Ha akkortájt is ilyen remek fickók lettek volna a főiskolások, amikor én tizennyolc éves voltam, már rég megszereztem volna a diplomát. Liz elmosolyodott, miközben a második emeleti ablakból lenézett az udvarra. A képzőművészeti főiskola hallgatói ott sorakoztak a félévi beiratkozással járó teendőket intézni . Kisportolt, barnára sült, jóképű fiatalemberek trikóban és rövidnadrágban! De Liz nem ezért döntött úgy, hogy ismét iskolapadba ül.Negyvenévesen újra lehetősége nyílt arra, hogy régi álmát megvalósítva beiratkozzék a főiskolára. Most épp csak az okozott neki gondot, hogyan jusson el a matematika-előadóba azalatt a röpke tizenöt perc alatt, ami rendelkezésére áll a két előadás között. Azt mindenesetre már megállapította, hogy itt a gyorsaké a szerencse.

Végig gondolta az útvonalat, órájára pillantott, majd kiviharzott a tanteremből. A folyosón megtorpanva azon töprengett, merre lehet a lépcső. Balra vette az irányt... Csak a kiállítási csarnokban jött rá, hogy inkább jobbra kellett volna mennie. Mikor meg akart fordulni, lábával beleakadt egy szőnyegbe, és megbotlott. Hogy orra ne bukjon, kapaszkodót keresett, s egy kiállított szobor márványtalapzata villant elé... Utánanyúlt... és az egészet felborította. rendelkezésére áll a két előadás között.

- Te jó isten! - kiáltott fel rémülten. - Most mi lesz? Éppen csak beiratkoztam, máris kirúgnak? Fizetni kell vajon a szoborért, vagy kötöttek erre valamilyen biztosítást? -Próbálta felszedegetni a  törött darabokat, mintha újból össze lehetne rakni a szobrot.

-Ez nem fog menni, kedvesem - szólalt meg valaki a feje fölött.- Nekem két teljes órámba telt elkészíteni ezt a mesterművet.

-Hihetetlen! - tört ki belőle. - Ez az első napom a főiskolán, és máris tönkreteszek egy pótolhatatlan szobrot. És ez még mind nem elég, az egészet az alkotója szeme láttára művelem.

-Pótolhatatlannak azért nem nevezném - nevetett a szobrász. - Csak szerény hozzájárulás a főiskola pop-art gyűjteményéhez. Az igazat megvallva még vagy húsz darab van belőle otthon.

Liz-re átragadt a férfi nevetése. Nagy levegőt vett, s kezet nyújtott a férfinak:

- Liz Wilsonnak hívnak. Nagyon sajnálom, ami történt. Elsőéves vagyok, és azt hiszem, egyszerűen eltévedtem.

- Üdvözlöm, Liz! - A férfi megfogta a feléje nyújtott kezet. - Luke Olson. Ha ez vigasztalja, én már ugyancsak "öreg" róka vagyok itt, mégis mindig eltévedek.

A férfi kedves mosolya és szikrázó szeme megdobogtatta Liz szívét.

- Gondolom, a Grillbe azért már betévedt - vélte a férfi.

- A Grillbe?

- Ez a legismertebb kocsma itt a főiskola területén. Csak nem azt akarja mondani, hogy idejár és nem ismeri a Grillt?

Liz felnevetett:

- Akkor feltétlenül el kell oda mennem.

- Ne is vesztegesse tovább az idejét! - bólintott rá Luke. - Egyébként is oda indultam. Meghívhatom egy kávéra?

Először vissza akarta utasítani a meghívást, de hirtelen arra gondolt, az is felötlött benne: majdhogynem a fia lehetne az illető. Legfeljebb, ha huszonöt éves, talán valamivel több.

Igazából nekem kellene magát meghívnom egy kávéra, engesztelésképp, hiszen én tettem tönkre a szobrát.

- Úgy is jó. - A fiú a szobor maradványaira pillantott, amit Liz még tartott. -Tartozik nekem egy kávéval és egy olyan mosollyal, mint amilyennel az előbb megajándékozott. Liz rámosolygott:

- Rendben.

Luke a sarokban álló szemetesládához ment, beledobta a cserepeket. Liz-hez fordult, s a karját nyújtotta. Olyan vadító mosollyal ajándékozta meg amitől el is felejtette a kettejük közötti korkülönbséget. Egy kávé meg nem a világ vége. Különben is szüksége van barátokra a főiskolán, és Lukenál jobbat keresve sem találhatott volna. Csak ne kellene belenéznie ebbe a szikrázó szempárba, csak ne látná ezt a lenyűgöző férfitestet és ezt a napfénytől kifakult, borzas hajat! Később azonban, mikor séta közben Lukkal a főiskola különböző épületeit szemlélték, már arra gondolt, hogy egy aprócska kaland mennyire jó hatással lenne rá.

Vajon milyen lehet az ágyban? - ez a gondolat alig hagyta nyugodni a fiút, mikor a Grillben egymással szemben ültek az asztalnál. idősebb, mint én, fontolgatta Luke, jóval idősebb, de ez legfeljebb a hangján és a megfontoltságán érezhető, nem a külsején. Micsoda alakja van! - gondolta, és igyekezett arra összpontosítani, hogy egyáltalán felfogja Liz mit is mondott.

- Irigylem ezeket a diákokat, akik pontosan tudják, merre tartanak. Annyira fiatalok, mégis úgy tűnik, nagyon sokat tudnak.

- Ha ezzel azt akarja mondani, hogy ez egy olyan banda, ahol mindenkinek kócos a haja és csak drága ruhában jár, akkor igaza van - jegyezte meg gúnyosan Luke.

-Mikor kikerültem a gimnáziumból, engem is a hosszú hajú fiúk bűvöltek el, akik gitárral szaladgáltak, nem pedig tankönyvekkel a kezükben. - Rövid szünetet tartott, hörpintett egyet a kávéjából, ismét felnevetett, majd megrázta a fejét: - Ha tudtam volna akkor, amit most.

- Akkor mit csinált volna másképp? - érdeklődött Luke.

- Mindent - hangzott a válasz.-Lenne egy csodás férjem, aki imádna, és eszébe sem jutna engem elhagyni egy másik nő miatt. - Liz mosolya eltűnt . - Érdekes az én időmben úgy tűnt, nem is létezik ilyen férfi. Valószínűleg ezért is váltam el.

- Hogyhogy „az én időmben"? - nevette el magát Luke.

Ijedten kapott a szája elé.

-- Ezt mondtam volna?

- Igen, ezt mondta. - A fiú az öklére támasztotta az állát.- Épp most jött el a maga ideje, ezt ne felejtse el!

- Most pedig mesélje el nekem, milyen gondja-baja van! Biztosan nagy nehézségei lehetnek, ha ilyen iszonyú iramban száguld keresztül a múzeumon.

Liz felnevetett:

- El nem tudom képzelni, hogy lehet tizenöt percen belül eljutni az egyik épülettől a másikig.

-A képzőművészeti épületének hátsó ajtaján kell kimenni, aztán a zeneművészetin keresztül, majd át a bölcsészkaron, és már ott is van.- vett elő a férfi egy térképet.

- Ugye a képzőművészetire jár? - érdeklődött .

- Igen - bólintott. - Már másodszor vagyok itt. Legutóbb egy évvel a diploma előtt hagytam abba, mert úgy gondoltam, vannak fontosabb dolgok is.

- Valóban? És mi lehet ennél fontosabb?