Ahogy Jeongin felfogta, hogy valami fura, teljesen szokatlan dologgal kell szembenéznie, arra gondolt, hogy a legjobb megoldás a problémára az lenne, ha sarkon fordulna és futni kezdene. Elméletben nagyon tetszett neki az ötlet, viszont mikor lépésre akarta késztetni a lábait, egyszerűen lehetetlennek tűnt még az is, hogy egyáltalán mozgásra kényszerítse azokat. Úgy érezte, hogy valami ismeretlen erő kinyúl a padlóból és nem engedi, hogy felemelje az ólomsúlyúvá váló lábait. Mintha a szó szoros értelmében a földbe gyökerezett volna a talpa.

A szőke hajú lélekfaló, aki egyre csak erősebb lett, alig bírt betelni a látvánnyal és az érzéssel, ami ellepte őt a többnél több lélek elfogyasztása után. (Nagy szerencséjére nem pusztult el, mivel fél napig immunissá vált az éhségre, köszönhetően az alig öt percig tartó lélekbirtoklásnak.) Bár hiába elégítette ki néhány perce őt a figyelemhiányos szeplős, úgy gondolta, hogy többet érdemel, így egy másik, jóval erőteljesebb energiaforrásra lett figyelmes. Az ajtó túloldalán tétlenkedő fiatal fiú nagyon sok energiát árasztott magából, mintha egy reaktor lenne, ami lassan túltelik a megengedett mennyiségű lélekkel. Pedig mind tudjuk, hogy Jeongin nem alkalmas a lélekfalásra. Vagy mégis?
Chan szinte látta lelki szemei előtt, ahogy a kisebb teste körül szabadjára jutnak a lélekfoszlányok. Megnyalta a száját, mielőtt ténylegesen folyásnak indult volna a nyála. Nem tudott mihez kezdeni magával, egyre inkább újonnan beindult a lélek elfogyasztásának a gondolatára.

Bang Chan kinyújtotta a karját és óvatosan megérintette a fiú arcát, aki az érintésre csak fintorgott egyet. Ijedten bámult az idősebb rezzenéstelen arcába, csak annyit látott, hogy vakító zöld fénnyel világítanak a szemei, mint aki nem teljesen lenne önmaga.

Éhes volt.

Még nem érte el a végleges formáját, de úgy érezte, hogy talán ez a fiatal lélek éppen elegendő lenne neki ahhoz, hogy elérje kielégítési szintjének a végpontját. Ahogy vizslatta az ijedt tekintetet, egyre inkább megbizonyosodott benne, hogy szüksége van rá, magának akarja és senki másnak. A szőke előrehajolt és gondolkodás nélkül nyomta ajkait a fiatalabb szájára. Jeongin erre a cselekedetre hátratántorodott. Kezdte úgy érezni magát, mint egy holdkóros, egy inszomniával küszködő, aki nincs teljesen tudatában annak, hogy mi történik körülötte.

Minden erejét össze kellett gyűjtse, hogy az idősebbet el tudja taszítani magától. Miután sikerült (csak egy nagyon picit), megint hátrálni kezdett. Lassan tolatott, de elfelejtette, hogy nincs mögötte korlát, és persze azt is, hogy körülötte omladozik az épület. Néma földrengés volt, közeledett a vég. Nemcsak Jeonginnek, akinek alig egy milliméteren múlott, hogy lezuhanjon, ami megtörtént volna, ha a festett szőke nem nyúl érte és ragadja meg a csípőjénél fogva, hanem magának a Világnak is.

Eközben Woojin elért a kaputelefonos bejárathoz, a vállat nekivetette az ajtónak, majd nagy lendülettel bejutott az előtérbe. Nem tudta még, hogy mit fog csinálni, vagy éppen miképpen fog tudni segíteni a többieknek. Azt nagyon jól tudta, hogy Chan bizonyos szintű lélekfalás után megfordíthatatlanul veszélyessé válik és majd senki sem lesz alkalmas leállítani őt. Irtózott a gondolattól, hogy esetleg elszabadul... vagy valami ennél is rosszabb dolog fog történni. A neten olvasott dolgok után nem szerette volna, hogy a végkifejlett énje még több hozzá hasonló lényt vonzzon a helyszínre.

Körbetekintett, s nem is kellett sokáig keresgéljen a tekintetével, hiszen éppen szemtanúja lett annak, hogy a munkatársa magához ragadja a fiatal barátját. A baristát kirázta a hideg. Mérges volt, leginkább csak magára. Ökölbe szorította az ujjait, majd elindult felfelé az omladozó lépcsőn. Látta, hogy a szőke nekiáll falatozni, Jeongin fájdalomtól torzult arcát nézve pedig tudta, hogy valamit tennie kell.

Rettegett.

Egész eddigi életében tudta, hogy valami történni fog egy nap. Sejtette, hogy az emberiség a sorsára marad, és ő onnantól kezdve arra készült, hogy segíteni fog, legalábbis érezte, hogy meg kell próbálnia minden áron. Azt gondolta, hogy képes lesz legalább a szeretteinek segíteni, de most ettől félt a legjobban. Nem akart kudarcot vallani, és ha nem próbálja meg, akkor nincs is miben kudarcot vallani, nem?

Ordítást hallott az utca felől. Emberek... és valami más. Segélykérően jajveszékeltek. Elkapták őket. Szenvedő hangok szelték ketté a teret, mintha kézzel fogható lenne a fájdalom.

Woojin készen állt az ugrásra. Befeszítette arcizmait és teljes erejével a szőkének rontott. Öklével az állát súrolta, és amint elvesztette egyensúlyát, a fiatal fiú kiesett a karjai közül. A földre rogyott, szinte élettelennek tűnt.

– Mit tettél vele? – ordította teljesen kikelve magából. Dühöngött. Mérhetetlen haragot érzett egykori munkatársa felé. Újból lendítésre készült, de most sikeresen telibetalált az ütése. Bang Chan ajka felrepedt, azonban megnyalta, és mielőtt vérezni kezdett volna, a repedés magától összeforrt, mintha mi sem történt volna.

Eközben az utcát ellepte a sötétség. Az égbolton megjelentek egészen komor felhők, teljes erejükkel azon voltak, hogy maguk mögé szorítsák a Napot és annak vakító sugarait. Az időjárás ténylegesen másodpercek alatt változott meg. Kisebb szélviharok keletkeztek, s a hőmérséklet is vészesen zuhanni kezdett. A fekete aurával rendelkező alakok a fejüket vesztve rohantak az emberek irányába. Szemük fényes zölden világított, és éles karmukkal nehézség nélkül tudták lefogni a testeket, hogy minél egyszerűbben kiszívják a lelkeket. Ezen a környéken - ahol Chan ,,élt", hamar elfogytak az alanyok, még az is előfordult, hogy egy védtelen emberre hárman is rávetették magukat. Ismeretlen erő - nyilvánvalóan Chan - vonzotta ide őket és biztatta arra, hogy előmerészkedjenek a sötétből. Annyira sokan jelentek meg, hogy teljes zűrzavarrá változott Szöul.

Jeongint vették célba páran, hiszen még pislákolt benne egy csöppnyi erő, de a festett szőke morgással fejezte ki nemtetszését a többiek felé. Mind közül ő volt legerősebb, mivel eddig meglehetősen üres volt belülről, és hirtelen szerzett energiával duplázódott a lélekfogyasztási kapacitása, így viszont a többiek kifejlett valójukban sem érhettek fel hozzá. Kétség sem fért a tényhez, hogy parancsok osztogatása nélkül is Chan volt, akinek a többieknek engedelmeskedni kellett.

A barna hajú félig-meddig barista a száját eltátva nézte a káoszt, ami ténylegesen kezdett elszabadulni. Kezdett megbizonyosodni abban, hogy innen nem lesz visszaút. Úrrá lett rajta a szomorúság, hiszen sajnálta a széteső világát, az embereket, akiknek mosolyt tudott csalni eddig az arcukra, most mindent elveszít egy szempillantás alatt. Nem akarta elhinni, hogy ez az egész tényleg megtörténik. Eddig csak olvasott erről a dologról, sosem gondolta, hogy szemtanúja lesz a dolognak vagy éppenséggel a saját bőrén fogja érezni a tűneteket, amit ennek látványa vált ki az emberekből. Kezdett benne felnagyobbodni a pánik, érezte, hogy a verejték végigfolyik a homlokán. Melege lett hirtelen, pedig a bomladozó épületen szinte teljes erejével süvített keresztül a szél.

Hidegvérre volt szüksége, és arra, hogy lenyugodjon, mert cikázó gondolatai közül nem tudta kivenni a fontosabb információkat. Próbálta felidézni szépen sorjában, hogy mit olvasott az interneten az ilyen lényekről még anno, mikor megismerte Bang Chant. Kicsit tartott tőle az elején, alig mert beszélni vele ezekről a dolgokról, viszont amint megbizonyosodott arról, hogy miként és mivel táplálkoznak, kicsit bátrabbá vált, hiszen rájött, hogy ha ő is általuk elfogyasztható lenne, akkor minden kétséget kizáróan ő már nem élne. Ha nem csal az emlékezete, akkor az ilyen lényeket a klór, klórtartalmú folyadékok sebesítik meg kívülről. Erről nem tudott beszélni a szőkével, az is haladás volt számára, hogy szóba állt vele és néhány ártalmatlan kérdésére adott választ, például meddig bírják lélekfogyasztás nélkül; honnan tudják, hogy ki a megfelelő alany és ilyesmik.

Mivel részben volt birtokosa a helyes ténynek, így nem készült fel az esetleges védekezésre vagy támadásra. Pontosítva, nem hozott magával klórt. Leggyakoribb vegyülete a konyhasó, így azt gondolta, hogy kis adagot állít elő a többi vegyülettel az egyik lakásban, de amint megérkezett, azonnal el is felejtette, na meg lehetetlennek tűnt az ötlet megvalósítása, hiszen ezekben a lakásokban semmi kézzelfogható, értékes vagy használható dolog nem volt.