Mivel a történetnek eredetileg nincs prológusa, így nem lehetne ezt az apró összefoglalást epilógusnak hívni. Nem találtam rá megfelelő kifejezést, de az utolsó pár száz szó lepötyögésével együtt befejeződik. Bár egy jó elmesélésnek sosincs vége, akárcsak egy műalkotásnak, legyen szó festményről vagy szoborról. Ebből kifolyólag szó esett (az agyamban nyilván) a függővégről vagy párhuzamos endingről, amit eredetileg az olvasók fantáziájára bíztam volna – be kell valljam, nem volt a legjobb ötlet, hogy interaktív sztorinak startoltam el a könyvet, mert az évek elteltével szinte mindenki lemondott erről a történetről (én is ám), na és döntésképtelenséggel megáldva mégis hogyan fejezzünk be egy eldöntetettlen cselekményt?

Ha jól számoljuk a napokat, akkor négy hét telt el az eset megtörténése után, egészen pontosan egy hónap, talán egy pár nappal több vagy kevesebb. Nyilvánvalóan a történet még nem ért véget, de a szakasz, amiben megjelent a világvége és magával vitt megannyi áldozatot – meghaltak a főszereplők (többsége), valamint épületek dőltek romba, az bezárult. Teljes életre képes túlélők nemigen maradtak, legtöbbjük elmegyógyintézetben kötött ki, ami valljuk be, érhető volt. Zöld szemű lényekről meséltek az orvosoknak, és minden éjjel a nővérek segítségét kérték, hiszen azt látták, hogy maga az Ördög jelent meg az ágyuk mellett. Egy szőke hajú fiatal, ördögi mosollyal az arcán.

A helyszín (a teljes kerület) semmissé vált. Létezett még, jelen volt, mégis az emberek tudatosan nem vettek róla tudomást. Rombolást és pusztítást foglalt magába a lezárt terület, ahova önszántából nem merészkedett épeszű ember. Egy olyan múltra emlékeztette őket, amire nem szívesen emlékeztek. Szürke volt, fakó, mintha minden élettelenné vált volna a robbanás következtében. Jeonginben volt ám szufla, azt meg kell hagyni... Utolsó perceiben is arra gondolt, hogy vajon miként alakulhatott volna másképp az a bizonyos nap, mikor betévedt a kávézóba és gondolkodás nélkül a pultnál álldogáló srác mélyzöld szemeibe nézett. Bárcsak előbb rájött volna, hogy mi az, ami nincs rendben. Mélyen belül őrlődtek benne a fel nem tett kérdések és a hiányzó válaszok, amiket nem tudott megfogalmazni egymaga. Kimondhatatlanul sajnálta, hogy nem volt elég figyelmes, de azt még jobban bánta, hogy túl lassú volt az agya. Végül is ki tudna feldolgozni egy alig három nap alatt bekövetkező világvégét, na és megoldást is találni rá? Vélhetően egy olyan szereplő, aki tökéletesre van formálva.

Ebben a történetben lévő szereplők az első két szóval már halálra voltak ítélve. Igen, nem kerülgetjük a forró kását, kimondjuk az egyértelműt: meghaltak, a robbanás végzett velük, és minden egyébbel, ami a közelben volt, a nyomokat is eltűntette, viszont nagy pusztaságot hagyott maga mögött. A kávézóban létező élet, amit Kim Woojin csalt oda minden nap, az megszűnt. Nem segít többé senkinek a barna hajú barista. Ahogyan Bang Chan sem éhezik már, nem keresgéli majd a megfelelő lelket, mert már megtalálta és azzal együtt elintézte sokak sorsát. Lee Felix sem vágyik már többé azzal a szőke fejével figyelemre, már nincs milyen dühöt kiadni magából, hiszen a lélekfaló mindenét elvette, mielőtt eltűnt volna a föld felszínéről. Az öreg téglafalak sem álltak tovább, összedőltek és semmissé váltak. Az történeten kívüli élet ment tovább. A zöld szemű lények nem kísértettek már, legalábbis nem csak részben falatoztak, hanem néha-néha elvettek egy lelket és azzal kénytelenek voltak tartalékolni hónapokig. Idősebb embereket vettek célba, hogy ne legyen olyan feltűnő az elhalálozások száma és bekövetkezése.

Talán egy másik vagy éppenséggel egy párhuzamos életben máshogyan alakultak (volna) a dolgok. Yang Jeongin rájött volna azokon a napokon, mikor még csak megfigyelőként járt a kávézóba, hogy a szőke baristával valami nincs rendben. Követhette volna, hogy lássa, miként változik át egy másik lélekfaló által ő is szörnyé négy (pontosabban már nyolc) hónappal ezelőtt. Akkor már közelebb került volna a zöld szeműekhez, és a kerület szélén lézengő lényeken kipróbálhatta volna az erejét, amit érzett magában. Lett volna négy teljes hónapja felkészülni arra a bizonyos napra, mikor Felix idegesen kávét kérvényez, ő pedig belekeveredik a nem éppen megszokott napokba, hogy végül szemezzen a szőkével.

Talán Jeongin befejezhette volna az iskolai projektjét, amit év elején elkezdett, és folytathatta volna az életét a megszokott megfigyeléssel. Esetleg Felixre szentelhette volna a maradék energiáját, ami abból maradt, hogy eljátssza, ő bizony boldog. Sosem tudjuk már meg, és ez így van rendjén. Többé senki sem tehetetlen, elvágták őket a valóságtól. Ideje a saját valóságunkkal törődni, amíg tudunk, és persze vigyázni a zöld szeműekkel, halálosak lehetnek!

Fenntartom a változtatás jogát! Talán alszunk párat, vagy éppen nem, és bumm bevillan, hogy valami kimaradt vagy valami túl sok, inkább felesleges!