Fájdalmasan semmitmondó ez a délután is, amelyet a megszokottak szerint a kórház falai között töltenek. Jisung, a mindig mozgó és csillapíthatatlan Jisung elmondhatatlanul unatkozik, pedig ― csak azért, hogy csináljon is valamit ― fel és alá mászkál a folyosókon. Idejét sem tudja megmondani, mióta fogják már bent, és mióta tengődik a tétlenségben. Valamiért zavarja, hogy jelenleg nincs mit csinálnia. Nem kap feladatokat, hiányoznak a mindennapok rutinjából a munkakörök, amiket egészen eddig kutya kötelessége volt ellátni. 

Többek között mindig utált takarítani, de ebben a csiga lassú momentumban még az is kecsegtetőbb elfoglaltságnak ígérkezne, mintsem a kopár átjárókon tett bolyongás. Persze, a főorvos nem szokott örülni, amikor tudomást szerez ezekről a kórháztúrákról, ahogyan ő nevezi. Igaz is, talán nem ártana óvatosabbnak lenni, és nem a porta felé haladni ― jut Jisung eszébe, miközben megtorpan és egy pillanatra elgondolkozik ―, ahol a lehető legtöbb eséllyel fut bele az idős férfibe. Valójában a szó legkíméletlenebb formájában: csupán csapong idebent, és úgy érzi magát, akár egy lepke, melyet megfosztottak a szárnyaitól. 

De vajon voltak neki?

Mások szerint abszolút jogtalanul teszi fel a kérdést, azonban ennyi is elég, hogy a gondolatait egy kissé más vizekre terelje. Nem foglalkozik azzal, hogy mennyire közel is van a főbejárathoz, meg hogy tulajdonképpen egy emelettel tartózkodik lejjebb a labornál, és csak hagyja a lábainak, hogy az egyik nyitott ablak felé irányítsák őt. Fogalma sincs róla, hogy éppen annál a nyílászárónál ácsorog, amelynél Changbin is tette nem sokkal ezelőtt, és bár mit sem számít ez, ráadásul voltaképpen lövése sem akad, honnan rémlik fel előtte ismételten az idősebb arca, nem bánja. Szívesen mélázik bármin ― főleg, ha a nagyobbik az ―, amíg nem kell földhözragadt módon azzal törődnie, mi történik a közvetlen környezetében. 

Az elméje tele van haszontalan információk halmazával. Kavarognak a koponyájában azok az adatok, amikre vajmi kevés szüksége van, mégis, tudat alatt megjegyezte őket. Nem nehéz, ha egyfolytában ezt szajkózza körülötte mindenki. És most, ahogy engedi a lágy szellőnek, mely az udvar felől kel, hogy gyengéden megcirógassa sápatag arcát, felötlik az agyában valami olyasmi, ami szintén felesleges, de egyúttal nem esik nehezére elmerengeni rajta. Egy egészséges szív percenként dobban megközelítőleg hetvenet. Természetesen eltérőek az arányok, mindenkinél változó ― ahány ember él a földön, legalább annyiféle melódiát játszik a szívük. 

Changbiné hasonlít egy barokkból származó műremekre. Jisung elmosolyodik, míg visszapörgeti magában a jelenetet, mikor ketten feküdtek az egy személyre szabott, s még úgy is igencsak kényelmetlen kórházi ágyon. Halkan beszélgettek, ugyanis a klinikákon uralkodó általános hangulat nem engedi, hogy az ember ugyanolyan hangerővel, magabiztosan társalogjon, ahogyan otthon tenné. Meglehet, ez volt a szőke szerencséje; volt ideje és lehetősége nyugodtan hallgatni, miképp ver Changbin szíve a bordái között, mialatt ő a mellkasán nyugtatja fejét. Egy-kettő. Egy-kettő. Az ütem teljesen egyformának tűnt, olyannak, amit bárki szíve képes lejátszani, de a hangok mások voltak. Jisung füle hallotta csak talán, de Changbin minden egyes lélegzetvétele és szívverése felért egy zongorán lenyomott billentyűvel. 

Ezt csupán halkan motyogta el, az idősebb eleinte nem is értette teljesen, mit próbál elmondani neki a másik, mindössze mosolygott és hagyta, hogy a szőke kifejtse neki, miért hangzik másmilyennek az ő ritmusa. Persze a fekete hajú egészséges; egyértelműen máshogy csendül az ő dallama, ám Jisung számára mégsem ez benne olyan érdekes. Changbin szíve, azt mondta neki, mintha egy olyan dalt énekelne, amit csak ketten ismernek. A nagyobb csak mosolyogva húzta magához közelebb, s engedte, hogy a szőke vékony ujjai könnyedén zongorázzák le az ütemet a mellkasán. 

Egy-kettő. 

Három-négy. 

Jisung fülében tompán sejlik fel Changbin szívverése. 

Öt-hat. Hét-nyolc. Akár egy lágy keringő. Álmosítva ringat el.

Kilenc-tíz. Jisung feje elnehezül. Fáradtan támasztja meg az ablakkereten, miközben még az udvarra nyíló kilátást csodálja. Gyönyörűen süt ma a Nap. 

A szeme elé halvány, feketés pöttyök úsznak. Táncolnak Changbin szívdobbanásainak kósza ritmusára. Jisung mosolyog, a szája önkéntelenül megremeg. Most talán a sajátja is összevegyül ezzel a különösen kedves hangsorral. Ő is pötty szeretne lenni, táncolni, lebegni velük. 

Tizenegy-tizenkettő. 

Jisung is pöttyé válik. Megcsukló térdei zuhanni hagyják.