Hátrafordultam és megpillantottam apámat. Szúrós és komor tekintettel mért végig. A háztársaim csöndben várták a fejleményeket.
- Igen, apám?
- Először is, nem varázsolhatsz - azzal visszaváltoztatta a fiút. Kár, szamárként jobban nézett ki.
Hirtelen apám elindult a festményen át ki a klubházból. Gyorsan utána siettem.
- Nem tudom hogy, hogyan vagy miért nem a Mardekárban vagy most, de az biztos, hogy ez örök rejtély marad. Mostantól csak az óráimon fogunk találkozni, elvárom tőled, hogy jól teljesíts a Griffendélben, nem hozhatsz rám szégyent. Nem fogok különbséget tenni közted és a többi diák között, ahogy a többi tanár sem. Ugyanúgy dolgoznod kell, ha el akarsz érni valamit. Tanítási órákon kívül persze zavarhatsz, ha nagyon muszáj, de lehetőleg ne keríts rá alkalmat. A továbbiakban jó munkát kívánok, majd látjuk egymást. - fejezte be diplomatikusan jól megtartott monológját.
- Rendben apám.
- Oh, és még valami. - fordult el tőlem - Lehetőleg ne hívj így mások előtt. Mostantól neked is Snape professzor vagyok. - ezzel drámaian elsétált tőlem. Aucs. Ez mondjuk nem esett túl jól.
Tudom már mire van szükségem! Barátokra. De ki akar egy ilyen bestia sarjának barátja lenni? Draco, persze. Ideje megkeresnem.

Hosszas keresgélés és séta után azt hiszem, ez lesz a Mardekár klubhelyisége. Viszont ide nem mehet be más házhoz tartozó. Nagyszerű. Hacsak... Nem! Azt mondta apám, nem kivételez velem. Hogy fogok én így Dracoval beszélni? Úgy döntöttem inkább vacsoránál próbálok vele szóhoz jutni. Így el is indultam vissza. Vagyis el indultam volna, ha nem ütközök bele egy, akarom mondani két alakba.
- Hé, nézzetek a lábatok elé! - mondtam nem túl kedvesen.
- Nézd Fred, itt van a Mardekár-Griffendéles!
- George, szerinted tudja hogy ez nem a mi klubházunk?
- Ugye tudjátok, hogy ezt én is hallom? - ezek hülyének néznek? Pedig azt hittem csak a szőkék ilyen buták.
- Persze, kislány - szólított meg.... az egyik.
- Eltévedtél drága? - mondta.... a másik.
- Nem, csak beszélni akartam..... valakivel - meg kell gondolnom, hogy kinek mit mondok el. Bár, ha jobban belegondolok nem is olyan rossz ezeknek az ikreknek a stílusa.
- Te George, visszavigyük?
- Tök aranyos!
- Egy, ne hívj így, kettő, ezt én még mindig hallom!!
- Nyugi kislány, gyere, visszaviszünk. - nélkülük nem hiszem, hogy egy könnyen visszatalálnék szóval...
- Na, jó legyen!
És így lettem én jóba a Weasley ikrekkel. Ők egyel felettem jártak, de mégis mintha az agyuk 3 szinttel lejjebb lenne. Én viszont így szeretem őket. Mintha a soha nem létező bátyáim lennének. Mindig, mindenben kiállnak mellettem, megvédenek (na nem mintha szükségem lenne rá). Egyszóval, mindenben ott voltunk egymásnak. Ha ők nem lennének, nem tudom, hogy éltem volna túl az első évem. Persze, ezt apám nem nézte túl jó szemmel. Meg is romlott vele rendesen a kapcsolatom. Nem mintha valaha is olyan hű de jó lett volna. Nem igazán érdekelt, mivel ő nem tartott engem a lányának. Talán, ha a Mardekárba osztott volna az a hülye Süveg, másképp lenne. Talán, Dracoval még mindig jóban lennék. Oh, igen. Draco. Rengeteget sírtam miatta, összetört. És a legrosszabb, hogy ezt sem ő, sem senki nem tudja. Még az ikrek sem. Ezerszer próbáltam vele beszélni az egy év alatt, nem tudom mi történt vele. Mindig azokkal a Mardekárosokkal volt akiket a barátainak nevezett. Szánalom. Nem is ismerik őt. Akárhányszor próbáltam hozzászólni, ha egyedül volt, jobbik esetben, csak elküldött, de ha mások is hallották a "beszélgetést" meg is alázott. A Malfoy családról ennyit.
A Weasley család viszont szinte már teljesen befogadott, annak ellenére, hogy kinek a vére csörgedezik bennem, hála az ikreknek. A nyár nagy részét is az Odúban töltöttem, apámmal sok-sok veszekedés árán. Ron meghívta Harryt és Hermionét, én pedig az ikrek vendége voltam. Mindig, de szó szerint, éjjel-nappal velük voltam, így az arany-trióval nem igazán kötöttem túl szoros kapcsolatot. Összegzésben a Weasleyknek hála, az első roxfordi évem hivatalosan is túléltem. Kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) incidensek és veszteségek árán.