Két hét telt el. Draco nélkül. Teljesen elhanyagoltam magam. Mikor felébredek reggel, nem érzem, hogy lenne értelme tényleg felkelnem. Sokszor előfordul, hogy nem érek be időbe órákra, vagy egyáltalán be se megyek. Étkezni alig szoktam lemenni, vagy csak akkor ha már tudom, hogy valószínűleg senki nincs ott.
Egyedül az ikrek tartják bennem a lelket.
Mikor véletlenül meglátom Dracot, mintha újra és újra fojtogatna valami és szorító érzés keletkezik bennem. Hatalmas űr, amit csak ő tud kitölteni. Hiányzik, mindennél jobban. Ugyanakkor, van egy olyan érzésem, hogy hisz nekem. Hogy tudja, hogy nem csinálnék ilyet soha. Kihasznált, hogy gyorsan és meggondolatlanul adtam neki oda magam. És ez neki tetszett. A megfelelő alkalmat várta, hogy megszabaduljon tőlem. Harry pont kapóra jött. Ilyen könnyen nem dobna el, ha igazán szeretne.
A félhomályos szobámban fekszem, az ágyamon. Könnycsatornáim kiürültek. Használhatatlannak érzem magam. Hirtelen felindulásból, papírt s tintát keresek.
Írni kezdek:

Draco Malfoy
"Kihasználtnak érzem magam,
de még mindig hiányzol.
És nem látom ennek a végét.
Csak érezni akarom újra a csókodat,
az ajkaimon.
Teljesen elmúlt ez az idő,
de még most sem tűnik úgy,
hogy el tudnám mondani,
hogy miért fáj mindig mikor látlak.
Rádöbbenek, hogy
mennyire szükségem van rád.
Nincs nálad fontosabb.
Hiányzol, mikor nem tudok elaludni.
Vagy mikor nem bírok enni.
Úgy hiányzok neked, ahogy te nekem?
Mindent megtettem és ragaszkodom hozzád.
Téged nem érdekel, sohasem érdekelt.
Rohadtul nem érdekellek téged.
Hogyhogy nem veszed észre?
Lassan megölsz engem..."

(író: a szöveget a fent található dalból írtam ki!)

Elolvastam, újra és újra. Ezt teszi velem Draco Malfoy. Megöl. Az élethez rá van szükségem és most nem kaphatom meg. Vajon ő hogy érez? Hiányzom neki?

- Layla! - kopogtattak az ajtómon. - Layla, hallasz?
- Igen, nyitva van! Gyertek be! - feleltem nehézkesen.
- Hoztunk neked vacsorát! - jöttek be az ikrek mosolyogva, ezzel engem is mosolygásra késztetve.
- Hmm, krumplipüré. Tartalmas vacsora! - nevettem fel.
- Legalább ez felvidít! - ült le az ágyra George.
- Hogy érzed magad? - tartott vele Fred is.
- Jobban, most, hogy itt vagytok. - mondtam, mire mellém feküdtek és jó szoros ölelésbe fogtak.
- Itt is fogunk maradni!
- Mindig!