- Jimin -

Fogalmam sincs hány óra lehetett, de gyerek sírásra ébredtem. Amióta Minhot haza hoztam a kórházból nyitott ajtónál alszok, így rögtön meghallom, ha valami nincs rendben. Valamiért automatikusan magam mellé nyúltam kezemmel, a feleségem után kutatva és akkor realizálódott bennem, ő már nincs velem. Borzasztó érzés volt újra felfogni, hogy őt már nem látom többet, de még nagyobb erővel hatott a felismerés, miszerint Minho sír. Rögtön kipattantam az ágyból és a póló-bokszer kombóval siettem a fiam szobája felé. Olyan hirtelen ébredtem fel, hogy kellett pár másodperc, míg az agyam felfogta, a fiam azért nincs a szobájában, mert Gina vigyáz rá. Azonban hiába a tudat, ha az ösztön felülkerekedik rajta, ugyanis a lábaim automatikusan vittem a lánynak kijelölt szobáig. Nem húztam az időt, kopogás nélkül nyitottam be az ajtón. A szobában csak egy apró lámpa világított, melyben körvonalazódott egy női alak, aki az ágy mellett állt, háttal nekem. Testének enyhe mozgásából tudtam, hogy próbálja ringatással megnyugtatni a fiam, aki továbbra is keservesen sírt.

- Semmi baj Picur. - csitítgatta a lány. Simogatta a kicsi fejét, hátát, de a sírás csak nem maradt alább. - Ne sírj Manó, itt vagyok. - a becézésre ledöbbentem. A feleségem hívta így a fiúnkat még, mikor semmi baj nem volt. Kiszakítva magam a tétlenségből sétáltam Gina mellé, aki kissé megijedt, de rögtön szabadkozni kezdett. - Sajnálom, hogy felébredt Mr. Park. Minho biztos rosszat álmodott. - magyarázta. Késlekedés nélkül nyúltam a fiamért, hogy a karjaimba vegyem.

- Szia Hercegem! - üdvözöltem a könnyeitől alig látó kicsit. - Mi a baj, Életem? Csúnya, rosszat álmodtál? - pusziltam arcára, amitől kezdett csendesedni. - Hát te már nagy fiú vagy, kész férfi! Neked nem szabad megijedned semmitől. - hajtottam fejét a mellkasomra. Kicsit még hüppögött, de nagyokat sóhajtva nyugodott meg. Közben kapcsoltam még egy lámpát, mert volt egy sejtésem. - Látod Manócska? Minden rendben van, nem vittek téged sehova. - a fiam vörösre sírt szemecskéivel körbe nézett, aztán inkább a nyakamba bújt. - Sejtettem, hogy ez lesz a baj. - sóhajtottam. Gina kérdőn nézett rám, nem igazán értette mi lehet a baj. - Minho nem ismer minden szobát. A sajátját, az enyémet vagy esetleg Taehyung és Minah közös szobáját. Itt még nem nagyon volt és valószínűleg megijedt az idegen környezettől mikor felébredt.

- Oh... elnézést kérek Mr. Park. - hajtotta le fejét.

- Ne már. Kértem, hogy szólíts Jimin-nek, egyébként meg nem a te hibád, senki nem tudhatta. - indultam el az ajtó felé. - Átviszem Minhot az én szobámba és majd velem alszik.

- Rendben. Jó éjt Mr. Park.

- Már mondtam, csak Jimin. Gyakorolgasd még egy kicsit. - értem az ajtóhoz, mikor Minho felemelte a fejét. Mögém nézett, majd ismét sírni kezdett. - Semmi baj Manó. - csitítgattam. - Apa szobájába megyünk, ahol együtt fogunk aludni, mit szólsz? - próbálkoztam, de csak tovább sírt. Gina sem tudott tétlenül állni, hozzánk sétált és ő is nyugtatni kezdte a kicsit.

- Ne sírj Minho. Semmi baj nincs. - cirógatta a fiam kicsiny kezét, ő viszont elkapta egy ujját és nem akarta ereszteni. A legfurább mégis az volt, hogy rögtön csendben maradt. Mindketten értetlenül álltunk a fiam viselkedése előtt és egyszerűen nem tudtuk hova tenni a dolgot. Nem tudom honnan jött a késztetés, de tettem egy lépést a saját szobám felé. Minho kitartóan fogta Gina ujját és húzta magával.

- Szerintem gyere velünk. - néztem a lányra, akinek kikerekedtek a szemei. - Csak amíg elalszik, ne aggódj. - kuncogtam aprót az arckifejezésén. - A lámpákat hagyd, majd lekapcsolod később. - tettem még hozzá, aztán elindultam. Gina csendesen követett, ám a szobám ajtajában megtorpant. - Ne aggódj, nem fogok semmit sem csinálni. Csak segíts elaltatni. - kértem. Gina hezitálva, de bólintott. Az ágyamhoz érve Minho elengedte a lány ujját, amíg lefektettem őt középre. Mellé kucorogtam, a saját, megszokott helyemre, aztán biccentettem Ginanak, hogy a másik oldalt foglalja el. Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, mégis lefeküdt a fiam mellé, aki egyszerre ragadta meg az én kezem és Gina ujját. Feszengnem kellett volna, fortyogni, hogy más fekszik a feleségem helyén, mégis megnyugvást éreztem. Kicsit olyan volt, mintha Ji itt lenne velünk, velem és a fiúnkkal. Képtelen voltam megérteni mi ez az ismeretlen érzés, mégis egy kicsit sem izgatott. Percekkel később pedig mosolyogva takartam be a fiam és Gina csendben szuszogó mivoltát.