Jisung szíve hatalmasakat dobban.

Valójában gyenge, sovány teste minden porcikájában érzi, ahogyan a szervezetében egyre elhatalmasodó problémaáradat tönkreteszi őt, de mégsem érez szemernyi elkeseredést sem a kora esti, rózsaszín égbolt alatt ücsörögve ― pontosan úgy, amint azt Changbin megígérte számára. Kettesben időznek kint, az elhagyott udvar valamely félreeső zugában. Néhány ápolónő a lelkükre kötötte, hogy ne maradjanak el sokáig, és különösen Jisung viseljen meleg ruhákat. Az idősebb nagy, fekete pulóvere tökéletes szolgálatot tesz, s valahol a sötét hajú is tisztában van a ténnyel, hogy a barátja jókedvét a színes naplemente mellett társasága alapozza meg.

Semmiségekről beszélgetnek, aztán elmélyülnek a világ nagy kérdései között. Jisung elmagyarázza neki, hogy a végtelen igenis létezik, és megpróbálja megértetni vele, miért akart kisgyermekként űrhajós lenni ― akkor még azt képzelte, egy nap kiszállhat a világegyetemet átszelő járműből, s lépésenként végigsétál majd a Tejúton, ugrál a kisebb meteorokon, aztán visszanézve szülőbolygójára a végenincs szabadság ellenére is honvágya lesz. Később a matematika érdekelte, majd egy ideig a vallások, csupa olyas tudomány, ami bizonyos tekintetben egy kissé megfoghatatlan, rejtélyes, mert Jisung nem hisz a korlátokban, abban, hogy bárminek volna vége.

― A Föld gömbje sem lehet lapos ― vonja meg a vállát. Szemei elvesznek a város szélén túl lenyugvó napkorong látványában, abban, ahogyan piros, narancssárga és pink pacák folynak egymásba, hömpölyögnek a felhők magasságában, s hosszas játékot követően hagyják magukat elfeketíteni a leszálló éj által. ― Nem értem, annak idején miért hitték így az emberek. Ez butaság. Semminek nincs vége. Szerintem minden örök.

Changbin fájdalmas sóhajt hallat. A friss levegőben nem hallatszik olyan nagynak, mint amekkora valójában, de nem kerüli el a szőke srác figyelmét; más kérdés azonban, hogy nem reagál rá semmit, mindössze időt ad a másiknak. A nagyobb tekintete is messziségbe réved, ám a napnyugta színkavalkádjáról elvonja pillantását egy aprócska, légiesen szállingózó petty. Kiválik a mennybolt lepléből, s feltartóztathatatlanul közeleg. A fekete tincsek gazdája egyszeriben óvatos mosolyt fest az ajkára, s végigköveti a kicsiny lepke útját, aki lassanként letelepszik Jisung neki kinyújtott, csontos ujjára. Békésnek tetszik mindent, azonban oly könnyen megzavarhatónak, Changbin pedig bele sem gondol, milyen érzékeny témába téphetne a következő kérdések sorával.

― Még maga az élet is?

Hullámos, szőke tincsekben hajlik meg végtelen gyengédséggel az utolsó napsugár; Jisung tekintetét magára vonják a narancsszínű, törékeny szárnyak. Majdnem enged a kísértésnek, hogy ujjhegyét finoman végigvezesse a hímporos szárnyakon, azonban még idejében eszébe jut, miért nem szabad megtennie; s helyette gondolkodás nélkül felemeli a fejét, hogy Changbin és saját szempillantását összefonhassa.

― Még maga az élet is, Changbin. ― Kiszáradt, krétaszínű ajkain olyan könnyen buknak ki a szavak, és akkora meggyőződéssel, hogy az idősebb mindig két lábbal földön járó személye is hisz neki egy kósza momentumig, ám csakhamar felötlik benne az igen sürgető kérdés: hogy lehetne minden örök és elvághatatlan, ha apránként egyre közelebb kerülnek a visszafordíthatatlan búcsúhoz?

― Hyung ― Jisung feljebb emeli a pillangót tartó kezét, gondosan figyelve az ujjbegyén billegő piciny állatot ―, hiszel a reinkarnációban?

Changbin tüdejében bennrekednek a szavak. Szívesen válaszolna, akár ebben a másodpercben, természetesen a legelső gondolatát. Nem. Nem hisz benne. Számára a reinkarnáció egy hazug ígéret, amelyet vigasztalódás céljából találunk ki, és addig hajtogatjuk önmagunknak, míg a gyász kongó fájdalmát darabonként magába nem szippantja a hit, hogy a tragikusan elmúló szeretteink csak ideiglenesen tűnnek tova. Ajkára harap, először fel sem tűnik neki, amikor a puha, de kisebesedett bőr alól kiserken néhány csepp vér.

Mit veszthet azzal, ha most az egyszer megpróbál bízni? Bízni abban, hogy talán nem minden fekete és fehér, amint első látásra gondolná, hogy a világ igenis többet tartogat magában, mint kegyetlenségek sűrű tömkelegét?

Nyel egy hatalmasat. A kórház ablakára vetülő, ferde fénysugarak éles csillanással vakítanak a szemébe. Ha ebből a perspektívából szemléli a dolgokat, nos, innen nem igazán van lejjebb, nincs rosszabb opció, hiányzik a mérleg másik karja, hogy még alacsonyabbra ereszkedhessen. Changbin újabbat sóhajt. Szempillái rebbenve csukódnak le, s nyílnak is fel azonnal, mialatt Jisung csokoládéárnyalatú szembogarait kutatja.

― Életemben először.

második feltöltés javítás miatt.