Két hónap telt el... Kettő, de Draco nem írt semmit. Nagyon aggódtam, leírhatatlan volt bennem ez az aggodalom. Mi történhetett vele? Remélem nem esett baja, nem élném túl. Megígértem neki, hogy nem írok, de nem bírom.

Nem ettem, nem ittam és nem is aludtam. Nagyon rosszul néztem ki, akárhányszor belenéztem a tükörbe, ezt mondtam: Ez nem te vagy. Hiába sorolgatom ezt magamnak, de ez akkor is én vagyok, ez lett belőlem. Nem szabadott volna hagynom, hogy ez legyen, de megtörtént.

A szüleim rengetegszer próbáltak a kedvemben járni, de bármit is tettek, nem sikerült... Lovagolni se volt kedvem elmenni... Ha már lovagolni sincs kedvem, akkor már tényleg baj van. És most nem is kicsi... Emiatt egy párszor hallottam a szüleimet egymással hangosabban beszélni, nem veszekedtek, csak hangosabbak voltak, mint szoktak általában lenni. Ezzel nem csak magamat, hanem őket is tönkre teszem...

- Anne, kislányom! Látogatóid jöttek. - nyitott be lassan apa a szobámba.

- Küldd el őket, nem akarok senkit látni. - a fejemre húztam a takarót, hogy sötétben legyek.

Apa kiment a szobából, és még hallottam a lépteit a lépcsőn lefelé menet. Aztán újra kinyílt az ajtóm.

- Milyen dolog az, hogy nem akarsz minket látni? - hallottam egy ismerős hangot.

- Ilyet még egyszer nem akarok hallani! - mondta egy másik hang, de ez a két hang ugyanolyan volt.

- Freddie, Georgie? - lehúztam magamról a takarót, és megpillantottam két ugyanolyan buksit, akik mérgesen néztek rám.

- Anyukád írt nekünk. - bólogattak egyszerre. - Azt mondta kell egy kis vidámság neked, úgyhogy mi jöttünk. - mondta Fred.

- De még ilyet, hogy nem akarsz minket látni... - csóválta a fejét George.

- Titeket bármikor szívesen látlak, nagyon jól tudjátok! - néztem rájuk nagy komolysággal.

- Persze, persze. Most már hiába mondod, tudjuk az igazságot. - tette karba a kezét Fred.

- De neeem, ha tudtam volna, hogy ti vagytok, akkor nem mondom ezt! - győzködtem őket. A két vörös tojás egymásra nézett, majd sunyin elmosolyodtak. - Mire készültök?

- Van egy meglepetésünk is. Segítesz, Freddie? - nézett rá ikertestvérére George.

- Persze, hogy segítek, Georgie. - Fred bólintott. Az ikrek egyszerre megragadtak, és kirángattak az ágyból.

- Ne, mit műveltek? - kapálóztam. Fred és George leraktak a ruhás szekrényem elé.

Fred megfogott, hogy ne tudjak elmenni, George pedig kutakodni kezdett a ruháim között. Össze-vissza dobálta a ruhadarabokat.

- Mik ezek a göncök? Pff, ezek a lányok a mai világba... - csóválta a fejét George, közben eltalálta Fred fejét az egyik ruhámmal.

Lassan az ikrek összeállítottak nekem egy szettet. Egyik sem ment a másikhoz, de ez így volt vicces. Ezek a fiúk nem értik a női divatot. Miután felöltöztem, Fred megfogott a lábamnál, George a hónaljam alatt, és levittek az emeletről.

- Te jó isten! - fogta anyám a fejét, miután meglátott.

- Na, anya? Hogy tetszem? Az ikrek állították össze nekem. - pózoltam anya előtt, hogy jobban szemügyre vehesse a csodálatos öltözékem.

- Csodálatos! - nevetett. - Kértek valamit inni, enni? Fred, George?

- Nem, köszönjük. - felelték egyszerre. - Szeretnénk Anne-nek megmutatni a meglepetést. - bólogatott hevesen George.

- Mr. Blyssen és Charlie kész vannak? - kérdezte anyától Fred.

- Mindjárt, percek kérdése. - felelte.

- Charlie itt van Romániából? - néztem rá az ikrekre. - És itt van nálunk? - a vöröskék bólogattak.

- Még nem mehetsz ki, majd mindjárt. Addig eszel, különben nincs meglepetés. - fenyegetőzött Fred.

- Jó... - forgattam meg a szemem.

Az ikreknek sikerült rávennie, hogy egyek egy kicsit, ez több a semminél. Nem a meglepetés miatt ettem, hanem Charlie miatt. Ezer éve nem láttam, talán negyedikben láttam utoljára, amikor a Trimágus Tusa volt, de akkor is csak az első próbáig volt.

Fred eltakarta a szemem, George pedig segített vezetni. Hiába vezetett, így is majdnem leestem a lépcsőn. Kint is mentünk még egy darabig, utána megálltunk.

- Minek takartátok el a szemét? - hallottam Charlie kérdését.

- Meglepetés, nem? - szólt George.

- De... Mindegy. - Charlie türelmetlenül legyintett. - Engedjétek, nyugodtan idejöhet. - Fred elvette a kezét a szemem elő, én pedig Charlie-hoz szaladtam.

- Charlie! - belevetettem magam a karjaiba, és szorosan megöleltem. - Te jó ég, nagyon rég nem láttalak!

- Téged is jó látni! - nevetett. - Már negyedik óta nem találkoztunk.

- Hát igen, hogy tehettél ilyet? - tettem csípőre a kezem.

- Szerintem ezzel a kis aprósággal jóvá tudom tenni. - rajzolt macskakörmöket a kis szónál. - Szabadon engedheti, Mr. Blyssen! - kiáltott hátra apámnak.

Először azt hittem, hogy káprázik a szemem. Egy gyönyörű, ébenfekete sárkány szaladt elém. A szeme zölden villogtak rám, csodaszép volt! Az állat megtorpant előttem, és a farkát kezdte csóválni.

- Ez egy éjfúria. Nagyon ritka fajta, kihalásban van, sajnos. Azt hiszem, már csak ez a példány él. Levadásszák őket, szörnyű. - csóválta a fejét Charlie.

- És ő az enyém? - mutattam a gyönyörű sárkányra. A vörös fiú bólintott.

- Nehéz volt megszelídíteni, nem volt egy egyszerű eset, meg hát én nem szelídítéssel foglalkozom. - nevetett. - Először azt hittem, hogy a sárkányokat nem lehet megszelídíteni, de utána néztem. Egy-két viking még sárkányokon is közlekedett.

- Te jó ég, Charlie! Nagyon köszönöm! - szorosan megöleltem a vörös fiút, majd megsimogattam a sárkányt. Inkább kiskutya volt, mint sárkány. Kitágult pupillákkal és kinyújtott nyelvvel csóválta a farkát. - Nagyon aranyos!

- Nevezd el. - javasolta Charlie. Aztán egy hihetetlen dolog történt, a sárkány behúzta a fogait. - Nos igen, ezt nem tudom, hogy csinálja, de... - nem fejezte be, csak megvonta a vállát.

- Legyen a neve... Öhm... - hirtelen nem tudtam milyen nevet adjak ennek a fekete gyönyörűségnek. Valami rá jellemzőt kellene. - Fogatlan.

- Fogatlan? - ráncolta a szemöldökét Fred. Hihetetlen, hogy eddig kibírták csendben.

- Igen, mert be tudja húzni a fogait. Na, Fogatlan? Tetszik ez a név? - fordultam a sárkányhoz. Az állat ugrálni kezdett örömében. - Neki is tetszik!

- Ezek még hozzá tartoznak. - apám egy csomó felszerelést rakott le elém a földre.

- Nagyon köszönöm! Mindenkinek! - körülnéztem a családomon, a legjobb barátaimon és elkapott egy nagyon jó érzés, nagyon hálás voltam nekik.

- Van kedved repülni? - kérdezte Charlie, majd felvette a felszereléseket a földről. Én hevesen bólogattam. - Gyere, Fogatlan. Felszerelkezünk. - a vörös fiú elindult, Fogatlan pedig ment utána.

Addig megköszöntem a szüleimnek, hogy beleegyeztek. Frednek és George-nak, hogy eljöttek hozzám, csak azért, hogy jó kedvem legyen. Ez nagyon sokat jelent nekem, legalább egy kicsit kikapcsolódtam és elfelejtettette velem a problémákat.