Changbin szíve a torkában dobog. Nem érzi talpai alatt a talajt, miközben sorra nyitogatja az emeletek egyes részeit leválasztó vastag üvegajtókat, s sarkokon fordul be. A kétszáztizennégyes szoba sosem tűnt még ilyen messzinek; pedig most háromszor annyira siet, mint átlagosan. Figyelmet se fordít a nővérekre, akik apró csoportban kávéznak az egyik váróban ― minden bizonnyal a szünetüket töltik ―, ahogyan a fiatal nőre sem, aki elveszettnek látszik, s csupán bolyong a hatalmas épületben. 

Száznégy lépés, százöt, lassanként száztizenhét. Az ajtók lapjára ragasztott semmitmondó, közönyös számok egyesével írnak nagyobb értéket ― Changbinnak felpillantania sem szükséges ahhoz, hogy a megfelelő kilincsre támaszkodjon. Mellőzi a kopogást, noha megfordul a fejében, talán valami fontosat zavar meg, amit nem volna illendő ― a benne dolgozó félelem mégis erősebb, mint az etikett. Szinte átperdül a küszöbön, majd becsapja az ajtót. 

A kis helyiségben gyászos, rémületet sugárzó csend ül. Több nővér és orvos ácsorog bent, mint amennyit elsőre felfogni képes, ám a következő momentumban csak még aggódóbbá válik. Nem hall semmit ziháló lélegzetén, meg a szakemberek halkan tanácskozott szavain túl, s ez a dermedt frusztráltság őt is a percekbe fagyasztja. Gyökeret ver a lába; képtelen elmozdulni a helyéről. Jisung fehér huzattal fedett ágyát a doktorok hószín köpenye takarja előle, így még csak meg sem nyugtathatja magát a fiú látványával. 

Fogalma sincs róla, mennyi idő telhet el. A percek alattomosan olvadnak egymásba, összefolynak és megtévesztik őt. Megeshet, hogy negyed órája szobrozik ugyanott, ám talán alig több, mint két perce ― aztán az egyik alacsony nő odafordul hozzá. Óvatosan sétál elé, látszólag a gondolatai mondanivalója körül csaponganak. Vonakodva vesz fel szemkontaktust, ugyanis Changbin égetően fekete, s szinte kérlelő tekintete olyan mélységeket érint a lelkében, amelyeket nem volna megengedett. 

― Örülök, hogy ilyen gyorsan ideért. ― A hangszín fakó. Mintha a fiatal ápoló keresgélne a szavak között, válogatva a kíméletesebbeket. Szembogarai zavartan ugrálnak falról falra, miközben Changbin vére egyre sebesebben száguld az ereiben. Csontos ujjait öntudatlanul túrja sötét hajtincseibe, s durván megcibálja őket. ― Sajnálom. A barátja elájult a folyosón. Senki nem tartózkodott vele akkor, így a fejét beütötte, azonban a... probléma nagyobb részét nem ez jelenti.

Ismét beáll a szótlanság. Changbin már nem reménykedik abban, hogy azonnal megtudja a továbbiakat, csupán pislog néhányat, és elszoruló torokkal néz át a lány vállai fölött. Az orvosok köre kezd feloszlani, mostanra egyikük sem állja el szeme elől a szőke fiúcska párnákon heverő halvány alakját. 

Changbinban egyre kevesebb a remény.

Valahonnan sejti, mire akar kilyukadni az előtte álló. Nem szükséges meghallgatnia az összeszedetlen, kusza magyarázatot, a tények lassanként komplett diagnózist állítanak elé. Csak erőtlenül odébb lép, amikor két köpenyes férfi az ajtó irányába közeledik, s kiereszti őket. Helyéről az ágy felé lépdel, szaggatottan, tétován, hiszen nem biztos abban, hogy ez valóban helyes, viszont a párja még múló álmában tengődve is magához vonzza. Érinteni sincs bátorsága, pedig szeretné ujjait végighúzni Jisung lesoványodott arcán. Hófehér a bőre ― tökéletesen beleillik a párnák világos környezetébe. Szalmaszínű tincsei kaotikusan hullanak le a homlokán, s Changbin ellenállhatatlan vágyat érez, hogy helyre igazítsa őket. 

Mégsem képes cselekedni.

Miközben a mesterséges fényekkel megvilágított, steril szobában ácsorog, s rendíthetetlenül figyeli Han Jisung napról-napra elfogyó, megsemmisülő alakját, már tudja. 

Többé nincsenek előtte titkok, s meglepetések. 

nagyon lassú feltöltések, de azért haladunk sksksk