Mindjárt itt az idő, már csak tíz perc van nyolc óráig. Gyorsan felugrottam a helyemről, és felsiettem a szobámba. Az egész időt a klubhelységben töltöttem, egészen hét óra ötven percig, így már csak tíz perc van nyolcig, ezért el is kezdtem öltözködni. Nem szerettem volna kicsípni magam, de nem mehettem le a suli egyenruhámban, ezért felvettem egy fekete farmert egy méregzöld pulcsival és kiengedtem a hajam.

Siettem a hideg folyosókon, el ne késsek, de ahogy ránéztem az órámra, még csak hét óra ötvenhat perc volt, még van négy percem. Mivel még volt időm és nem akartam előbb odaérni, ezért lassítottam a lépteimen, nem szeretek előbb odaérni sehova, vagy pontosan akkor érek od, vagy egy-két perccel később.

Már éppen odaértem a csillagvizsgáló lépcsőjéhez, amikor megtorpantam. Nem tudom, miért, de elkezdtem remegni, nem kellene félnem, hiszen nincs mitől, de valamiért elkapott ez az érzés. Szépen lassan ráléptem az első lépcsőfokra, ami megreccsent alattam. Mikor kicsit felbátorodtam, akkor már gyorsabban lépkedtem fel a lépcsőn. Amikor felértem, azt hittem, elájulok... Egy pléd volt leterítve a földre teli gyertyával, a pléden ott hevert a kedvenc virágom, a levendula. Vajon honnan tudta, hogy ez a kedvencem? Szépen odalépkedtem a virághoz, majd felvettem és jól beleszippantottam csodálatos illatába, és ekkor előlépett ő. Fekete inge csodálatosan simult izmos testére, haja pimaszul lógott gyönyörű kék szemébe, valamiért én sokkal jobban szerettem így, nem szerettem, amikor hátra volt nyalva neki, így sokkal természetesebb, sokkal férfiasabb. Ahogy közelített felém, akkor vettem észre, milyen kicsi vagyok hozzá képest, olyan magas volt.

- Hát eljöttél. - törte meg a csendet a szőke herceg.

- Bolond lettem volna nem eljönni. - mosolyogtam rá.

- Gyönyörű vagy! - lépett még közelebb.

- Dehogy! Ha tudtam volna, hogy ilyet szervezel, akkor nem utcai ruhában jöttem volna ide. - hadartam össze-vissza.

- Ez neked utcai ruha? Akkor te ilyen csinosan jársz az utcára? - észrevettem egy pimasz mosolyt az arcán.

- Hát, nem is tudom... Te olyan elegáns vagy én meg ilyen, ilyen nem tudom mi. - nevettem kínosan.

- Csodaszép vagy! Szebbet nem is tudnék elképzelni nálad! - a fiú megfogta a kezemet és éreztem, hogy rögtön elolvadok. Majd szépen lassan húzni kezdett a pokróc felé. - Gyere, ülj le. - úgy is tettem, Draco pedig velem szemben ült le.

- Honnan tudtad? - kérdeztem, amire ő csak felvonta a szemöldökét. - A levendula, ez a kedvenc virágom. Honnan tudtad? - szagoltam bele még egyet.

- Megvannak a forrásaim. - mosolygott elégedetten.

- Értem Mr. Kémkedő. - nevettem.

- Úgy szeretem, amikor nevetsz, olyan szép a nevetésed, a mosolyod. - nézett mélyen a szemembe.

- Mondd csak... Hogy szeretsz te ennyi mindent bennem? Semmi különös nincs bennem, azon kívül, hogy boszorkány vagyok, de hiszen te meg varázsló, szóval ez lényegtelen, ezen kívül teljesen átlagos vagyok. - vontam meg a vállam.

- Pedig számomra igenis különleges vagy, minden szavad és mozdulatod egy csoda. - teljesen elmerültem a fiú szavaiba, még soha senki nem mondott nekem ehhez hasonlót, mintha egy álomban lettem volna.

- És miért pont én? Egy ilyen fajta lány nem való egy ilyen csodálatos fiúhoz. - ráztam meg a fejem.

- Milyen fajta lány? És csodálatos fiú? - Draco ez után a mondat után kacagott egyet. - Hát én minden vagyok, csak csodálatos nem, minden vagyok rossz értelemben.

- Ez nem igaz! - erősködtem. - Rengeteg kedvesség van benned...

- Most ugye szórakozol? - nevetett.

- Akkor milyen vagy velem, ha nem kedves? - vontam fel a szemöldököm.

- Az más... - szakította meg a szemkontaktust.

- Miért más? Ha velem tudsz kedves lenni, akkor mással is... - próbáltam a szemébe nézni, de a fiú másfelé fordította a fejét.

- Az nem ugyan az! - emelte meg a hangját, amire összerezzentem. - Ne haragudj! Nem akartam kiabálni. - Draco felállt a helyéről és odasétált a korláthoz. Én is felálltam és odasétáltam mellé, de ő elfordította a fejét.

- Tudom, hogy csak azért vagy ilyen mert apádnak akarsz megfelelni...

- Dehogy tudod! - emelte megint fel a hangját. - Nem tudsz rólam semmit! Nem tudod, miért vagyok olyen amilyen, nem ismersz! - mondta hidegen.

- Nem ezért hívtál ide? Nem azért, hogy jobban megismerjük egymást? - kérdeztem, de már szét robbantam az idegtől, amit próbáltam visszafojtani magamba. - Ha nem, akkor én el is mehetek. - mondtam, és elindultam a lépcső felé, amikor a csuklómnál fogva visszarántott.

- Ne menj! - mondta elcsukló hangon. - Szükségem van rád... - szorítása szépen lassan elengedett. - Csak te vagy nekem, érted? Soha senki nem volt még ilyen kedves hozzám és nekem ez fura, nem tudom, hogy kezeljem...

- Én segítek, csak engedned kell. Engedj közel magadhoz, engedd, hogy megismerjelek. - simítottam meg az arcát. Draco szemei megint könnyekben törtek ki, már másodjára látom majdnem sírni.

- Ne haragudj! Ne haragudj! - sorolgatta nekem a szavakat.

- Mire kéne haragudnom? - simogattam tovább az arcát.

- Amiért rád kiabáltam... Részben teljesen igazad is van... Csak az apám miatt vagyok ilyen, mindig is neki akartam megfelelni, ő nevelt ilyenre és emiatt én fel is néztem rá sokáig... Azt hittem, hogy ha olyan leszek, mint ő, akkor azzal megfelelő leszek neki, de neki még így is kevés vagyok... - sóhajtott egy nagyot.

- Akkor ő nem tudja, hogy milyen szuper fia van. És azt sem tudja, mire nem képes a fia csak azért, hogy megfeleljen neki. - mosolyogtam rá halványan.

Draco és én visszaültünk a pokrócra és tovább beszélgettünk. A fiú szépen megnyugodott, ahogy más témáról beszéltünk. Később kiálltunk a korláthoz és a csillagokat néztük. Draco a derekamon pihentette a kezét, ami rettenetesen jól esett. Fel sem tűnt, csak később, hogy Draco már teljesen átkarolta hátulról a derekam és úgy ölelt át. Éreztem a teste melegét, lehelete finoman csiklandozta a nyakam, amire behunytam a szemem, teljesen elengedtem magam és a fiú engedte, hogy nekidőljek. Így álltunk nagyon hosszú ideig amikor Draco megtörte a csendet.

- Ideje lenne indulni, még a végén megfázol. Meg le is bukhatunk bármelyik pillanatban. - mosolygott rám. Úgy szeretem, amikor rám mosolyog, olyankor tudom, hogy mindig igazán mosolyog és nem csak az arcára erőlteti.

- Rendben, menjünk. - mondtam én is mosolyogva, majd elindultunk.