Másnap reggel nagyon kellemesen keltem. Csukott szemmel tapogattam a mellettem fekvő fiút, aki nem feküdt ott, aztán megtapintottam egy papírt az ágyamon heverve. Kinyitottam a szemem, akkor megállapítottam, hogy az eddig mellettem fekvő fiú hűlt helyét egy papír veszi át.

Felkönyököltem az ágyon, és elvettem a papírt. Egy gyönyörű vörös rózsa is feküdt mellette. Megszagoltam a virágot, majd olvasni kezdtem az üzenetet, amit valószínű Draco hagyott itt nekem.

,,Ne haragudj, hogy már nem leszek itt, amikor felkelsz, de sürgősen vissza kellett mennem. Nagyon örülök, hogy az este egy kicsit veled tudtam lenni! Megpróbálom majd elindézni, hogy máskor is el tudjak szabadulni és több ideig maradni veled! Nagyon szeretlek!

U.I. Levendula már nem volt, ezért rózsával helyettesítettem, remélem ez is megteszi."

Még egyszer megszagoltam a rózsát, és kikeltem az ágyból, hogy bele tudjam tenni egy vázába. Utána felöltöztem, hogy le tudjak menni reggelizni.

Rettenetesen unatkoztam, nem mehetek el itthonról és így nagyon nehezen telnek a napjaim, állandóan unom magam. A kanapén fekszem, és olvasok, vagy csak bámulom a plafont. Az udvarra ki szoktam menni Fogatlanhoz és Pepper-höz, de nem lovagolhattam.

Így telt el megint több hónap, már négy. Közben megkaptam Mrs. Weasley válaszát is, jól vannak, de viszont aggódik, mert Ron, Harry és Hermione elmentek horcruxokra vadászni, már több hónapja. Ez egy kicsit engem is aggasztott. Remélem nincs bajuk.

Én nem bírok magammal, muszáj elmennem lovagolni. Nem megyek messzire, csak nem lesz bajom. Egy oda-vissza távot megcsinálok, nem történhet semmi. Átöltöztem lovasba, majd lementem szólni a szüleimnek.

- Én ezt nem tartom jó ötletnek, Anne. Draco is megmondta. - aggodalmaskodott anyám.

- Anyádnak igaza van, nem kéne elmenned. Veszélyes lehet, még ez a kis táv is. - folytatta apám is.

- De én meg már nem bírom! Beleőrülök ebbe! Fél éve nem voltam házon kívül! - tártam szét a karom. Nem vártam meg, hogy erre mit mondanak, idegesen rohantam ki a házból.

Felszereltem gyönyörű, fekete lovamat, és már otthon sem voltam. Jó volt végre kiszabadulni otthonról. A szél belekapott a hajamba, teljesen szabadnak éreztem magam! És boldognak, nagyon boldognak!

De a boldogságom olyan hamar múlt el, ahogy jött, ugyanis egy sötét ruhás, maszkos alak állt az utamba. Egy halál faló. Ilyen nincs, Merlinre mondom, mintha tudták volna. Lassítottam a lóval, és megfordultam, de hiába, már ott is halál falók voltak, minden oldalon.

Az egyik alak lőtt egyet a pálcájával, amitől Pepper megijedt, és ledobodt a hátáról, majd elszaladt hazafelé. Felálltam, előkaptam a pálcám, mert a biztonság kedvéért magammal hoztam, de az egyik halál faló lefogott hátulról. Kapálóztam, mindent csináltam, de a szorítás egyre erősebb lett a karjaimon.

Többen is lefogtak. Az egyik a számat kötötte be, a másik a csuklóm kötötte össze, a harmadik meg a szemem kötötte be. Fogalmam sem volt mit akarnak tőlem, hogy hová visznek, de azt tudom, hogy semmi jót.

Egy nagy lökéssel estem le a földre. Nem tudom hol vagyok, és ez megrémített. Újra szorítást éreztem magamon, ami egy hirtelen mozdulattal felrántott. Leszedték a szememről a kötést, akkor jöttem rá hol vagyok. A Malfoy kúriában. Vajon miért hoztak el ide?

A halál falók vonszólni kezdtek, az étkező felé vittek. A hosszú asztal most teli volt, mindenki ült egy-egy széken, de akin egyből megakadt a szemem, az a szőke fiú volt. A szemében megjelent a döbbenet és az aggodalom, a félelem.

Tovább vezettem a tekintetem a társaságon, aztán megláttam Voldemortot, ott tekergett mellette a kígyója, Nagini. Az orr nélküli férfi végig vezette rajtam a tekintetét, majd felállt a székből. Lassú léptekkel közeledett felém, amitől végigfutott rajtam a hideg... Éreztem, ahogy a testem átjárja a félelem...

Ott küszködtem az álarcos férfiak szorításában, minden erőmet belevetettem, hogy kiszabadulhassak, de csak jobban szorítottak. Aztán Voldemort ide ért, szemtől-szemben állt velem, teljes életnagyságban.

- Itt a lány, Nagyúr. - szólalt meg az álarcos alak, aki lefogott.

- Vigyétek a fogdába, vele majd később foglalkozunk. - szólt hidegen, de a hangja olyan volt, mintha suttugott volna. - Féregfark!

- Máris viszem, Nagyúr! - Féregfark lépett oda hozzánk, meghajolt Voldemort előtt, és átvett a halál falóktól.

Az alacsony, kopaszodó férfi kivette a számból a kötelet, majd belökött a fogdába, bezárta a rácsos ajtót, majd otthagyott. Összeroskastam a földön, és a térdembe temettem az arcom.

- Anne? - hallottam egy lány hangját a sötétségből, majd kilépett a fényre. Már ha lehet fénynek mondani azt a kevés világost, ami valahonnan szűrődött be.

- Luna? Mit keresel itt? - felálltam a földről, és közelebb mentem a lányhoz. Ott volt vele egy idősebb férfi is és egy kobold.

- Engem is elfogtak. Ahogy Mr. Olivander urat is és ezt a koboldot. - mutatott a szőke lány a férfira és a koboldra.

- Most mihez fogunk kezdeni? - összedörzsöltem a tenyerem, mert nagyon fáztam. Nagyon hideg volt itt.

Egy csomó idő eltelhetett, legalábbis úgy éreztem. Órák óta lehettem ott, amikor Draco jött le a lépcsőn.

- Szerelmem! - szaladtam oda a rácshoz, kinyúltam, hogy meg tudjam fogni a kezét, ő jól megszorította.

- Édesem! Mi történt? Hogy kerülsz ide? - tette fel sorra a kérdéseket a szőke, mire én elsírtam magam.

- Nem bírtam tovább és eljöttem otthonról. Tudom azt mondtad, de... - nem bírtam tovább mondani, a torkomat teljesen elszorította a sírás.

- Kijutsz innen, majd meglátod! Ne aggódj, nem hagyom, hogy bántsanak! - Draco megcsókolta a kezem. - Mennem kell, nem láthatnak meg minket, szeretlek!

- Én is szeretlek! - megsimítottam az arcát, majd gyorsan elsietett.

Órák teltek el, én pedig majd' halálra fagytam, amikor újra kinyílt a cella ajtó. Két fiú társult még hozzánk, két nagyon ismerős fiú.

- Harry? Ron? - léptem hozzájuk közelebb, mire ők felém kapták a fejüket.

- Anne? - szóltak egyszerre. Ők is olyan kérdő pillantásokkal néztek rám, mint én rájuk.

- Hogy kerültök ide? - odaszaladtam hozzájuk, és megöleltem őket. - Harry, mi történt az arcoddal?

- Fejvadászok. Elkaptak minket. - zárta le röviden Ron.

- Hermione? Ő hol van? - kérdeztem aggodalmasan. Ekkor meghallottam egy sikítást.

- Mit csinál vele az a szajha? - kérdezte hirtelen Ron, de inkább magától, mint tőlünk. Aztán újra kinyílt a cella ajtó.

- Kobold, gyere ide! - Féregfark volt, és a koboldért jött. Az alacsony teremtmény kilépett, és elment Féregfarkkal. Utána Draco jött le.

- Anne, gyere ide! - intett nekem a szőke, én pedig odasiettem hozzá. - Dobby nemsokára itt van, megkértem, hogy jöjjön ide és szabadítson ki. Titeket is, Potter. - nézett hátra a szemüveges fiúra, aki meglepetten, de hálásan nézett vissza Draco-ra. - Most megyek, Dobby mindjárt itt van. - mondta, majd indulni kezdett.

- Draco! - kiabáltam utána, mire ő megállt a lépcsőfokon, és visszafordult. - Gyere te is velünk, kérlek! - a szőke fiú megrázta a fejét, de én tovább kérleltem. - Nem kell itt maradnod, átállhatsz hozzánk! Kérlek!

- Nem tudom, hogy sikerül-e... Kockázatos... Ezzel megkockáztatnánk a ti menekülő utatokat, de ha tehetném és tudnám, hogy sikerül mennék veletek... - mondta, és egy darabig hallgatott. - Én soha nem akartam ez lenni, Potter. - rázta meg a fejét, és hátranézett Harry-re. - Most megyek, majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.

Azután megjelent Dobby, ahogy Draco mondta.

- Dobby azért jött, hogy megmentse Harry Potter-t és a barátait! - mondta vékony hangon a manó.

- Te tudsz innen dehopponálni? - kérdezte Harry Dobby-tól.

- Persze, hiszen manó vagyok. - bólogatott Dobby.

- Akkor vidd el Lunát és Olivander urat a kagylólakba, az jó hely. - mondta Ron a manónak.

- Tíz másodperc múlva ott leszek a lépcső tetején. - mondta Dobby, majd megfogta Luna és Olivander kezét, és eltűnt.