Mély a csend. Changbin sosem hitte volna ezelőtt, hogy ilyennek tetszik majd az egész, hogy ennyire váratlanul következik be. Hiába ég a talpalatnyi lakás összes lámpája, hogy világosság lézengjen odabent az ő görnyedt, megfáradt alakja mellett, minden kíméletlenül sötétnek tetszik a szemében. 

Valójában abban sem biztos, mit csinál ebben a percben, miért nyitja fel egyesével a szekrényeket, húzza ki a fiókokat, csupán a céllal, hogy összegyűjtse belőlük Jisung holmijait, hiszen értelmetlenség az egész, ő sosem használja már őket, magának pedig elviselhetetlen fájdalmat okoz vele, de a kimerültség megakadályozza a józan gondolkodásban. Egy hatalmas bőröndbe hány mindent ― rossz visszaemlékezni a tavalyi nyaralásra, amikor barátja ugyanebbe a kofferbe pakolt, ugyanezt húzta magával a reptér kockaköves parkolójában is, aztán egy nappal később Changbin pulóverét ásta elő a mélyéről. Japánba utaztak, éppen cseresznyevirágzáskor, mert Jisung egyik hatalmas álma volt végignézni, amint rózsaszín szirmok millió kavarognak a tavaszi szél szárnyai nyomán. Keserűen mar szívébe a tudat, miszerint idén is azt tervezték, visszatérnek abba a kisvárosba, és újraélik életük legszebb hetét ― kár, hogy a lehetőség elröppent előlük.

Hajnalodik. 

Apránként színessé változik a mennybolt, épp olyasmivé, mint amelyet a tegnapi nap alkonyatánál figyeltek kettesben, egymás mellett ücsörögve a kórház egyik padján. Most más minden; a hely, az idő, az érzések és a jelenlévők is, de Changbin ijesztő párhuzamot talál. Ujjai szorítása elgyengül a kezében tartott néhány ruhadarabon, amiket pontosan ekkor tervezett a bőröndbe hajítani, és tétlenül szemléli, ahogy azok a lába elé hullanak. A mérhetetlen, szavakkal leírhatatlan hangtalanság lassanként zajosodni kezd, mintha víz alól beszélnének hozzá, kiáltásokat hall és kétségbeesett, csonka párbeszéd foszlányait. Tudja, hogy lehetetlenül hosszú ideje van már talpon alvás nélkül, minden bizonnyal a kimerültség miatt csalnak az érzékszervei, mégis hátborzongatóan életszerűen hasít a fülébe az egyenletes sípolás, amelyet az éjszaka során Jisung szívének megállása okozott.  

Erejét vesztve kap az egyik falhoz tolt komód szélébe, hátha abba kapaszkodva képes megtartani az egyensúlyát, de térdei megrogyásával együtt gyengén zuhan össze, s magát is szánalmasnak tartva ücsörög a szőnyegen. Nincs motivációja felkelni, mert az darabonként teljesen elkopott a hónapok folyama alatt. Ebből a perspektívából tekintve még hatalmasabb a sokadik emeleti lakás egy személynek, mint eddig gondolta. Nehéz az elképzelés, hogy hosszú évekig éljen még ezek között a falak közt egy olyan szerelem emlékeivel, ami ilyen tragikus befejezést kapott, és már ebben a momentumban tisztában van vele, hogy nemsokára lakhelyet vált a reménnyel, miszerint talán így lezárhatja az életében ezt a szakaszt, és többé nem kell visszapillantania ― ám a szíve mélyén biztos benne, sosem lesz rá kész igazán.

Mellkasáig húzza a lábát, aztán állát térdeire helyezi. A sötét tincsek közé most tulajdon ujjai csúsznak. Igyekszik nem belegondolni, azonban Jisungéi is pontosan így markoltak beléjük minden alkalommal, annyi különbséggel, hogy nem cibálták, tépték őket, mint ő teszi. Nem tudja kezelni a benne őrjöngő bánattal vegyes elkeseredettséget, csupán tombolva tölti ki saját magán, míg végül fájó tagokkal ereszkedik térdeire és tenyereire, hogy szenvedve felemelkedhessen a padlóról. 

A Nap korongja megszokott nyugalommal világlik elő, kiterjeszti aranyba olvadó sugarait a világra, és új lehetőséget kínál; életre, vidámságra, szeretetre, szerelemre ― vagy akármi másra. Changbin egyikkel sem akar élni, sőt, különösképpen élni sem szeretne akkor és ott, csak elvágni ezeknek a hazug reményeknek az útját, hogy látnia se kelljen őket. Az ablakhoz botorkál. Nyitva hagyta, még ki tudja mikor, ezért a hajnal borzongató levegője tetszése szerint vonulhatott végig a szobán, libabőrt hagyva a fiú egész testén. Mielőtt lehúzhatná a redőnyt, kicsi lepke surran be a megmaradt résen ― aztán elhal a napfény és csattan a roló, Changbin pedig elengedi az azt mozgató szalagot megdöbbenésében. Hosszú órák óta nem érzett mást, mint kimeríthetetlen ürességet és csalódottságot, ám ami most költözik a lelkébe, valami egészen eltérő emóció, igazán szavakba önteni sem tudja, mindössze mered a csöppnyi szépségre, aki narancssárgás szárnyait immár a hálószoba lámpájának fénykörében ringatja. 

Ijedtség? Megdöbbenés? Nem lehetne pontosan behatárolni, esetleg szétválasztani a kettőt. Épp úgy néz ki, mint a lepke, amelyet Jisung tartott az ujjbegyén alig tizenkét órája, és ez a felismerés elindít benne valami megfoghatatlant, ami igenis jókor szökkent a gondolatai közé. Figyeli, amint a pillangó letelepszik egy orchidea közönségesen rózsaszín virágára, szinte díszévé válik, ezt követően másodpercekig mozdulatlanná dermed. A lelke mélyén már realizálja, mi történik körülötte. Közelebb óvakodik, nagyra nyitott szemmel gyönyörködik a látványban, majd rövidesen bizonytalanul a pici állat felé közelít mutatóujjával, s engedi, hogy helyet foglaljon az ujjhegyén. 

Zúg a feje. Gondolatok ezrei hömpölyögnek odabent, tajtékzó tengerként háborognak, ám a logikus magyarázatokat régen elengedte. Nem találja őket, és túlságosan elfáradt ahhoz, hogy tovább kutakodjon. Pusztán megremegő ajka szélébe harap, ahogy eszébe jut, mit kérdezett tőle Jisung az utolsó beszélgetéseiknél, milyen elvágyódó, ugyanakkor bizakodó hanggal mesélt neki a lélekvándorlásról, arról, hogy minden, mindig örök és megszakíthatatlan. 

És akkor ráébred. Rájön, mit jelentett ez az egész. 

― Egy következő életben, ugye újra látjuk egymást?

átolvasatlan.