– Te tudod a nevemet?! – merült fel az alábbi kérdés a sötét hajúban, amit nem tudott tovább magában tartani. Mindig is érdekelte, hogy Chan vajon tudja-e a nevét, vagy csak véletlenül - saját akaratából - nem szólítja a nevén. A becses keresztneve a szőke szájából mindennapinak hangzott. Olyan könnyedséggel mormogta maga elé, mintha naponta kiejtené. Teljes megilletődöttséggel töltötte el a számára új információ: a munkatársa mégiscsak foglalkozik vele olyan szinten, hogy emlékezzen a nevére.

– Miért is ne tudnám – mondta nagyot sóhajtva a szőke hajú Chan, aki a fejét kényelmetlenül a tenyereibe temette. Nem bírta tovább a késztetést, mely arra utasította, hogy nézzen a másik szemébe és vegye el, ami neki jár.

Az előtte guggoló Woojin végül véglegesen helyet foglalt, elrugaszkodott egy picit, majd a munkatársa mellé ült szintúgy a földre. Kínosnak tűnő csend következett, amit egyikőjük sem bánt igazán. Mindkettőjüknek szüksége volt néhány percre, hogy össze tudják szedni a szanaszét lévő, vadan nyargaló gondolataikat. Veszettül elveszetten bámultak maguk elé, nézték a szomszédos épület vakolatlan téglafalát, melyen megannyi graffiti virított. Velük szemben körülbelül huszonöt méternyire konténerkukák álltak, amiből áradt a bűz. Kicsit émelyítő, egészen hányást ingerlő szag volt, talán egy rohadásnak indult emberi test is rejtőzött a kukában. Senki sem tudja biztosra, csak azt, hogy irtózatos szagot árasztott, alig lehetett elviselni, miközben elhaladt mellettük az ember.

– Figyelj – kezdett bele hosszas őrlődés után, abban a pillanatban, mikor a munkatársa is szólásra nyitotta a száját. Gyorsabban kezdte pumpálni a vért az igencsak lassan verő szíve. Kicsit izgatottá vált, várta már, hogy a munkatársa a szokásához híven kérdezősködni kezdjen. – Mindegy. Mondd csak!

– Nem! A te mondanivalód szerintem fontosabb az enyémnél – visszakozott Woojin egyhamar. Eléggé rettegett, de nagyon vágyott már arra a magyarázatra, amivel a szőke tartozott neki. Csak helyes kérdéseket kellene feltegyen, nem olyan bénákat, amik szöget ütöttek a fejében. Mit számít a hülye kérdés; vajon Chan megsérült-e.

– Borzasztóan sajnálom a történteket. Nem gondoltam, hogy ennyire el fog durvulni – nyögte ki nehezen a nagy mondatot, ami annyira szúrta a mellkasát. Szinte tonnányi súllyal nehezedett rá és annyira nyomta, hogy bordái összeroppantak, és beleálltak a fontosabb szerveibe. Ezek a darabkák szúrták őt igazán. Nem volt annyira megbánó, de valamilyen szinten sajnálta. Nem is túlzottan az embereket, kiket sorscsapás ért, annál is inkább azt, hogy megtörtént. Tudta nagyon jól, hogy hibázott, amiért elragadtatta magát és nappal állt neki a fránya lélekbirtoklásnak.

– Majdnem mondtam, hogy ugyan már, nem a te hibád – szólt így Woojin, miután felfogta a hallottakat, majd készen állt a reagálásra. Halkan kuncogni kezdett, mintha poénos helyzetben lennének (igazándiból csak zavarta, hogy kínosan érzi magát), majd csendesen így szólt: – Pedig tudom, hogy igenis te tehetsz az egészről... Na, és milyen érzés?

Szőke hajú főhősünk, ki lelkekkel táplálkozik, szintúgy erőltetett nevetésbe kezdett. Félt bevallani magának, de nagyon is bejött neki a munkatásra hozzáállása. Legalábbis a beszélgetésük nem kanyarodott abba az irányba, amibe számította, hogy fog. Nem tűnt ítélkezőnek Woojin, így ő nem érezte magát bűnösnek, viszont tudta jól, hogy az volt.

– Képes lennék egy egész várost elpusztítani – mondta túlfűtött izgalommal a szőke. A barna hajú nevetni kezdett, mire Chan egy pillanatra elfelejtett lélegezni. Annyiszor hallotta már a nevetését, mégis jól esett a hallójáratainak. Aztán olyan dolog történt, amelyre nem volt felkészülve. Mit sem sejtve a mellette ülőre pillantott (szerette nézni, ahogy nevet), de akkor találkozott a tekintetük. Megijedt, mert furán reagált és furcsábbnál furcsább gondolatai támadtak, így kénytelen volt hozzá illően viselkedni. – Még téged is meg tudnálak ölni pusztán a két kezemmel... vagy nélkülük. Szemtanú vagy és túl sokat tudsz.

– Akkor mi tart vissza? – húzta mosolyra a száját Woojin, mire a lélekrablót kirázta a hideg. Az a jóleső bizsergető érzés, melytől még libabőrőssé is válsz. A hűvös, mélybarna szemek teljesen elvarázsolták, mintha egy új világot mutatnának neki. Egy helyet, ahol önmaga lehetne, és ahol meg tudná szerezni azt, amire mindennél jobban vágyik. A végtelen energiát.

– Mennem kell – kezdett bele gyorsan a kifogások gyártásába. Elkapta a tekintetét és máshova próbált nézni. Menekülnie kell. Nem veheti el ezt a lelket, bármennyire is gyönyörű és energiával teli. – Én-

– Várj, hova mész? – ugrott fel egyhamar a barna hajú, amint a szőke indulni készült. Reflexszerűen nyúlt a másik karja után, hogy megakadályozza az elmenekülésben. Chan lassan fordult felé, szemeit erősen próbálkozott csukva tartani, holott mindennél jobban szerette volna felnyitni szemhéjait és újra elveszni az őt vizslató tekintetben. – Valami belement a szemedbe, vagy mi a baj?

– Nem, csak most mennem kell – szabadkozott fejrázás közben. Egy pillanatra összepréselte ajkait, gondolkodott, mifélét mondjon, amivel kielégítheti a másikat. – Nekem most nem szabad rád néznem. Kérlek, értsd meg, hogy nem maradhatok tovább! – Mint egy szobor, rezzenéstelen arccal ismételni kezdte a mondatot. Mennie kell, mennie kell. Így hát kitépte a karját az őt fogva tartó szorításból, majd futni kezdett.

Másnap Bang Chan nem jelent meg a kávézóban. Furcsa jelenségnek számított, hogy a szőke, mindig kíváncsi – főleg a vendégekre –, sosem ingerült srác nem érkezett meg a munkahelyére a rá kiszabott időben. Ez a főnökét is zavarta, ahogyan a munkatársait, legfőképpen Woojint, aki egy műszakban osztozott vele. A barna hajú baristát leginkább az idegesítette fel, hogy semmilyen személyes információt nem tud a társáról a nevén kívül. Még a korát sem, azt meg pláne nem, hogy hol lakik.

Tudta jól, most már kicsit késve, hogy a tegnapi nap folyamán, mikor elrohant előle, követnie kellett volna. Veszélyes egy ilyen képességekkel rendelkező embert egyedül hagyni, főleg olyan helyzetben, mikor szinte kicsordul az erőből. Legalábbis Woojin ezt tudta, mivel csak ezt kötötte az orrára; akár egy városnyi lelket is képes magáévá tenni. Vagy puszta kézzel elpusztítani?

Talán az egyre gyakrabban felmerülő kérdéseket sosem lesz képes kiűzni a fejéből, egészen addig, míg válaszokat nem talál rájuk. Ahhoz viszont meg kell keresse a szőkét, csak éppenséggel fogalma sem volt, hogy miként kezdje a kutatást.

– Hyung, figyelsz te rám? – integetett már igencsak kapálózva az idősebb arca előtt Jeongin, miközben a pultra támaszkodott, hogy minél közelebb tudjon kerülni a másikhoz. (Ha szükséges, tudja megütni, amivel biztos, hogy képes visszahozni a jelenbe.)

A pultos srác néhány percig szintúgy a gondolataiba meredve bámult ki a félig-kész ablakokon. Jelenleg is gyors rekonstruáláson esett át a kávézó: hajnalban álltak neki az ablakok kicserélésének, és szinte minden bútort, azaz asztal-széket lecseréltek egy teljesen újra. Az elrendezés is megváltozott, mintha egy másik helyiség jött volna létre. A munkálatoknál jelen volt a hely tulajdonosa, aki az üzletvezetővel karöltve ügyködtek azon, hogy a baleset esetleges nyomait eltűntessék. Tovább tartott a folyamat, mint számították, így minden segítő kéznek örültek. 

Elcsattant egy gyengéd pofon – alig súrolta a tenyér a szintén puha, frissen borotvált arcot. Woojin meglepetten kapott a sérült (khm sértetlen) részhez és kikerekedett szemekkel bámult az előtte lévő, már-már a pulton hasaló fiúra.

– Ez mégis mi volt? – értetlenkedett a másiknál néhány évvel előbb született, aki tényleg nem tudta felfogni, hogy Jeongin megpofozta. Mármint nem úgy erővel tette, hanem csak úgy, hogy magára vonja a figyelmét, de akkor is.

– Na, most már végre rám figyelsz – nevette el magát, majd amint szemben találta magát a rosszalló tekintettel, hamar lesütötte a szemeit, és inkább a patyolat tiszta, sötét pultot kezdte bámulni. – Éppen a rémálmomról tartottam beszámolót, ami nagyon hasonlított a tegnap történtekre, de téged még kicsit sem izgat...

– Ne haragudj, kicsi Jeongin! Túl nyúzott vagyok a mai nap, főleg, hogy a műszaktárstam itt hagyott a csávában – sóhajtott egy nagyot Woojin, majd a pultra könyökölt és az arcát elbújtatta a tenyerében. A fiatalnak megesett a szíve a keményen dolgozó, példát mutató felnőtten, így elszégyellte magát, amiért kinevette, plusz néhány másodperccel előtte még fel is pofozta. – Sőt, egész nap a nyakamon lóg a főnök és az idegesítő tanácsadója. Élvezi, hogy a sajtó a kávézó körül ólálkodik, csak éppen nem találják azt, amit keresnek. Senki sem tudja, hogy ki tehet erről, és ép ésszel rendelkező szemtanúk nincsenek. Még velem is szeretnének interjút, viszont én elküldtem őket egy sokkal melegebb éghajlatra...

– Az elég fura – vetette közbe a fiatalabb, majd megértően ő is sóhajtott egyet, mintha ez a teher, ami a másik vállát nyomja, neki is számítana. – Ha érdekel, az álmomban Chan volt, meg néhány ijesztően furcsa lény, szerintem ő tud valamit, amit mások nem. De lehet, hogy csak tévedek.

– Esetleg álmodban nem láttad, hogy merre lakik? – kérdezte megterhelt sóhaj kíséretében. Szeretett volna minél messzebb jutni ettől a helytől. A háta borsózott a rossz érzésektől, amik megpróbálták átvenni az uralmat fölötte.