Bőven elmúlt dél, mire a barna hajú barista megszerezte a főnökétől azt a fontos információt, amit már régóta tudni szeretett volna. A munkatársának a lakcímét. A kis cetlit, amit a bajszos öregember a kezébe nyomott, mindennél jobban őrzött, hogy még munkaideje végén is meglegyen, véletlenül se veszítse el.

Először, mikor leolvasta a címet, olyan borzongás futott rajta végig, amivel még élete során nem találkozott. A cím egyezett azzal a hellyel, amit Jeongin látott álmában. Bámulatosnak gondolta ezt a véletlen egybeesést. Bizsergett benne az a rossz érzés, ami tegnap óta képtelen elhagyni. Végtagtól végtagig járt, és annyira bizsergett, azt hitte, menten el fogja ordítani magát az igencsak idegesítő érzés miatt. Utálta bevallani, de a kíváncsiság, amivel kiskora óta rendelkezett, mindig bajba sodorta. Azonban a bajkeverő énje nem minden alkalommal lett leleplezve, hiszen elszökött, hogy az érzés ne tudja magával ragadni. De most utolérte, és a zsigereiben érzi, hogy ennek a keresősdinek nem lesz túl jó vége.

Munkája (asztalok, ablakok, lámpák tökéletesítése) pontban az ebédszünet után számított két óra elteltével ért véget, azaz fél háromkor. Szerencséjére időben jöttek a váltótársai, és párban, így neki nem volt muszáj ráhúznia még néhány órát a műszakjára. Váltói - Yaerin és Kyungho - mindig párban dolgoztak, akárcsak Chan és ő. Viszont a mai nap, a tegnapihoz képest ezerszer rosszabb. Hiába történt egy baleset, annak szinte már nyoma sincs, vele együtt Channak sem.

Egy pohár capuccinót szorongatva a vékony ujjai között, kiment az utcára, majd megcélozta a legközelebbi buszmegállót. Gondolatai a szóban forgó X. negyed körül forgott. Kirázta a hideg, amint azon morfondírozott, hogyan is fog berontani munkatársának házába.

Útja körülbelül húsz percig tartott. A tömegközlekedési jármű ablakán kibámulva figyelte, amint a többemeletes panelházak egyre ritkulnak. Helyüket alacsonyabb, jóval tömörebb és szélesebb társasházak váltották fel. Woojin nem nagyon járt még a város ennek kerületében, de nagyjából értette, hogy miért tartanak tőle az emberek. Egészen sötét hangulata van, egyetlen színes panelépületet sem látni, a fák, bokrok is csak 30 méterenként fordultak elő. A fű is messze esett a zöld színtől, inkább sárgásnak tűnt.

Hirtelen csörögni kezdett egy mobiltelefon. A barna hajú srác, aki elmerült a vészesen változó látképbe, alig hallotta meg, hogy tulajdonképpen az ő készüléke zajong. A többi utas rosszalló tekintettel fordult felé, így megérezte, hogy átkozzák. Talán tényleg egy kicsit megérdemelte azt a sok szitokszót, mert a csengőhangként szolgáló zene nem volt sosem nagy sláger. Legalábbis nem mindenki kedvence Justin Bieber Baby című száma, ami idő előtt kiment a divatból.

– Halló?

– Hyung! Segítened kell – szólt bele köszönés nélkül Jeongin. A hangja félelemmel volt tele, mintha bármelyik pillanatban eljönne érte a halál. Az idősebb reszketve szorította markát a telefonra. – Itt vagyok Chan házánál, de nagyon fura érzés kerített magával. Nem jön ki csengetésre, sem kopogtatásra. Lehet, hogy történt vele valami!

– Előszőr is nyugodj meg! Semmiképpen ne kopogtass, pláne ne menj be, ha esetleg kinyitná az ajtót! – Hangja rekedten csengett, alig tudta kiejteni értelmesen a szavakat. Parancsolásból végül kérlelés lett, ami miatt majdnem ordítani tudott volna.

– Jó, rendben, de miért-

– Figyelj ide, Jeongin. Itt komoly dolgok forognak kockán – kezdett bele a magyarázkodásba és a hegyibeszédbe egyszerre (imádta a száját járatni, de most valahogy a kedve is elment tőle). A busz megállt, így hamar leugrott róla a hátsóajtón. – Öt kibaszott perc és ott vagyok. Várj meg!

Agresszívan és aggódóan kiabált egyszerre, majd figyelmeztetés nélkül kinyomta a hívást. Azonnal rohanni kezdett az utca felé, ahol minden bizonnyal meglelte a fiatal Chan lakását. Jeongint valami ismeretlen erő vonzotta ide, nem bírt otthon ülni. Folyton folyvást eszébe jutottak a zöld szemek, amik szinte felfalták. Nem utolsó sorban azt is sejtette, hogy a hyungja ide fog indulni, miután teljesen megbizonyosodott az információ hitelességében. Az alig 2 emeletes panelban majdhogynem eltévedt, minden ugyanolyan volt. A kapucsengő nem működött, néhány ajtó a folyosón tárva nyitva állt, ezáltal beláthatott a lakásokba. Nem volt túl szép látvány.

Chan ajtaja előtt állva kezdett úrrá lenni rajta valami ismeretlen, mégis fura, talán egy icurnyi-picurnyit ismerős érzés. Hasonlított a tegnapi naphoz: sötét volt, hirtelen jött és nagyon erősen ragadta el. Gyorsan járkált benne, hol a végtagjain száguldott (olyankor képes lett volna a földre zuhanni, hiszen minden erejétől megfosztotta). A fekete ajtó, ami azért volt sötét, mert nagy valószínűséggel megégette valami, mintha idegen nyelvű szavakat suttogott volna. Hallani lehetett az alábbit "Abdagam eb jdegne!" vagy "Ik stídabazs!" is, az ember pedig úgy érezte magát, menten megőrül.

Chan az ajtó túloldaláról érzékelte az eddigi legerősebb jelenlétet, bár szeretett ajtaja is a tudtára adta, hogy vendége érkezett. A bent zajló sikolyokat mindig kifordította magából és sokkal ijesztőbben adta a túloldalon lévők tudtára.

Megrázta a fejét, és eleresztett egy gunyoros mosolyt. Az ágyán foglalt helyet, s nem is akármilyen pózban. Körülötte a sötét füst gomolygott, és csak az ablakon beszűrődő gyér fénynek köszönhetően lehetett látni, hogy mi, merre helyezkedik el a lakásban. Bár a zölden világító szemeivel mindent látott, így nem nagyon volt szüksége sem mesterséges, sem természetes fényforrásra. Látnia sem kellett, egyszerűen érezte, hogy az alatta pihegő szintén szőke hajú fiatal fiú egyre inkább az eszmélet elvesztésének a határához közeledett. Régóta nem érzett ilyen nyugalmat, mintha nem lenne a Világon semmi probléma. A vulkán már néhányszor kitört, ő pedig csak lebegett egy olyan dolog peremén, ami nem is létezett valójában. Nem tudta már, hogy kicsoda ő igazából, mi a neve és hogyan is került ide. Amint meglátta a zölden világító szemeket, máris hipnózisba került. A mindig tomboló fiú tele volt érzelmekkel, amik azonnal elvesztek, amint az őt birtokló személy mozgásba kezdett.

A lelkeket zabáló farkas jóllakottan mozgott az alatta heverő, vékony testben. Számára ezek a percek azt jelentették, hogy lassan tényleg ideje lenne annak, hogy elköltözzön. Viszont elvesztette az eszét, egyre többet és többet akart a számára tökéletesnek tűnő alanyokból.

Gyorsabb tempóra váltott, hiába, hogy lassan a csúcsra ért. Minden kifogyott. Erejük sem volt túl sok, csak lihegtek, kik vagy több százszor lenyomták már ugyanezt a menetet. Az idősebb homlokán verejték folyott végig, az arca vörös volt, szemei pedig világítottak. Az egyre kevesebb lélekkel rendelkező fiatalt vizslatta, a meztelen felsőtestét és a testnedvektől ragacsos combjait. Ez a személy egészen sokáig tudta szórakoztatni, még azt sem vette észre, hogy az erkélye lezuhant a különböző rengésektől, amiket ők ketten okoztak. Igazából Chan, mert a másik már egy ideje nem önmaga, és soha többé nem is lesz.

– Még a csókok sem tudtak kiváltani belőlem semmit – motyogta az orra alatt a farkas, lehajolt és ajkait a másik izzadt, mégis élettelen szájára nyomta. A nyelvével végignyalta a párnácskákra hasonlító duzzadt akjkakat, mégsem érzett semmi különöset. – Pedig az emberek annyira vágynak erre...

Elhúzódott a már lelketlen fiataltól. Nyújtózott egy nagyot, majd felkapta magára a gönceit. Elnyomott egy kamu ásítást, miközben lelökte az ágyáról az elhasználódott, lélekfosztott testet. Még egyszer utoljára a vakolatfehér színű arcra nézett és az egyre inkább halványodó hajra. Leguggolt és a srác ruhái közül kiválasztotta a pulcsiját, amiben megjelent a romos utcákon és céltudatlanul őrjöngött, mígnem rátaláltak. A ruhadarabot a hátára térítette, majd a kapucnit a fejére húzta, hogy úgy legyen, mikor először találkoztak.

Jólesően sóhajtott. Izgatott volt, és készen állt a következő szerzeményére. Az ajtó felé fordult, majd ujjával intett egyet, mire a nyílászáró kinyílt, ezzel szemei elé tárult Jeongin, aki aggódva tekintgetett össze-vissza. A festett szőke éppenhogy felemelte a lábát a földről, máris a fiatal előtt termett, aki megszeppenve kapta fel a fejét a földről, amit annyira bámult. Félt, hogy alatta is megreped a padló, akárcsak néhány méternyire mellette.