi megterheléshez ― fogalmaztam meg magamban, ám inamba szállt a bátorságom, mikor szóra nyitottam számat, így hát azt kérdeztem: ― Szereted a csigát?

― Hát persze. A kedvencem a fahéjas, cukormázzal leöntve.

― Nem a péksüteményre gondoltam ― mosolyodtam el izgatottan intézett szavain. ― A maguk után nyálkás csíkot húzó, leveleket rágó szörnyekről beszélek.

― Ó, jajj! ― ez nem a legbiztatóbb dolog, amit az ember hallhat, mikor csulott szemmel átengedi az irányítást.

― Mi történik? Megrémítesz, Savrinn! ― sipákoltam testtartásomat mozgásba helyezve. Éreztem, ahogy azt autó sebessége fokozatosan lassulni kezd.

― Most komolyan, ki érez arra késztetést, hogy a szájába vegyen egy olyan undorító falatot, mint egy csiga?! Ráadásul büdös is.

Hangja megnyugvást biztosított, majd a következő pillanatban, ahogy realizáltam, miért hozta rám a frászt, vérnyomásomat ismét az egekbe tornázta.

― Ilyet többet ne csinálj! Azt hittem egy szakadék felé hajtunk, vagy tudom is én... elfogyott a benzin és tolhatjuk a kórházig az autót, hacsak nem szívunk ki egy másik kocsiból üzemanyagot.

Az autót Tristan harsány nevetése töltötte meg élettel. Már nem is aggodalmaskodtam. Úgy tűnt a gondolat elterelő hadművelet sikeres volt. Egészen addig, amíg be nem húzta a kéziféket. Akkor felhők mögé rejtőzött lelkem Holdja, kialudtak gyertyaként pislákoló csillagai és csak a sötét égbolt maradt, meztelen.

Liftezett a gyomrom, ahogy megéreztem a folyosón kísértő fertőtlenítő bűzét. A neon csövek fénye alig ért valamit, inkább fokozta az így is rémisztő hangulatot. Barátságtalan arcot vágó nővérek és siető orvosok kerültek ki, miközben a recepción patáliáztam.

― Kurvára leszarom mi áll a házirendben. Wanda "csak" a legjobb barátnőm, mert nem tehetünk róla, hogy hova születünk, és higgyen nekem, ha választhattunk volna, vér kötne össze minket, hivatalossá téve a kötelékünket. Én vagyok a családja, ellentétben az apjával, aki gyakorlatilag kitagadta csupán, mert az álmait követte. Szóval azt kérdezem Öntől, miért lenne joga annak a féregnek itt tivornyázni, már ha érdekelné a lánya állapota, szemben velem, aki testvére helyett testvére mellette álltam és támogattam?

Egyke gyermekként halmozottan járt nekem a szüleim figyelme, koncentráltan élvezhettem szeretetüket, anélkül, hogy bárkivel is osztoznom kellett volna rajta. Ám amire igazán vágytam, az sosem a szamár volt, vagy az egész hetes születésnapok. Sokkal inkább egy testvér, aki megnevettetett volna, mikor könny csordult a szememből, aki megölelt volna, mikor a legmesszebbre taszítottam mindenkit magamtól, aki úgy szeretett volna, ahogy vagyok, minden megvetés nélkül, teljes elfogadással. Ezt már sosem kaphatom meg, csak foldozgathatom a bennem hasadó ürességet olyanokkal, akik egy jó testvér lévén kérdés nélkül hozzák az ásót, ha hajnali kettőkor felhívom őket. Mint, amilyen Wanda is. Sőt, ő a gyilkolás részét is bátran vállalná helyettem.

― Kisasszony, nyugodjon meg kérem ― hebegte a recepciós hölgy, amitől csak még feljebb ment bennem a pumpa.

― Ha úgy folytatná, hogy "meg van kötve a kezem, sajnos nem tehetek semmi", inkább bele se kezdjen.

A zsémbes arckifejezést öltő asszony mellett egy fiatal lány termett, aki egy vaskos köteget dobva felettese pultjára meredt ránk.

― Lehet tejes tea bajszot látott ― suttogtam oldalasan elhajolva Tristan felé.

― Az nem lehet. Útközben borotváltkoztam ― halkult el ő is, játékosan arcához nyúlva.

― Te vagy Tristan Savrinn? ― pislogott a remegő hangú lány.

― A zártosztályos szobatársak találkozója ― horkantottam fel, mire Tristan nevetve megrázta a fejét.

― Igen, én volnék. És benned kit tisztelhetek?

― Nagyon szeretem amit csinálsz és régóta követem a munkásságodat. Igazából te vagy az, aki inspirál, hogy keressem a "legsötétebb barlangba is beszűrődő fényforrást". ― hadarta csillogó szemekkel a fiúba feledkezve. Didergő ujjakkal a telefonja után nyúlt, majd pilanatokkal később egy Instagram fiókot mutatott neki. ― Ezt az oldalt neked készítem. Idézetek, montázsok és személyes hozzászólások a kifejtős videóid nyomán ― lelkesedett teljes odaadással, mire az idősebb nő dalba bökte. ― Ja, bocsánat... Hát én Aaliyah vagyok.

Tristan a farzsebében pihenő mobilját üzembe hozva nyitotta meg a szóban forgó alkalmazást, hogy bekövesse az imént mutatott profilt. Mily önzetlen gesztus...

― Örvendek a találkozásnak, Aaliyah ― fűzte hozzá egy nagylelkű mosollyal. ― Röstellem, hogy Daphné-val így kellett találkoznod, általában egy elbűvölő teremtés, csak most nagyon stresszes pillanatában kaptad el, mert a legjobb barátnője kórházban van.

― Sajnálom. Tudok valamiben segíteni?

― Nem szeretnék visszaélni semmivel, de ha meg tudnád mondani hogy van Wanda Salvatore-Young... ― könyökölt a pultra, mire a lány már böngészett is valamit a számítógépen.

― Újra kellett éleszteni, sikeresen stabilizálták az állapotát, de jelenleg nincs magánál. A kétszáztizes kórteremben van, a másodikon.

― Köszönjük szé... ― udvariaskodott volna Tristan, ám karjába kapaszkodva rántottam magammal, amint meghallottam hol találjuk Wanda-t. ― Még szerencse, hogy egy kórházban vagyunk, ahol vissza tudják varrni a leszakított karomat.

― Férfi vagy, viseld a fájdalmat ahhoz méltóan. Ja, várj, pontsosan ezért nyávogsz.

― Akkor még nem voltál ekkora feminista, amikor bekötött szemmel egy férfira bíztad magad.

― Mert megbíztam abban a kölyökben ― helyesbítettem a rá vonatkozó meghatározást, majd elengedtem, mintha bőre izzó parázs lett volna.

Minden alkalommal, amikor kitártam szívemet, sóval hintették, ami alattomos agresszióval marta szét, vérző sebeket hátrahagyva.

A folyosó végén Chase-t pillantottam meg, aki egyik lábáról a másikra helyezve testsúlyát, tipródott. Kezeivel hol hajába túrt, hol borostáját vakarta. Minden lépésemmel tisztábbá vált lelke hasadásának visszhangja, ami az egész légtérben szellemként járt. Szeme alatt megviselten sötétlettek karikák, tekintete fakó volt az érzelmi kimerültségtől. Mintha éveket öregedett volna egyetlen délután alatt.

― Cams ― simogattam meg hátát lehangoltan.

― Elbasztam ― suttogta megtörve. ― Miattam ártott magának. Mert egy idióta vagyok, aki csak kárt okoz másoknak.

― Mi történt?

― Olyanokat vágtam a fejéhez, amiket nem is gondoltam komolyan, csak annyira... Egy seggfej vagyok. Nekem kellene ott feküdnöm.

― Meg ne halljam, hogy ilyet mondasz, de még a fejedben se forduljon meg a gondolat, érted? ― ragadtam meg gallérját könnyes szemekkel sziszegve szavaimat.

― Túladagolta magát. Ez nem olyasmi, amit az ember jókedvében tesz ―- Nem hittem, hogy így lesz, de az eset jobban megviselte őt, mint engem, ettől pedig mardosott a bűntudat. Aztán elárulta magát. ― Ezt neki írtam, ha felébred, kérlek add át neki. Jobbat érdemel nálam és számára az lesz a legjobb, ha nem vagyok része az életének.

― Várjunk, ti együtt vagytok?! ― csodálkozástól összevont szemöldökkel távolodtam el a fiútól. Mi másért gyötrődne ennyire, ha csupán a majdnem sógornőjének barátjáról lenne szó.

― Nem. Én kihasználtam, darabjaira szaggattam, miközben ő olyan odaadással szeretett, mint még senki. De ezúttal róla fog szólni minden, mert ez a minimum, ami jár neki.

― Mégis mit gondolsz, hová mész? ― rivalltam rá felemelt hangon. Könnyeimet gyors mozdulattal letöröltem, majd tenyeremben körmeim kaparásával morzsoltam szét. ― Magadat átverheted, ha elhiszed, hogy nem a saját gyávaságod miatt szaladsz el, menekülve a következmények elől. Engem viszont nem tudsz. A legnagyobb önzőség, amit tehetsz, hogy szarban hagyod. Majdnem meghalt, Cams, legyél már eszednél!

― Megfulladok a gondolattól, hogy a szemeibe kell néznem, azok után, hogy én tettem ezt vele. Miattam esett vissza.

― Akkor találj ki valami ikonikus utolsó mondatot, mert a barátnőd magához tért ― szólalt meg Tristan. Az egymást váltó nehéz érzelmek feledtették velem, hogy ő némaságba telepedve áll mögöttünk.

― Menj be hozzá te, nekem még össze kell szednem magam ― toporgott idegesen hajába túrva.

― Amíg nem zsonglőrködsz hangjegyekkel, úgysem leszel kevésbé szétcsúszva. Nyomás, nagyfiú! ― lökdöstem a kórterem ajtaja felé, lapockáira helyezve tenyeremet.

― Hogy festek? ― tudakolta rekedt hangon.

― Fényesen, mint egy aranyba csomagolt szarkupac.

Az ablakon át bátortalan lépeteit figyeltem, melyekkel Wanda-t közelítette meg. Legjobb barátnőm gyengén helyezte kezét az övére, arcán egy könnycseppet hullatva. Erőtlenül mosolygott a magyarázkodó fiúra, aki térdre ereszkedve győzködte őt.

― Jól hallottam, hogy visszaesést említett? ― az üveg tükrében a hátam mögött álló Tristan képe körvonalazódott.

― Attól tartok igen ― válaszoltam szoborrá dermedve, összeszorult szívtől libabőrösen.