Egy óráig egymást ölelve beszélgettünk. Elmeséltem neki mindent, ami történt. Az erőmet is megemlítettem neki, nagyon örült neki, büszke is volt rám. De meg is mutattam neki. Az ujjaimat, összecsukva a tenyeremre szorítottam, amikor szétnyitottam, akkor egy kisebb rózsaszín, fényes gömb ott lebegett a tenyeremen, ez Draco-nak nagyon tetszett. Miután újra összecsuktam és kinyitottam, a gömb már nem volt ott.

- Ez nagyon szuper! - adott egy puszit az arcomra, de aztán a mosoly hamar leolvadt az arcáról.

- Mi a baj? - kérdeztem elcsukló hangon. Ugye nem az jön, amire gondolok.

- Anne... - kezdte, de nem tudta hogyan folytassa. - El kell mennem, tudod... Most kell megtennem... - Draco hangja megremegett. - Meg kell ígérned, hogy nem jössz utánam, nem nézed végig! Menj vissza a szobádba és ne is gyere ki, érted? Pakolj össze és menj haza, menj el Oroszországba, ott biztonságban leszel! Írni sem írhatsz, majd én írok, amikor tudok, de te egy betűt sem küldhetsz el nekem!

- Nem, ezt nem teheted velem! Nem megyek el, veled akarok lenni! Hiszen még csak egy órája kaptalak vissza! - az arcomon végig folytak a forró könnyeim, amik rendesen égették a bőröm.

- Kérlek, csináld azt amit mondok! Nagyon szeretlek! Mindennél jobban, ne felejtsd el! - Draco szenvedélyesen megcsókolt. Hiába volt szenvedélyes, ha szomorú volt.

A fiú felöltözött, és elindult ki a Gyengélkedőről. És ekkor jutott eszembe, én nem mondtam neki, hogy szeretem... De tudnia kell! Szaladtam utána és ő megállt, amikor meghallotta, hogy kiabálom a nevét.

- Miért jöttél utánam? - kérdezte idegesen. De nem mérgesen volt ideges, hanem aggodalmas

- Nem mondtam ki, hogy szeretlek... Úgy nem hagyhatlak el menni! - ráztam meg a fejem. - Nagyon szeretlek! Én is mindennél jobban, te se felejtsd el! - még egyszer hosszan megcsókoltuk egymást, majd a fiú újra elindult.

Visszaszaladtam a szobámba, hogy összepakoljam a cuccom. Miután végeztem, leültem az ágyra, és vártam. De mire várjak? Egyből mennem kéne haza? Nem... Meg kell néznem Draco-t, mert nem fogja megtenni, ő nem gyilkos.

Eszeveszettül rohantam, csakhogy hova, azt nem tudom. Hol lehetnek? Hol van az a hely, ahol senki se tudja, hogy hol vannak, ahol senki nem látná meg őket? A csillagvizsgáló! Egy próbának megéri, max nem találom ott őket.

Amikor elértem a helyet, fel akartam rohanni a lépcsőn, de valaki behúzott egy sötét zugba. Elővettem a pálcám, de akkor megláttam, hogy Harry az. Lassan felmutatott a rácsos padlóra, és megláttam Draco-t, Dumbledore is ott volt. A szőke fiú rászegezte a pálcáját, de remegett a keze. Nem fogja megtenni.

- Te mit keresel itt? - kérdeztem ingerülten suttogva a szemüveges fiútól.

- Mardj már csöndben, lebukunk! - Harry rátapasztotta a kezét a számra, de én letéptem magamról. Már szólásra nyitottam a számat, amikor Draco mondatára felkaptam a fejem.

- A Nagyúr kiválasztott, megbízik bennem! - a szőke fiú felhúzta az ing ujját, és megmutatta a Sötét Jegyet. Harry itt egyből rám nézett.

- Draco... - szólt csendesen Dumbledore. - Évekkel ezelőtt, járt ide egy fiú, aki életében csupa rossz döntéseket hozott... Engedd meg, hogy segítsek! - kérte higgadtan az igazgató.

- Nem kell a segítsége! Nem érti? Fogja fel végre! Meg kell ölnöm magát... Vagy ő öl meg engem... - Draco már a sírás határán állt, erre nekem is kicsordult egy könnycsepp, ami lustán folyt végig az arcomon.

Aztán megjelent a többi halál faló. Bellatrix és a társai. Mint az őrült, úgy vihogott.

- Jó estét, Bellatrix! - köszöntötte Dumbledore őket. - Nem gondolod, hogy illendő volna bemutatni az urakat?

- Illendő volna, de vészesen szorít minket az idő... - suttogta. - Mire vársz, tedd meg! - fordult oda Draco-hoz.

- Nincs benne elég kurázsi, olyan, mint az apja... - szólt az egyik halál faló. Nem, ez hazugság! Draco nem olyan, mint az apja! - Majd én megteszem...

- Nem! - kiáltott fel Bellatrix. - A Nagyúr azt mondta, neki kell megtennie. - ekkor éreztem, hogy valaki megböki a vállam. Odafordultam, Piton professzor állt itt, és az ujját a szájára tapasztotta, hogy maradjunk csöndben. Utána elindult felfelé a lépcsőn. - Mire vársz! Tedd meg! - örjöngött a boszorkány.

- Nem! - jelentette ki határozottan Piton.

- Perselus... - szólt csendben az igazgató. - Kérlek!

- Avada Kedavra! - Piton kimondta. Hogy bírta megtenni? Benne bízott meg a legjobban és most hideg vérrel megölte.

A halál falók szaladni kezdtek le a lépcsőn, egyedül Bellatrix maradt ott, hogy felküldje a Sötét Jegyet az égre, utána ő is rohant le a többiek után. Észre se vettem, hogy már Harry is itt hagyott, utánuk szaladt. Ezért én is rohanni kezdtem.

Eljött ez az idő is... A mai naptól minden megváltozik, semmi sem lesz már ugyanolyan. Hogy ez miért történt meg? Azt senki nem tudja...

Lent megtaláltam Dumbledore-t. Ott feküdt mozdulatlanul a földön. Ezt nem hiszem el, valahogy olyan hihetetlenül hangzik, hogy meghalt. Most már soha nem fog mosolyogni a félhold alakú szemüvege alatt, soha nem hallhatjuk az újévi köszöntőjét, soha nem fog már ott ülni a székében. De ami a leghihetetlenebbül hangzik, hogy az az ember ölte meg, akiben a legjobban megbízott.

Diákok hada özönlött ki az udvarra, hogy megnézzék mi történt. Amikor meglátták az igazgatót, mindenki a szájához kapta a kezét. Aztán elkezdtek súgdolózni, ahogy szokták.

Később Harry törte át a tömeget, hogy megnézhesse Dumbledore-t. Nekem nem volt kedvem Harry társaságában lenni, ezért elmentem, és elvegyültem a tömegben. Ginny odament a szemüveges fiú mellé, és szorosan átölelte őt. Harry keservesen zokogni kezdett... Luna Lovegood világítva felemelte a pálcáját. Mi is követtük a példáját.

A februári eső lassan hullott rá a bőrünkre, mintha a felhők is tudnák, hogy mi történt. A szemerkélésből lassan rendes eső lett. Én már nem bírtam tovább ott lenni, visszarohantam a szobámba.

Fogtam a csomagjaimat, hogy elmegyek, de van egy kis bökkenő. Hogyan fogok elmenni? Soha életemben nem hopponáltam még, de most, hogy Draco elment, nem maradhatok itt. Próba szerencse. Az otthonomra koncentráltam, láttam magam előtt a nappalit.

Nagy koppanással értem földet. Jó helyen vagyok, a nappaliban.

- Edward! Mi volt ez a zaj? - anyám kiabálását hallottam.

- A nappaliból jött, megyek megnézem! - apám közeledő lépteit hallottam a szoba felé. Amikor belépett, végig nézett rajtam, és látta, hogy mennyire ki vagyok borulva. - Leticia! Gyere gyorsan! - apám odaszaladt hozzám, és segített felülni a kanapéra.

- Mi az, édesem! - anyám is belépett, és felsikított, amikor meglátott. - Anne, drágám! Mi történt veled? - szaladt ő is hozzám, majd leült mellém.

- Elment, azt mondta jöjjek haza... - a látásom elhomályosította a könny fátyla, amikor pislogtam egyet, egy kövér könnycsepp bújt elő.

- Kicsoda, drágám! - kérdezték egyszerre. Még mindig egy húron pendüpnek, ennyi év után is. Azt hittem, hogy Draco és én is így fogunk majd élni... Boldog házasságban, gyerekekkel...

- Draco... - sírtam el magam. - Nem akartam elmondani, de Draco halál faló... Rákényszerítették, vagy különben meghalt volna. - a tenyerembe temettem az arcom, és abba sírtam.

- Édesem! - anya szorosan megölelt. Ez olyan jól esett most, de a vállamat továbbra is rázta a sírás.

- Dumbledore-t kellett volna megölnie, de nem tette, Piton ölte meg helyette. - sírtam tovább. Anya és apa egymásra néztek.

- Gyere, felmegyünk a szobádba! Pihenj le! - javasolta anya. Felálltunk a kanapéról, és elindultunk fel az emeletre.