Három hetet töltöttünk Oroszországban, most éppen a cuccainkat pakoltuk össze, hogy indulhassunk hazafelé. Pansy szomorú volt, hogy haza kellett menni, őszintén, én is. Nem akartam itt hagyni ezt a csodálatos országot, szerettem volna még a nagyival lenni, igaz így is majdnem egy hónapot voltunk, de azért jó lett volna még maradni.

Lesütött szemekkel sétáltunk le a lépcsőn, bőröndjeink hangosan koppantak, amikor lejjebb estek egy lépcsőfokot. Anyu már az előtérben várt minket, amikor meglátta a szomorú párosunkat, nevetni kezdett.

- Csak az orrotokra ne lépjetek. - nevetett, s átadta a csomagjainkat a manóknak, hogy vigyék ki őket a kocsiba. - A fiúk már kint reggeliznek a nagyival és apáddal, csak én rátok vártam.

- Igazán nem kellett volna megvárni, ha az étkezőben nem találtunk volna, akkor nyilván kint vagytok. - vontam vállat, majd anyával és Pansyvel elindultunk ki.

Amikor kiértünk az udvarra a többiekhez, mielőtt leültem, adtam egy jó reggelt puszit Draco arcára. Apa felháborodva nézett rám.

- Вы даже не целуете своего отца больше? (Apádnak már nem is adsz puszit?) - tárta szét a karját felháborodva. Amikor haragszik vagy mérges, vagy hasonló eseteknél mindig oroszul beszél hozzám, és ezt imádtam a legjobban.

- Dehogynem, apa! - adtam neki is egy puszit az arcára. - Tudod jól, hogy nem maradsz ki. - vontam fel az egyik szemöldököm nevetve.

Reggeli után sikerült elbúcsúzni a nagyitól, és indultunk is a reptérre. Blaise szokásosan unta magát az úton is, mert ő neki melege van, nem bír aludni és fáradt. Pansynek ilyennel nem volt gondja, ő bírt aludni. Dracóval nagyon jól bírtuk az utat, semmi probléma nem volt, se a repülőn, se az autóban.

Végre hazaértünk, a manókkal bevitettük a bőröndöket, és elbúcsúztunk a többiektől. Sajnos Dracónak is mennie kellett.

- Biztos nem maradtok még? - kérdezte apám, miközben átkarolta édesanyám derekát. - Draco? Te sem? - vonta fel a szemöldökét.

- Sajnálom, de nekem most mennem kell haza, de ígérem, írok Anne-nek. - mosolygott, amikor rám nézett.

- Ne vigyünk benneteket haza? - kérdezte anyám aggodalmasan.

- Nem kell. - mondták egyszerre. Aztán megjöttek Blaise szülei.

- Jó napot Mr. és Mrs. Zambini, a fiúk már készen vannak. - fogadtam őket.

- Köszönjük Leticia és Edward, nagyon hálásak vagyunk, hogy elvittétek a fiúkat. - mosolygott kedvesen Mrs. Zambini.

- Ugyan már, máskor is! - legyintett anyám, majd kikísértük őket. Dracótól hosszas volt elbúcsúzni, de sikerült elengednünk egymást.

Ahogy a fiúk elmentek, abban a percben érkeztek meg Pansy szülei is, ők is megköszöntek mindent, s elmentek.

Felmentem a szobámba és levetettem magamat az ágyra. Ez most nagyon jólesett, rég kapcsolódtam már ki, de be kell valljam, nagyon elfáradtam ebben a három hétben. Viszont az jutott az eszembe, hogy vajon mit fogok csinálni a szünet többi részében a lovagláson kívül?

Lovaglásról jut eszembe, elmegyek terepre. Amióta tart a nyári szünet, azóta csak egyszer voltam, mert utána egyből mentünk is Oroszba, ahogy hazaértünk. Ezért most átöltöztem és leszaladtam az istállóba. Peppernek volt külön itt háznál boxa, a többi lovainkat máshol tartjuk.

Nagyon boldog volt, amikor meglátott, össze-vissza kezdett el ugrálni, ezek szerint hiányoztam neki. Jól megpaskolgattam a nyakát és adtam neki egy cuppanós puszit. Játékból elkezdett csipkedni, nem szokása, csak most nagyon örült.

Most a Mardekár színeibe szereltem fel, sötétzöld és szürke. Meglepően jól állt neki ez a sötétzöld-szürke kombináció, imádtam. Most már Pepper is elmondhatja magáról, hogy ő is a Mardekár tagja.

A terepünk a kedvenc fámhoz vezetett, ott voltunk piknikezni a szüleimmel, mindig azon a fán játszottam. Olyan voltam, mint egy kismajom, mindig lógtam és másztam. Egyszer Dracót is elhozom ide, hogy megmutassam neki a gyermekkorom.

Most is minden úgy volt mint régen, a rét üres volt, ugyanúgy ott állt közepén az a nagy fa. Leszálltam a lóról, hagytam szabadon legelni, mert tudtam, hogy nem megy el, majd felmásztam a fára.

Dúdolni kezdtem a kedvenc dalomat, amit mindig anyukám énekelt nekem este. Ezt egy nevetés zavarta meg, valaki jön erre. Kinéztem a lombok között, láttam, hogy egy család jön erre. Ebben a családban két lány gyermek volt és a szülők.

- Hát te hogy kerülsz ide? - hallottam idejönni az egyik lányt. - Hol a gazdid? - valószínű a lovamhoz beszélt.

- Itt. - szólaltam meg, és leugrottam a fáról. - Ő az enyém. - mutattam az említett állatra.

- Ó, nem láttalak. - a lány arca meglepett volt. Barna haja vállig érő volt és ugyanolyan barna szemei voltak, mint a haja. - Ismerős vagy nekem, Roxfortos vagy, igaz? - ráncolta össze a szemöldökét.

- Igen, de én nem ismerlek. - szűkültek össze a szemeim a gondolkodástól. Hiába próbálkoztam, nem jöttem rá, ki ő.

- Én is oda járok. - mosolygott rám kedvesen, közben a lovamat simogatta. - Most leszek negyedikes. - mondta egy kis szünet után.

- Aha... - bólintottam. - Sajnálom, de így sem tudom, hogy ki vagy. - vontam meg a vállam.

- Astoria vagyok. - a lány még mindig mosolygott. - Astoria Greengrass. - Astoria Greengrass... Ismerősen cseng a neve, mintha már hallottam volna... - Te pedig Anne, ugye? Pansy legjobb barátnője. - honnan tudja?

- Öhm, igen. Honnan tudod? - ráncoltam össze a szemöldököm, és kérdő pillantásokat vetettem felé.

- Én is ismerem Pansyt. Rengeteget segített nekem az első két évemben. - bólogatott. - Nagyon sokszor láttam veled, meg egy szőke és egy fekete fiúval. - elképesztő, mennyi minden feltűnik neki, még az is, hogy Pansy kikkel szokott lenni.

- Értem... - nyeltem egy nagyot. - Én most megyek, gyere, Pepper. - felpattantam a lóra, majd célba vettem a hazautat.

- Rendicsek. Remélem a suliban is majd összefutunk és akkor beszélgetünk. - még egy utolsót simított a lovamon, aztán félre állt. - És nagyon cuki a pacid!

- Köszi... - mondtam zavartan, utána otthagytam.

Még mindig olyan ismerős nekem, de Pansy sosem mesélt róla semmit. Egész végig ő járt a fejemben a hazaúton, még otthon is, vajon Draco is ismeri? Ugyan már, miket gondolok, hogy is ismerhetné, hiszen két évvel alattunk jár.