Július 4. után volt, a nyár pedig úgy oltalmazta a forróság türelemleneségét, hogy mi délelőtt már a sétálóutca színbe kövezett bohémiájához olvadtunk. Hát még délután! Meg az a poros, meleg szél nyugatról! A fegyelmünkön és óhajainkon kopogott minden darája, hátha egyszer a Hortobágy kisöprése felélesztetti volna bennünk a hála hűségtől pattanó parázsát. Tény, nem a Szahara nomádjaiként települtünk az Alföldre, mégse esdekeltünk azért valaha, hogy a legmelegebb évszak, az ostromlás hevületét, egy távoli mítosz számunkra élhetetlen kísértésében érvényesítse.

A célom elérésének értelmében viszont, ezen feszélyes epizód, egyáltalán nem korlátozott. Még egy szilaj, nyeglén bájos nyári zivatart sem hagyhattam az engem való bírálatra vagy hagyni, hogy a Velencévé pancsolt Debrecenben elmossa vakmerőségem megátalkodott kitartásának rideg szigetét. Nem, én akkor is el akartam jutni oda, nem számított az eszköz vagy a módszer. Ilyen szinte csak évente egyszer következik be, ha nem ritkábban! Mit akartok, hogy maradjak otthon, mint máskor és álmodozzak, miközben az életem élménytelenül fermentálódik? Oh, hogyne! Visszatartáshoz immáron régen kevés egy villámárvíz, egy lerohadt busz vagy kalahári fogadtatás.

Az okot egyszeri séta során pillantotta meg, és azóta, elengedni sem akart. Személyes indíttatásból járkáltam akkor a Piac utca üzletsorai alatt, a jelenhez képest nem sokkal korábban. Előtte kirakatok ravasz vonzalmában gyönyörködtem ámulattal, egészen soká, erre pedig a szabadság vonzata hamar megkopott. Ám, mindez érvénytelenné semlegesítődött, mikor figyelmemet a hirdetéstáblákra eszkábált ablakellenzők egyike elcsente; egész alakban becsülő, reklámozási lelet, olyan ajánlattal, mely lelkemet szinte ragyogássá porálta:

Bernáth József...itt Debrecenben...itt fog főzni...egy hétvégéig...és meg lehet kóstolni, amit készít...be lehet hozzá menni, akár gratulálni is...Istenem, miért most kell ezt is?!

Azt hittem, a szédülés lendülete pusztán a párátlan tűzfeszüléstől telepedett meg bennem, s ettől pörgött lelkesen nekem a külterület. Csak egészen később eszméltem rá, az IKON népszerűsítése hasogatott engem ilyen szándékban. Oh, de még milyen hatékonyan!

Akárha ez lett volna a kegyelmes felszólalás az imádatom évekről érlelt jutalmára. Egy reménység, minek termékeny izzása, végre megismertetést édesget. Végre hátha megismerhetem azt a férfit, akinek a távolból így némán, annyi mindent köszönhetek. A főzés szeretetét és kreatív érvényeit belémtűzdelte, pusztán azért, hogy meglebegtessen egy olyan koncentrációt, amiben szétszélednek a csalódás és harag görcsös reszketései. Egy műsorban való tarolás elég volt számomra a határozáshoz. Az eltökéltségből párologtatott szigorúság elviselte a szakma iránti odaadás könnyelműségét, ez pedig azt eredményezte, hogy olyan tányérköltemények fakadtak a keze nyomán, melyek minden más konyhabélit irigységgel kergettek volna féltésbe.
Én meg bezzeg csak verseket írtam ehhez. Jó hosszú, tömény sorokat, hátha azok lényegi háttérben, bármiféle közelséget jegyeznek a zsenialitás megfoghatatlan parafrázisával. Hiába igyekeztem persze hónapokig írosgatni, nem voltak azok többek merő firkálásoknál. Ellenben, az ezekben való élvezet árnyalatai, eltakarták folyton a bosszúság forgalmát.

Este hét felé támadtam le az bejárat előtti ürességet buzgó lényem talányával. A fehér falak parallel újdonsága és a vékony üvegtükrök fegyelme rögtön letámadta szegényes hovatartozásom, akár, ha fenyegettek volna, hogy ide én nem térhetek be, hiszen, nem vagyok státuszos gazdagfélék közül való. Pedig egy kisebb vagyon vastagította a pénztárcám. Rákészültem az utolsó torlasz rágalmára is, hátha a pénz képes nyugalomba szédíteni.

A kinti faácsolt teraszon kevesen mordultak az étkek felbukkanására. Bezzeg bent! Olyan tömeg volt, például, ha a fél város odaszökött volna. Bőrhuzatos székek, aprón faragott asztalok a vendégekhez, kacskaringóban kerek szőnyeg kitérései a kényelmes jutáshoz. Minden kijelölt helypárlatban párok, barátok, rokonok ünnepelték a szorgosság jutalmát. Arcaik fáradt redőiben mámorosodott a bor, tömény kurjantott vidámságuk éltetésére. Előttük porcelán tételek, finom eleganciával ültetett étkekkel, miket gyakran, kisimított, ám annál határozottabb mozdulatokkal vágdosnak fel és tüntetnek el szájaik éhségében. A kéz hatalma egyértelműen sugárzott.

Egy kétszemélyes alkalomhoz ültettek, mert más nem akadt. Egészen furcsa volt egyedül ott megülni, mivel általában mindig akadt szórakoztató rohamoztató, ugyanakkor, zavar tekintetében, meg se érintett. Boldog voltam, amiért odakerültem, megkaptam a jogot rendelni, nem pedig kipenderítettek látszatomban is.

Levesnek erdei gombás consommét kértem, zellerrel és mangalicahússal. Ragyogásban gőzölt paprikapiros lét kaptam, miben ott pihentek a disznóféle ízlésesen szimmetrikusra vagdalt kockái, tetején zöld sirályok ringatóztak. Hát itt van, végre! Az első előétel tőle! A megtiszteltetés méltósága.
Nem mondom, úgy csípett, hogy még nekem magyarnak is megtépázta a szájpadlásomat. Ennek ellenére, élvezettel habzsoltam az utolsó cseppig. Nem volt egészen tetemes, éppen megfelelő, így aztán jutott elég tágulás az elkövetkező fogásokra is.

Fő attrakciónak, fürj rizottó repült oda, piciny gesztenyével és fodros kel kitüntetéssel. Még mielőtt nekikezdtem volna, hagytam, hogy a látkép gondoskodóan simogassa a lelkem elragadtatását. A pergő rizsben zöldellő borsó, a szósz folyadmánya, és a káposztaféle csüngő remetesége olyan volt összhatásban, akár egy nyári sziporkázásban melengő, erdőszélen metsző mező bája. És akkor ezen pihent a messiás, az aranysárgáig pirított madárcomb kicsinyke falata. Nem hagyhattam ezt fennkölt udvarlás élményétől elhagyatottan, sebtiben bort rendeltem. A kiszolgáló készséggel ajánlott nekem vörös termesztésből eredő borokat, viszont, ahogyan megláttam az árlistát, azt hittem, bukfencezek egyet a székkel a saját tengelyem körül. Olyan összegekért kínáltak üvegnyi mennyiségeket egyes esetekben, akár másoknak a fél évi nettó fizetése. Ebben mi a jó?

– Legyen egy Kislaki Pinot Noir, 2018-as évjárat. – ez volt a legolcsóbb mind közül.

Az ital után elszenvedett keserűséget már az első falat elhanyagolta. Uram isten! Az ízek úgy értek össze, akár, ha közös tökélyben finomították volna őket teremtés óta. A savanyú borítás a cukor utánzásáig érlelt borsóval és a hús omlós szerénysége olyan összhatást kezdeményezett, hogy azt tiszta szavakkal el nem lehet pötyögtetni. Ezt csakis tapasztalni lehet! Egyedül az bántott, hogy olyan hamar eltűnt előlem.

Desszert gyanánt valami különlegesre éheztem, nem túl harapósra, de azért kellően szolid kompozícióra. Egy aranygaluskához hasonló, falatnyi hordót kaptam, amit bevontak kesudió élesen kristályokká tördelt szilánkjaival, mellé pedig járt banán és csokoládé. Nagyon ízletes volt, tudtam volna még hegyezni magamnak.

Az evésemen nem tördelt ki, pedig iszonyatosan ideges voltam. A séf úr ott vált rám, én meg gyáván azzal húztam az időt, hogy óvatosan nyeltem vagy kortyoltam a bort. Feleslegesen eltapsoltam fél órát csak azzal, hogy ott ültem és vártam, mikor ütközik ki benne a bátorság cselekvéssé. Addig pedig figyeltem az elégedett vigyorokat, nevetéseket, irigységgel, hogy nekik bezzeg ez milyen könnyen fog menni, csak én kucorodom mindjárt össze szorongássá.

Az kisebb vagyonnak is megfelelő fizetési megtétel után (borravalóra azért maradt), utolsó lendületben aztán felpattantam, mint akit löktek és elindultam a konyha fele. Senki sem mert elém állni megállítás céljából, én se tudtam magamat megfékezni. Az elválasztásnál akkor a fiú fogadott, aki egész este ellátott hasítódó örömmel, olyan kérdő tekintettel, hogy a szürke melegség – mi addig íriszében párolgott – menten konoksággá fagyott.

– Hova siet, hölgyem? – a hangsúly ernyedten volt támadó, akár, ha csak az utcáról rontottam volna be ismeretlenként.

– Hát...izé...szóval...- ijedtemben gondolataim szétszéledtek, mint egy káoszban felzavart hangyaboly. – szeretnék bemenni Bernáth József séf úrhoz és gratulálni. Azt írták kint, egész hétvégén itt lesz. – ügyetlen változékonysággal fordultam a bejárat felé negyed ívben, hátha ujjam mutatványa feloldozza az engedmény áradatát.

– Ő nincs itt...

(Nincs? Hiszen este nyolc körül vagyunk, a legnagyobb forgalom közepedte!)

– ...csak egy alkalomra jött le Debrecenbe főzni. Ami hétvégén van kínálva az a menü, amit megalkotott itt. Lehet neki személyesen gratulálni, igen, csak nem itt. Sajnálom. – elhaladt tőlem, mintha nem emberként töpörödnék ott, hanem szellemként.

Még az érzéseim se voltak képesek eldönteni, mi volna a leghelyesebb átütés a pontosságba. Csalódás? Megrázkódás? Szomorúság? Igazából, mindhárom ki akart belőlem hömpölyögni. Egy köszönömöt se tudtam elhagyni magamból, könnyek között hagytam ott a víg hasadás mámorban pangó trösztjét. Szinte rohantam ki a kergetés átalányától.

Nem akartam elhinni, hogy ezért vertem el több tízezer forintot. Azért lettem szegényebb, mert két mondatban jobban hittem, mint a józan eszem valaha kíméletlen ítéletében. Ha más lett volna, biztosan nemet illettem volna ennek az eseménynek. De nem, nekem ide kellett jönnöm, játszani az eszem, hátha találkozhatok egy olyannal, aki amúgy azt se tudja létezem, és jó eséllyel, így is fog meghalni. Nem tudtam elereszteni a bennem tornázó szégyent. amiért meg lettem vezetve. Legfőképpen saját magam által. Egy ostoba, hülye liba vagyok!

Míg elhaladtam a Kossuth utca felé, fulladozva szipogásom szorgalmától, egy ismerős személy elesett értelme hullott a perifériámra. Lassan járkált, meggördült sorssal, egy használt, mégis elsődlegesen tiszta papírpoharat markolt. Pár aprópénz olcsósága fénylett benne, olyan gyámoltalan szűkmarkúsággal, hogy ettől megszorultam méginkább. Szótlanul eléléptem, kivettem egy kétezer forintost, az utolsó valamirevaló összeget, amit még tartogattam a semmire, majd belegurigáztam a tartó sivár éhségébe. Értetlenül figyelt fel erre, mintha, ha ő se tudta volna mire vélni tettem nyitját. Utoljára belekapaszkodtam szolidaritással, szélesre rovott, őszinte mosolyába, mielőtt otthagytam volna. Az elhagyás ellenére, szavait elhordozta felém a nyár puritán fuvallata, miközben ott érett benne a hála tündöklő zamata:

– Köszönöm, kedves! Az isten áldja érte soká! – én pedig siettem a buszmegállóhoz, el a sznobság hatalmától, vissza a valódi életem vígaszába.