Minden rossz dolog, apró jel, váratlan eltűnés néhány hónappal ezelőtt kezdődött. Akkor még senki sem sejtett semmit, senkinek sem tűnt fel, hogy valami elképesztően nagy dolog van folyamatban, ami majd idővel ki fog hatni mindenki életére. Valami olyan, ami akár még a világvégét is magával ragadhatja, majd kiköpheti a jelenbe, mellyel együtt elpusztít mindent és mindenkit. Nem pusztán emberek nyomtalan eltűnéséről, vagy váratlanul elmebajba kerüléséről van szó, hanem valami ép ésszel felfoghatatlan erőről, ami nem válogat, jót és rosszat egyaránt elragad, s visszaváltoztathatatlanul megszünteti a létezését.

Aznap – pontosan két hónappal ezelőtt – minden vészesen csendes volt. A szél kellemesen fújt, a Nap az égen jólesően sütött a boldog és boldogtalan emberek arcába egyaránt. A percek teltek, az órák meg csak úgy suhantak, mintha versenyeznének egymással. Az iskolák folyosóján megszólaltak a csengők, így ezernyi gyerek rohant ki az udvarra, majd ki az utcára, hogy minél hamarabb maguk mögött hagyhassák a börtönnek vélt épületet, és hazaérjenek biztonságot nyújtó otthonukba. Az anyukák a konyhában sürögtek-forogtak – kivéve, ha a munkahelyükön dolgoztak – és valami finom ebéd/vacsorával várták őket, ahogyan a keményen dolgozó apukákat is, mivel a délutáni műszakok is lejártak.

Az emberek amilyen hamar jelentek meg az utcákon, olyan hamar tűntek el szeretett, kényelmes otthonuk ajtaja mögött. A délután négykor megszólaló kakukkos óra egy egyszerű ház fehérre mázolt falán teljesen normálisnak bizonyult. Ez persze a szintén átlagos és egyszerű dolgozó ember számára azt jelentette, hogy kezdetét veszi pár percen belül a késő délutáni, akár az éjszakai műszak kemény nyolc – vagy több – órája. Minden úgy történt, mint előtte, és azelőtt.

A Nap hamar bújt el a domb mögé, mintha odáig üldözték volna. Ezt főhősünk nem láthatta ugyan, hiszen épületen belül volt, egy meglehetősen sötét helyen, de ha látta volna, akkor sem foglalkozott volna vele. Nem volt rá ideje. Neki abban a percben egy teljesen más dologgal kellett foglalkoznia, mint például azzal, hogy ne haljon „éhen".

Erős markok találtak rá egy vékony testre, és úgy ragadták meg, mintha a holnap múlt volna ezen a mozdulaton. Közelebb rántotta magához a kapálózó, szintén éhező alanyt. Szemét összehúzta, sötét szemei még a kevéske fényben is csillogtak a vágytól. És akkor megtörtént...

[két hónappal később]

Újból bekövetkezett egy átlagosnak korántsem számító nap. Mikor az égboltot megszokásához híven szürke felhők tarkították, néhol pedig megvillant az égbolt gyönyörűen kék színe. A vakító, mélységesen imádott Nap elbújt, a felhőkön átszűrődő napsugarak pedig kevéske, leginkább gyér fénnyel borították be az egész várost. A szél periódusonként fújt, néha-néha belekapott a fákon tündöklő zöld levelekbe és a tavasz alkalmából virágzó színes szirmokba.

Egy festett szőke hajú srác lazán lépkedett a járdán a tömör téglaépület mellett. Unott tekintettel nézett maga elé, esetleg maga köré (bár nem volt mit nézni), miközben görcsös ujjakkal szorongatta a mára már utolsó szál cigarettáját. Lassan emelte fel a karját, majd a szájához helyezte, hogy szívjon belőle. A teste túlontúl vágyott a nikotinra. A füstöt nagy sóhaj kíséretében engedte útjára a szervezetéből, eközben a lába előtt heverő kavicsokat rugdosta. Utált várakozni, mégis már hetek óta ezt csinálja megállás nélkül.

Várja, hogy a megfelelő préda előbukkanjon, hogy majd ő könnyűszerrel, szinte feltűnés nélkül lecsaphasson rá. A szőke naivan azt gondolta, hogy a művelet olyan egyszerű lesz, mint a karikacsapás, vagy mint az egyszer egy.

Igazság szerint már nem emlékszik arra, milyen az, ha egy hozzá hasonló ember talál egy olyat, akivel jóllakhat. De reméli (már lassan egy teljes hónapja)(mindennél és mindenkinél jobban), hogy jön valaki, aki öntudatlanul feláldozza magát, és megmenti szerény személyét. Azonban, ha nem találkozik számára tökéletes személlyel, akkor tovább fog gyengülni. Ha pedig gyengül, akkor nem fogja tudni használni az erejét, így búcsút kell mondjon neki.

Olyan régóta éli már így az életét, hogy megszokott lett számára, hogy kisebb erőfeszítésébe kerül és már el is lopja az emberek lelkét egy kis időre, akár még örökre is.

És bár már az elején tudta, hogy idővel minden változni fog, mégis ennek tudatában tűrte, hogy évek elteltével egyre inkább nehezebbé vált számára, hogy megközelítse az embereket. Ma már nem is álmodhat arról, hogy másodpercek alatt tudjon – akár csettintésre is – lelkeket gyűjteni, olyanokat, amik viszonylag gyengék és képes a szervezete egyből beolvasztani az övébe. Először túl kell esnie a birtokláson.

Megrázta a vállait, s hamar összeszedte magát a szőke srác. Az arca komor lett, tekintete fürkésző – készenállt az újabb megpróbáltatásokra.

Berögzült mozdulatokkal fújta ki a füstöt és dobta el a csikket, amit lassított felvételben taposott el. Újból megrázta magát, leginkább a végtagjait, hogy lerázza magáról az elmélkedés legkisebb jelét is. Lustán ellökte középmagas és vékony alakját a faltól. Nagyokat lépett az épület ajtajának az irányába, konkrétabban elindult a munkahelyére; egy kisebb, nem túl népszerű kávézóba.

Végetért az ebédszünete.

Igazából fogalma sem volt arról, hogy a mai nap miért nem átlagos, hiszen látszólag minden ugyanolyan volt. Teltek a percek, változott az égbolt, és gondolkodás nélkül csúszott ki az emberek száján a káromkodás. Még a műszakját is köteles végigcsinálni.

Számára ez annyira mindennapos volt, mégis felmerült benne - mint általában - ezernyi kérdés. Például azt még a mai napig nem tudja, hogy ha az alkalmazottak naponta, szinte óránként kapnak szünetet, akkor miért rinyálnak másodpercenként, hogy legyen már vége ennek az egésznek. Nem tudta megérteni ép ésszel, hiszen neki csak dohányra és lelkekre van szüksége, meg néha kólára vagy sörre. Attól függ, hogy milyen kedve van.

– Na, volt valami fejlemény hátul? – kérdezte az egyik munkatársa, aki épphogy most nyelte le az utolsó falatot. A folyosóra kihelyezett széken ült, amit általában csak ő használt, legfőképpen étkezéshez. Ránézésre már vagy a harmadik szendvicset tolhatta be magába, de sosem lehet túl biztos magában az ember. Nincs arra elég bizonyíték, hogy szendvicset evett. Lehetséges, hogy valami teljesen más volt. A srác nevét nem tudta a szőke hajú Chan, de nem is akarta. A nevek sosem érdekelték, csak az, hogy melyik ember lelke megfelelő.

– Még mindig semmi – felelte unottan szemforgatás kíséretben. A számára névtelen srác minden egyes áldott nap kérdezget, és az elkövetkezendő nap úgy tesz, mintha megértette volna, hogy mi történik a másikkal. Úgy beszél, mintha tudná, mekkora fájdalmat él át, de igazából fogalma sincs arról, hogy ez mennyire fájdalmas. Chan napról napra veszít az erejéből, és ha nem sétál be a kávézó ajtaján a vendég, akire szüksége van, akkor három napon belül akár meg is halhat.

– És ezt milyen messziről érzed? Mármint azt, hogy jó lenne neked az a lélek? – kíváncsiskodott továbbra is a névtelen. Tudott egyet és mást, mégis annyira tudatlan volt.

– Az aurájából tudom. De szemkontaktust kell létrehoznom vele, hogy száz százalékig megbizonyosodjak benne – válaszolta semleges hanggal Chan, majd egy nagyot sóhajtott. Nem érzett különösebben semmit, csak egy kis csalódottságot, ami napról napra nőtt, egyre csak erősödött. Minden olyan ereje, amelyet még az éjszaka sikerült összegyűjteni, szinte szempillantás alatt fogyott el. Akkor, mikor újból tudatosult benne, hogy már csak három napja van hátra.

– Egyébként Mr. Lélekrabló – szólt így a kis szék-asztalka duótól felálló, elégedett srác, akinek az arcán óriási mosoly terült el. Mosolygott, mert ebédszünet volt. Ő tényleg imádott enni. – Mi lenne, ha egyszer rám néznél? Talán én is elegendő vagyok... – A magas, sötét hajú srác meggondolatlanul tette fel a kérdést. Nem gondolt bele abba, hogy milyen az, mikor az embernek a lelkét elrabolják. Vagy ő vajon meg akarna szabadulni a sajátjától?

– Tudom, hogy te nem vagy az – válaszolta szűkszavúan a szőke, majd sietősen kikerülte, hogy beléphessen az öltözőbe.