Az emberek általában készen állnak a halálra, még akkor is, ha azt mondják, szeretnek élni. Szeretik a munkájukat, a családjukat, boldogok és mindenük van, amit megengedhetnek maguknak. Valahol a lelkük legféltettebb zugában biztos várják a napot, mikor megszabadulnak az élet igazi terhétől és végre felszabadultan megpihenhetnek.

Milyen élni?

A tudat, hogy napról napra egyre közelebb kerülsz a halálhoz, vajon milyen érzéssel tölti el az embereket? Egyértelműen reménytelenséggel. Hiszen nincs mit tenni, bele kell törődni a sorsba.

Egyszer minden véget ér, vagy előbb vagy utóbb. De legalább van olyannyira tudatlan az emberiség, hogy nem tudják személy szerint, kinek mennyit írtak meg előre; hogy mikor írják ki a történetből véglegesen és milyen módon. Így marad az örökös találgatás és félelem, hogy vajon miként fognak kimúlni az élők közül.

Azonban mi van, ha nem öregszik a személy, minden egyes nap ugyanolyan, nem változik, nem fárad, és nem szenved olyan dolgoktól, mint például álmosság? Ugyanakkor szörnyen éhes, szó szerint éhezik, de nem akármire, egy nehezen megszerezhető, kézzel nem fogható „élelemre".

Költői kérdés volt az előző néhány (azaz egy) mondat, filozófus kérdések, melyek csak úgy felbukkannak és szöget ütnek az emberek fejébe; melyekre nem tudják sokan a választ. De Chan jól tudja, megtanulta néhány év alatt, míg a húszas éveit élte – öregedés nélkül persze –, hogy semmi nincs. Nem foglalkoznak vele túlzottan, sőt, az emberek az embertársaikra fittyet hányva tengetik napjaikat (kivételek persze léteznek). Éppen ezért nem történhet a ténnyel, miszerint Chan szinte halhatatlan, és nem mellesleg lelkeket lopkod, mikor esély adatik, semmi az ég adta világon. Ugyanis kinek tűnne fel a változatlan változás, ha egyszer minden ugyanolyan, és aki egy légtérbe, azaz más szóval közel kerül hozzá, az szintúgy megszűnik változni. Lehetetlen észrevenni.

Mikor a sötétbarna hajú fiú feltűnt a pult másik oldalán, eluralkodott rajta a pánik. Amolyan boldog pánik, mikor az ember annyira örül, hogy nem tudja, mit csináljon. Kedvére volt a látvány, az érzés, ami ébredt benne, mikor szemkontaktust kötött a (még) számára ismeretlen sráccal. Tudta jól, érezte, hogy ez az, ami kell neki. Meg kell szereznie. Az agya hátsó zugában mégiscsak megszólalt a vészcsengő, ahogy a fiú ijedten bámult vissza a szemébe. Tud valamit róla, és retteg tőle.

Hirtelen vált idegessé és szomorúvá is egyben. Túl hamar vesztette el az alig néhány másodperce szerzett reményt. Nem is foglalkozott már azzal, hogy a munkatársa rá akarta tukmálni a vevőre a feladatot, hogy kivigye a zűrzavart keltő, kávét követelő fiúnak a rendelését. (csak azért, hogy a fiatal srác megmeneküljön) Chan viszont gondolkodás nélkül vállalta el a megbízást, ami eredetileg is az övé lett volna, majd a poharat szorongatva szlalomozni kezdett az asztalok között. Agyában megállás nélkül zakatoltak a gondolatfoszlányok, melyek minden heves fejrázás után makacsul tértek vissza az elméjébe. Valakinek sikerült kideríteni a félve őrzött titkát. Sikerült átlátni a minden nap felvett tökéletesnek tűnő álarcán, melyet éveken keresztül alkotott meg magának.

Heves fejrázással próbálta elhessegetni – újból – a makacsul erősködő elméletet a leleplezésről, és inkább az előző mérges vásárló vérben úszó tekintetét képzelte lelki szemei elé.

– Ez a tiéd – motyogta az orra alatt a szőke Chan, ahogy megérkezve az asztalra helyezte a poharat. A kapucnit viselő, méregtől fortyogó vendég rá sem nézett, csak összefonta a mellkasán a karjait és bámult a teljesen ellenkező irányba. A kiszállító hamar dühbe gurult, s mozdult is egyhuzamban a vendéggel, aki a pohárért nyúlt volna, de Chan elhúzta előle. – Ugye?

– Mi ugye? – csattant fel az ismeretlen, miközben összehúzott szemekkel, vádlón bámult a kiszolgálóra. Kezdett az agyára menni a mai nap, főleg ez a kávézó és a fránya alkalmazottak. – Odaadná a kifizetett kávémat még ma?

– Persze-persze. Csak először leülök – válaszolta rezzenéstelen arccal, mint aki nem lenne vérig sértve a felé mutatott modortól. Kihúzta a vendéggel szemben lévő széket, és kényelmesen helyet foglalt. Borzasztóan zavarta, hogy a vevő még a tekintetével sem mutatott tisztelet, köszönetet, így eldöntötte, hogy megleckézteti az elkényeztetettnek tűnő, bajkeverő fiatalembert.

Megint szöget ütött a fejében a felvetés, hogy akár még ő is tud róla. Mi van, ha mindenki tudja, vagy sejti, hogy ő mégis mi a fene lehet valójában. (csak ezt ne, így sosem fog jóllakni)(meg fog halni...) Ki kell szednie ebből a srácból (is), hogy mit tud.

– Nem dolgozik? Hogy képzeli, hogy csak úgy leül ide? Maga egy alk-

– Hagyjuk a magázást, oké? És igen, műszakban vagyok jelenleg is, csak úgy éreztem, hogy kell ülnöm hozzád – mondta Chan egy erőltetett féloldalas mosollyal az arcán. A fiú vele szemben úgy érezte, hogy égni kezd az arca az őt majdhogynem perzselő tekintettől. Inkább elfordította a fejét, és kifelé bámult az ablakon, ahogy eredetileg is csinálta. Az arcán megannyi érzelem keveredett, amit a barista nem tudott hova tenni. Számára csak az éhség fogalma az egyetlen, ami létezik. Talán még az idegesség és a szomorúság. Az álmossággal már azóta nem foglalkozik, mióta az eszét tudja. A fránya inszomnia...

– Nem, ez egyáltalán nem szükséges – puffogott a kapucnis srác. Nagy levegőt vett, ki és be, próbálta visszafogni magát, nehogy elveszítse a kitörni készülő vulkán irányítását.

– Nézz rám, jó? – kérlelte Chan a másikat, mire a megszeppent fiatalnak nem volt választása, rákapta a tekintetét. Képtelen volt elmozdítani a fejét azután, hogy tekintetük egymáséba fonódott. – Lehúzzuk a kapucnidat a fejedről és megigazítjuk a hajadat... na így már egész tűrhetően festesz!

– Ne érj hozzám – mérgelődött a fiatal, kinek leleplezték az egészen aranyos arcát. Ingerülten csapta el a szőke fürtjeit igazgató mancsokat. – Feljelentelek zaklatásért, te pedofil!

– Hátrább az agarakkal! Chan vagyok amúgy, és eddig még sosem hívtak pedofilnak – mondta halál nyugodt hangon az idősebb, miközben az ajkai széles vigyorrá húzódtak. Ez most őszinte volt. – A te neved micsoda? – kíváncsiskodott továbbra is vigyorral az ajkain, közben érdeklődően az asztalra könyökölt. Felhúzott szemöldökkel várta a választ, ami eltartott néhány súlyos másodpercig.

– Uh- én öhm – hebegett zavarában a már csak néhány tizedmásodpercig névtelen srác –, Felix vagyok.

Mielőtt a festett szőke hajú kiszolgáló válaszolhatott volna valami igencsak zavarbaejtőt, megnyikordult a mellette lévő szék. Egy újabb ismeretlen srác ült le körükbe, a srác sötétbarna hajjal, mosolygó szemekkel és gödröcskékkel az arcán az elfojtott vigyortól. A fiú, aki ismeri a (direkt elfelejtett nevű) munkatársát. Az érkezőt Chan kérdő, majdhogynem felfaló tekintetétől kirázta a hideg. Ezzel egyhuzamban úgy érezte, kezd egyre melegebb lenni a helyiségben. Némán bámult a két szőkére, miközben a fejében a kérdés visszhangzott szüntelenül; megmerjen-e szólalni.

– Szia! – köszöntötte széles, igencsak csábító mosollyal a barista, aki munkaidejében inkább a vevőkkel nyomult a „szórakozás" reményében. – Jeonginnek hívnak?

– I-igen, Hyung – makogta a fiatal, aki egyáltalán nem számított arra, hogy a fura, szőke itt dolgozó tudja a nevét. Ez idegességet váltott ki belőle, mert túlságosan más volt, mint amire számított, hogy történni fog. Borsózott a hátán a hideg, különös borzongás lett úrrá rajta, ahogy Chan mélybarna tekintete kíváncsian vizslatta őt.

Toporzékolni kívánt Felix, de elnyomta a vágyait. Apró irigységet érzett, mely tombolásra késztette, mégsem tett semmit. Ahhoz túlságosan kíváncsi volt, hiszen látta, hogy valami alakulóban van, ami vele is megtörténhetett volna (ha ez itt mellette nem pofátlankodott volna ide). Fogalma sem volt arról, hogy mennyire komoly dolog van készülőben, hogy mibe is fog ez kerülni. Frusztrálta a tudatlanság, ennek ellenére megpróbált beletörődni.

Gondolkodás helyett inkább szét szeretne ütni valamit. Az ereiben vészesen forrni kezdett a vére, dühkezelési problémája újabban visszatért, és olykor teljesen kezelhetetlené válik. Mikor elgurul a gyógyszer nála (mint most, de kicseszettül messzire), nem tudja irányítani az érzelmeit.

Nem bírta tovább nézni a (maga sem tudja minek a) folyamatát. Felpattant a székről, az asztalba vágott az öklével, majd sarkon fordult és vissza sem nézve kirohant a kávézóból. Nem érdekelte, hogy mindenki utána bámul, nem zavarta, hogy minden egyes jelenlévő vádló tekintete szinte lyukat éget a hátába. Az meg végképp nem izgatta, hogy ez a bizonyos „pedofil Chan" mire készül, és hogy a másik pultos srác miért ordítja, hogy ne tegye meg.

Nem, és kész. Zúzni, törni akar, így megcélozta a legközelebbi sikátort, hogy ott a kíváncsi szemektől mentesen igazán kitombolhassa magát.