Ez a csend az, amely egyszerűen elviselhetetlennek tűnik. Changbin léptei csikordulnak, ahogy a tornacipőbe bujtatott lábfejei végighaladnak a hosszú folyósok bonyolult hálózatán. Jobban örülne neki, ha nem igazodna el ennyire egyszerűen ezen a helyen, azonban a rutin és az eltöltött idő megtette a hatását; csukott szemmel tudja, merre jár a kórházban.

Lefordul az átjáró végén, aztán egy kis gyaloglást követően rátámaszkodik egy ajtó kilincsére, s teljes súlyával befelé löki azt. A küszöbön átrobbanva kissé erőltetett mosolyt ereszt az ajkai szélére telepedni. Olyan gesztus ez, amelyet boldogan tenne egy másik helyzetben, azonban a kórtermek légköre rákényszeríti a hamisságra, arra, hogy önkéntelenül hazudjon ― ennek ellenére a szemei mindig elárulják, Jisung pedig, aki semleges kifejezéssel ücsörög a kényelmesnek egyáltalán nem mondható ágyon, csupán megingatja a fejét és egy apró kézmozdulattal magához inti őt.

Changbin számára a léptei nem hangzanak már olyan súlyosnak, ahogy a helyiségben sétál. A szőke mellett valahogy minden egyszerűbbnek látszik, noha a gondolatait most is elbódítja a félelem egy keskeny szilánkja, amely furcsa nehézséget süllyeszt a mellkasába.

Megsebezte, léket vágott a szívébe ― hiába, hogy az övé ép volt.

― Gyorsan megfordultál ― mosolyodik el finoman Jisung. Changbin bólint, mindössze ennyi futja az erejéből ekkor, s lepakolja a karjában tartott néhány terméket, amit nemrégen vásárolt a közeli boltban.

― Hoztam, ühm... ― habár belekezd, a hangja elcsuklik és nem képes végigmondani a lényeget, hiszen eszébe jut, mennyit téblábolt a tenyérnyi üzlet sorai között, mire rájött, Jisung étrendje nem sokban különbözik az átlagostól, és végül a zsemlék sokaságát vizsgálva elkapta az alaptalan bűntudat. Ezt hosszabb időt a kisebb minden bizonnyal átaludta. Mostanában egyre fáradékonyabb, de a tekintete váltózatlanul élénk. ― Hoztam zsemlét, meggyes-csokis tejet és felvágottat, hogy ne halj éhen a koszttól.

Jisung ajkai pajkos mosolyra görbülnek, miközben a magyarázatot hallgatja. Való igaz, a kórházi ellátás lehetne sokkal jobb is, mégsem panaszkodik, mivel étvágy híján szükségtelen belekóstolnia a tálcán kapott ételekbe. Az orvosok többször is szemrehányást tettek neki emiatt, de mindig csak vállat von és a megszokott jókedvvel reagál, amely megtévesztően hiteti el az emberekkel a csalfa illúziót, hogy minden rendben van körülötte, és Han Jisung tulajdonképpen makk egészséges. Igen, ő az, egészséges, ép és egyben található ― azonban csak lélekben, mert ott örökké erős marad.

Changbin tudja, valahonnan érzi ebből az ívből, hogy hálás érte, és tényleg köszöni, amiért gondoskodik róla még most is, ebben a patthelyzetben vesződve, ám nem a közelgő pár órában fog bármihez is nyúlni. Összehúzza a szemöldökét és egy hangtalan sóhajtást enged ki a tüdejéből. A légzőrendszere megkönnyebbülve jut pihenéshez, aztán újabb nagy mennyiségű oxigént nyel el, és kényszer mozdulatból az ablak mellé topog. Szélesre tárja azt, majd egy csöppnyi ösztönös gondolkodás után előbb az egyik, azt követően a másik szárnyat is becsukja és bukóra hagyja, akár ha egy szelíd fuvallat életeket változtathatna meg.

Megfordul, s darabos lépésekkel közeledik az ágyhoz, amelynek szélére habozás nélkül telepedik fel. Sötét szemei mindvégig a fiatalabb hófehér bőrét vizslatják, meg a tekintete mélyére süllyedt millió súlyos rejtélyt és titokzatosságot, illetve a kuszán álló hajtincsek káoszát. A látvány emlékeket kelt benne, édeseket és persze gyönyörűeket, azonban a szituáció nem engedi meg neki, hogy nyugalmasan visszagondoljon azokra az álmatag, még komótos reggelekre, amiken egymás mellett ébredeztek a korai órákban, s csókoktól kísérve köszöntötték az új nap felvirradását. 

Jisung óvatosan előrébb araszol a keményre tömött matracon. A takaró gyűrődik a lába melett, a fele lelóg a padló irányába, és mivel második napja nem járt bent a takarítónő, az ember azt hihetné, aránylag nagy kosz uralkodik, ennek ellenére minden természetellenesen makulátlan, ijesztően fehér, na meg klór, vagy fertőtlenítőszagú. Még a ruhái is, amik a sokheti itt tartózkodást követően beittál magukba ezt a csípős szagot, s versenyre kelnek az orgonaaromájú tusfürdővel, ami Jisung bőrén illatozik, s amiért Changbin mostanáig szerelemmel bolondulna a régebbiekhez hasonló fülledt éjszakákon. Elmélázva bámulnak egymásra, csupán a pillantásuk beszél, mielőtt a kisebb véglegesen megszünteti azt a fájdalmas távolságot, és egészen a másikhoz húzódva fonja a karjait annak nyaka köré, szeretetre éhesen bújva a mellkasához. Az idősebb mosolyog, ölelésébe vonja a barátját és ennyi miatt is mérhetetlenül boldog, ám a tekintete akaratlanul is vissza-visszacsapong az éjjeliszekrényre letett termékek irányába. 

A tenyere végigszánt Jisung oldalán. Egyesével zongorázza át az ujjait a bőre alatt dudorodó bordákon, halványan megcsiklandozva őt, ezzel finom kuncogást csalva ki az enyhén cserepes ajkak közül. Changbin gyors görbét von a sajátjaira és a másik szemébe néz. Fájdalmasan szerelmes, a szíve elviselhetetlenül sajog, s megint elindítja a kezét Jisung csípőjétől felfelé.

Aggódik. Voltaképpen retteg.

Egyesek szerint már alig, hogy ötven kiló.

nem minőségi update, de úgy érzem, hogy bármilyen
csapnivalónak tűnik most ez a minőség, talán
kezdek megint visszarázódni a rendes gondolataim
közé. nagyon szeretem ezt a történetet, irtózatosan
közel áll hozzám, de mégis mielőbb be szeretném
fejezni, mivel van egy csomó másik projekt is 
tervben. remélem nem haragszotok a töltelék rész
miatt, de nagy késztetésem volt most ide írni.

jó éjszakát mindenkinek, álmodjatok szépeket!