Hirtelen változott káosszá egy az eddigi napokhoz hasonlóan átlagos nap. Mintha elborult volna valami; csörömpölés hallatszott, sikítás, és sejtelmes suhanó hang. Az emberek megvadultak az értetlenségtől. Annyira tudatlanok voltak, vakok, hogy nem tudták, mitévők legyenek, mihez kezdjenek az egész szituációval, ami felütötte komor, sötétséget rejtegető arcát a kávézóban.

Pedig a káosz nem akart rosszat. Nem akart kifejezetten rosszat, inkább csak magának szerette volna az egész Világot, akárcsak az élet. A jelenséget vagy uralod, vagy egyszerűen csak megtanulsz lebegni az ismeretlen erő álltal alkotott térben. Az ilyesfajta zűrzavart viszont jobban teszi az emberiség, ha megtanulja uralni. Irányítani szükséges, máskülönben óriási károkat fog okozni. Lépést kell tartani a néha lecsapó villámokkal, a dörgő hanggal, a sötétséggel, ami úgy úszott a légtérben, mintha mindig is jelen lett volna, csak eddig jól rejtőzött.

Alig húsz ember tartózkodott a kávézóban, ami annyit jelentett, hogy ennyi ember vált szemtanújává a világvégének. Legalábbis a jelenlévők úgy érezték (két ember kivételével), ez itt igenis a világvége, ennél tovább nincs. El voltak veszve a zűrzavarban, zsigerből érezték a végüket és mégis annyira tévhitben voltak. Már majdhogynem röhejes volt, hiszen semmi mást nem láttak a félelemtől, csak a rosszat. De hát ez van, ha maga az Ördög jelenik meg.

Az utcáról nézve félelmetesnek tűnhetett, hogy a kávézó ablakain benézve csak sötétséget lehetett látni. Vérfagyasztóan hideg lett, mintha az ablak ott sem lett volna, úgy fújt be a szél, ezzel a fekete füstféle akármi keveredni kezdett, majd egyszer csak megjelent egy fénycsóva a közepén. Az emberek ekkora úgy érezték, eljött a megváltás. Ők most teljesen megvilágosodtak. Minden második embernek (azaz tíznek biztos, hogy) a gondolatai között lebegett a „Nem akarok meghalni!” mondat.

A vastag ablaküvegeken váratlanul száguldott végig megannyi csík, repedés, melyek másodpercek elteltével mindenfelé belepték a felületet, egészen addig, míg ki nem törtek. A darabkák fülsüketítő zajjal keltek útra a helyiségben repülve. Végül a szilánkok célba értek; megérkeztek, néhány darab szerencsétlen alanyba állt bele, néhány szimplán csak megsebesített másokat, aztán földet ért. Az ablak mellett ülő Jeongin ebből semmit nem érzékelt, mert valami teljesen más erő tartotta fogva. Az arcán rengeteg vágás keletkezett a repdeső szilánkdaraboknak köszönhetően, de őt nem izgatta abban a szent percben, hogy szó szerint vér csordogál végig az arcán.

Percek teltek el így, Chan feltűnés nélkül lakmározott, csak addig, míg néhány napra szükséges energiát össze nem szedett. Mikor úgy érezte, képes kihúzni egészen a hét végéig (még négy nap), elengedte a tekintetével fogvatartott, ártatlan fiút.

Ekkor gondolták úgy, hogy a szirénázó tűzoltók, mentősök és rendőröknek meg kell érkezniük. Addigra viszont a helyiségben gomolygó füst elkezdett visszaszivárogni oda, ahonnan jött. Az elszomorító helyzet az volt, hogy senki sem tudta, honnan került elő a sötétség, hiszen fényes nappal volt. Nagy nyomozásokból sem derülhet ki a válasz arra, mégis mi okozta ezt. Vagy éppenséggel kicsoda…

A mentősök és az utcán bámészkodó bátrabb gyalogosok bemerészkedtek a közepes helyiségbe, és minden erejüket, hitelességüket beleadva próbálták megnyugtatni a még mindig sokkban szenvedő vendégeket. Ennél rosszabb nem lesz – mondogatták megállás nélkül, mintha még saját magukat is meg akarnák győzni.

A barista Chan munkatársa teljes letargiába került. A barna hajú srác úgy érezte, nem kap levegőt, muszáj, hogy elmenjen innen, akár még a világ végére is hajlandó elgyalogolni, csak ne kelljen itt maradnia. Részben röstellte magát, amiért a kiáltása nem volt elég meggyőző, hogy megállítsa ezt az egészet. Arra viszont nem számított, hogy ez fog kirobbanni belőle. Pedig csak azt látta, hogy a szőke, lelkeket rabló munkatársa ránéz fiatal barátjára. Mintha látott volna még Chan szemében átsuhanni valamit, aztán a tekintete fehérré változott, olyan volt, mint mikor pislákolni kezd egy lámpa. Néhány villanás után eltűnt a szemeiből áradó fény, zölddé változott, majd megtörtént a baj.

Annyit látott csak, hogy a sötétbarna hajú fiatal srác ledermed, mozdulatlanná válik, minthogyha nem lenne magánál. Ekkor vált minden komor sötétté, még az orráig sem látott. Azt viszont hallotta, még a kétségbeesett sikolyokon túl is, hogy Chan fájdalmasan hörög.

Csörömpöltek, így mozdulni szeretett volna a segélykérők felé, azonban abban a pillanatban kitört az üveg. Borzasztóan hangos, csilingelő zaj töltötte be a légteret. Puffanás, majd újból sikítás.

Nem tudta, hogy mi lenne a helyes megoldás, így legnagyobb hidegvérét, nyugalmát összeszedve tárcsázta a rendőrséget. Azt mondta az Őrsnek, hogy robbanás történt, sok a sérült, talán az épület is össze fog omlani. Zavart volt, mindenféle szavakat motyogott összevissza.

Az incidens után nem bírt a munkahelyén maradni. El akart menni innen, minél messzebbre, hogy még hírét se hallhassa ennek az egésznek. Nagyot csalódott, legfőképpen magában. Azért, mert nem hitte el, hogy munkatársa ilyenekre képes; mert nem tudta megakadályozni ennek a kitörését; mert nem tudott segíteni másoknak, pedig szükség lett volna rá.

– Hyung, hová mész? – verekedte át magát a tömegen a fiatal Jeongin, akinek épphogy csak ellátták a sérüléseit. Nem volt teljesen magánál, azt viszont tisztán látta, hogy az idősebb menni készül. Teljességgel úgy nézett ki, mint aki menekülést tervez a fejében.

Az idősebb nem szólt, csak visszafojtott lélegzettel bámulta a fiatalt, akinek fogalma sem volt az elmúlt néhány percben történtekről. Végignézte, ahogy elésiet, majd közvetlen előtte lecövekel és kérdőn bámul rá. – Neked még orvosra van szükséged! – Ezt is alig tudta kinyögni. Jeongin halál sápadt volt, mintha bármelyik másodpercben elájulna.

– Én teljesen jól vagyok! Te viszont még mindig vérzel – makacskodott a fiatal. Aggódóan vizslatta idősebb barátját, kinek megterhelt arcát karcolások és vér borította. A barna hajú (betanított) barista csak rosszallóan rázta a fejét, Egyáltalán nem tudta, hogy egy ilyen helyzetben mit lenne helyes mondani. Mélyen legbelül rettegett, hogy majd fel fog tűnni Jeongin mögött a munkatársa és akkor szembe kell néznie vele, de nem történt meg. Remegett, mégis megállás nélkül forgott az agyában az a fránya fogaskerék, ami még ilyen szorult helyzetekben sem képes lassítani.

– Láttad valahol Chant? – kérdezte gondolkodás nélkül, ahogy elnézett a fiatal válla felett. Észre sem vette, de már kétségbeesetten kereste a tekintetével a szőkét. Valami értelmes(nek tűnő) magyarázatot akart erre az egészre. Jeongin csak megrázta a fejét, ezzel tudtára adva, hogy fogalma sincs, mégis merre lehet a bőszen keresett személy.

– Jól van, nem baj. Menj vissza a mentősökhöz, kérlek – nézett rá kérlelően, közben eleresztett egy apró mosolyt. Biztatóan megpaskolta a vállait, majd mielőtt útnak indult volna, így szólt: – Vigyázz magadra!

Meg sem várta a választ, inkább sebesen kiment a természetes fényben úszó utcára. Azt tervezte, hogy hátramegy a kávézó mögé, hátha ott találja a szőkét. Néhány percig némán lépdelt – megint a gondolatai közé zuhant –, majd feleszmélve a kérdésekből, hátul találta magát a téglarakásos fal mellett.

Bang Chan ott volt, ahol senki sem számított arra, hogy lesz. Elmenekült, amint megérkeztek a szirénázó kocsik. Az egyik rendőrnő elkapta a karját, miközben eliszkolni próbált, így kénytelen volt túlesni a vizsgálaton. Ő volt az első, akit biztonságban elengedtek. Apró karcolásokkal úszta meg a balesetet. A sebek jelenleg is gyógyultak, valószínűleg a következő órában már nyoma sem lesz a történteknek.

Lépteket hallott, mire az ütemes kopogástól kirázta a hideg. Eszébe jutott, hogy mit tett. Néhány percig birtokolta a barna hajú srác lelkét, amíg a kimerültsége eltűnt. Most már jól van. Kicsit még ő is meglepődött, hiszen ezer évnek tűnt, mióta utoljára használta a képességét. Ezelőtti áldozatait végleg kiszipolyozta, és gondosan ügyelt arra, hogy ne történjen nyilvános helyen. Legfőképpen nem nappal. Ezt a mai esetet teljesen elrontotta.

Barna hajú munkatársa tűnt fel a sarkon. Megrémülve lépkedett előre, miközben kapkodta a fejét, mivel keresett valakit. Miután megtalálta a szemével a keresett személyt, magára erőltette a fapofát (amit amúgy sosem használ)(mindig mosolyogni szokott), és megcélozva odasétált. Chan a földön ült, hátát a hideg falnak döntötte. Tele volt erővel, szinte túltengett benne, mégsem volt képes arra, hogy elhagyja a helyszínt. A barna hajú leguggolt elé, és nézni kezdte. Szüntelenül várta, hogy a másik rákapja végre a tekintetét.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte néhány néma, mozdulatlan perc után Chan munkatársa. Nem bírta magában hagyni ezt a kérdést, ami már találkozásuk napján megfogalmazódott benne.

– Mit? – motyogta orra alatt a szőke. Kicsit szégyellte magát, nem mert a másikra nézni. Most még annyira sem, mint ezelőtt. Nem szerette volna látni a vádló tekintetét, tőle nem.

– Játszod az elérhetetlent – mondta a barna hajú kicsit nyersen, hangjában némi sértődöttség is bujkált. Feszült volt. – Pedig mélyen legbelül csak arra vársz, hogy kiszabadítsanak.

Channak elállt a lélegzete. Földre szegezett tekintetét lassan felemelte, majd munkatársa gondterhelt arcára vezette. Meglepődött, hiszen egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha hibáztatná őt. Ahogy végre valahára ránézett, ismételten szólásra nyitotta a száját, de a szőke megelőzte.

– Woojin… – szólt így, majd hangja teljesen kihalt.