Az egy szinten elhelyezkedő irodaház egyik ablak melletti asztalnál ültem, ujjammal a csésze szélét piszkáltam, közben idétlen firkákkal nyomtam teli az előttem található lapot. A történtek óta folyton azon az ügyön kattogok. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni, hiszen tudtam, hogy valami elment mellettünk. Éreztem, hogy van valami, amit nem veszünk észre. Mindenki tudta, hogy a luxus ház tizedik szintjén található kicsi lakásban két személy tartózkodott. Úgy éreztem, hogy a dolgok mögött van valaki, aki nem mutatta meg magát. A nő rettegett. Láttam rajta a félelmet. Inkább a halált választotta. Nem akart tovább élni. Nagy volt rajta a nyomás. Ez arra a következtetésre gyanított, hogy valakitől rettegett. És csak olyan személytől félünk, akivel már személyesen is találkoztunk.

Gondolatmenetemet Owen szakította meg, aki kávéval a kezében megállt az asztal előtt. Végig néztem az egész irodán, hiszen mindenki szorgosan dolgozott. Fél füllel hallottam, hogy valamikor beszélgetnek, de fejben máshol jártam. - Ki mit gondol a történtekről?

- Lezárják az ügyet - vágta rá Owen, mire elkerekedett szemekkel felálltam és dühösen a főnök felé sétáltam. Az irodában dolgozók felém pillantottak, hiszen kifejezetten dühös voltam. Nem tehetik! Még nem! Időre van szükség! Jennifer a monitorok előtt állt és karba tett kezekkel magyarázott valamit. Azonnal elé álltam és feltettem a kezem.

- Mi az, hogy lezárják az ügyet? - nem csak a főnököm, de a helyszínelők, és a monitor mögött ülök is fejcsóválva pillantottak felém. - Még nem zárhatják le! Van valami, amit nem veszünk észre!

- Litwin nyomozó - sóhajtotta Jennifer, és hátra túrta szőke haját. - Itt mindenki elismeri munkáját és tisztában vagyunk a képességeivel - sóhajtotta. - Viszont vannak bizonyos emberek akik felettem állnak! - tárta szét a kezét. - Ők döntöttek úgy, hogy lezárják az ügyet! A nő meghalt, a férfi pedig kórházban van! Egyértelmű, hogy a férfi a tettes. Gyógyulása után börtönbe csukják!

- Nem! Szeretném kihallgatni a férfit!

- Nem teheti! Nincsen rá felhatalmazva! - nevette el magát. - Na jó - sóhajtotta. - Mit akar?

- Azt, hogy adják nekem ezt az ügyet! Itt valami nagyon nincsen rendben - sziszegtem, miközben egyre többen pillantottak felém. - Szerintem nem csak ketten voltak - tártam szét a kezem, mire Owen mellém állt és bólogatni kezdett.

- Csak hallgassa meg - tette fel Owen a kezét. - Lehet, hogy úgy tűnik, hogy ez az ügy ennyi - tartotta vissza a levegőt. - De sok jel arra utal, hogy van egy harmadik személy, aki még szabadlábon van!

- Miből gondolják? - kérdezte Jennifer, miközben Owen szemébe néztem, aki bólintott. Végül elmeséltem, hogy a vállon lőtt férfi mit mondott akkor, amikor rendőr autóba tuszkolták. Jennifer természetesen a fejét fogta, hiszen ez nagyon nem volt jó. - Miért nem mondták ezt előbb?! - vette kezébe a telefonját. - Most magyarázkodhatok a nagy főnököknek, hogy miért kérjük vissza az ügyet - halántékát masszírozva füléhez emelte a telefont, majd feltette hüvelykujját.

Ekkor még nem is tudtam, hogy ez az ügy fogva megváltoztatni az egész életem.

Egész nap fel alá járkáltam az irodába és a többieket idegesítettem. Általában mindig ezt csinálom, amikor úgy érzem, hogy haszontalan és felesleges vagyok. Beálltam dumálni a helyszínelőkhöz, váltottam egy-két szót a halottkémmel, aki a holttest boncolásáért felel. Őt kifejezetten idegesítettem, hiszen egy harmincas éveiben járó, fekete hajú nő, aki túlságosan határozott ahhoz, hogy lépést tudtam tartani vele. Minden lépését követtem, hiszen a halottkémtől általában mindig meg tudok olyan információkat, amik mindig előrébb visznek az ügy megoldásához. - Na jó! Litwin nyomozó! - a fehér kezes lábasban megállt és a műanyag maszk mögött kikerekedett szemekkel pillantott rám. Az alagsorban álltunk, ezért összefontam magam előtt a kezem és a régi csőlámpák felé pillantottam, amik a fehér mennyezetre voltak erősítve.

- Megígérem, hogy nem leszek láb alatt! Látja? - feltettem a kezem, majd összekulcsoltam a fenekem fölött. - Magával szeretnék menni - biccentettem a szürke páncél ajtó mögött található hűtőházra. - Látni szeretném a testet - adtam a tudtára, mire sóhajtva a fejét rázta.

- Nem fél, hogy pár napra felfüggesztik? - egy maszkot adott át nekem, ezért felvettem, felhúztam a fehér kesztyűmet is, majd beléptünk a hűtő házba. Szigorúan az ajtó előtt maradtam, hiszen Cierra nem engedett tovább. Ott összehúzott szemekkel néztem, hogy félig lehúzza a testről a fehér lepedőt, majd magára húzza a vastag kesztyűt. - Érdekes! - suttogta maga elé.

- Mi az érdekes? - kérdeztem azonnal és kicsit közelebb léptem hozzá. Cierra gyilkos pillantásokkal ajándékozott meg, ezért újra feltettem a kezem, majd vissza léptem az ajtóhoz. Eddig nem tudtam meg sok mindent, ezért a páncél szekrényekkel szemben állva eszembe jutott az, hogy mindegyik négyszögletű ajtó mögött egy test feküdt. A hátamon is végigfutott a borzongás, ezért sóhajtva előre és hátra kezdtem dőlni. A mellettem található letisztult asztalon volt egy kicsi földgömb. Úgy gondoltam, hogy ujjammal hozzá érek, de az váratlanul lefordult a tengelyről és egyenesen a földre gurult. Cierra lehunyt szemmel felém pillantott, a gömb pedig megállt a cipője mellett. A kényelmetlen helyzet miatt, mosolyra húztam az ajkam. - Nem én voltam!

- Kifelé! Most! - szikét vet a kezébe, a nő fejét pedig oldalra döntötte, ezért úgy gondoltam, hogy ideje lépni.

- Ha talál valamit, akkor...

- Először is nem magának, hanem a felettesének szólok! - vágott vissza vigyorogva, ezért kényelmetlenül feltettem a hüvelykujjam, majd ajkamat elhúzva kiléptem a hűtőházból. Nem voltam előrébb! Én pedig a fejembe véstem azt, hogy minél hamarabb az ügy végére fogok járni.

A nap további részében az asztalom mögött ültem és egy férfi formájú bábut firkáltam a lapra. A fej közepébe egy kérdőjelet tettem, hiszen ez volt a legnagyobb gond. - A nő rettegett! És a lelőtt fickó is azzal fenyegetőzött, hogy az érintett úgyis megtalálja - magyaráztam az egyik munkatársamnak, akinek köze sem volt az én munkámhoz, de ahogy említettem: nem bírtam a seggemen maradni. - Tegyük fel, hogy valóban van egy harmadik személy! És mi van, ha ennek a személynek fontos volt a ő, aki inkább a halált választotta a továbbélés helyett? Mi van, ha hármójukat összeköti valami, ami miatt most itt vagyunk? - tollamat az ajkam szélére helyeztem, és még mindig az asztalom támaszkodva pillantottam a monitor előtt ücsörgő szemüveges férfi felé. - Maga mit gondol erről?

- Azt, hogy fogalmam sincs arról, hogy ki maga! - vonta fel a szemöldökét.

- Nyomozó vagyok - vakartam a borostámat, de Owen váratlanul megragadta a vállam és egyenesen magával húzott. Az emberekkel teli irodából kihúzott és egyenesen a ahhoz a szobához vitt, ahol ki szoktuk hallgatni a bűnösöket. A sötét helyiségben a nagy üvegablak előtt álltam, ami a fejlett technológiának köszönhetően olyan, hogy mi belátunk, de a bent ülök nem látnak át az üvegablakon. - Ide hozták a rohadékot? - sziszegtem, miközben a bekötözött válla felé pillantottam. A roma származású férfi csuklóján bilincs van, ezt pedig az előtte található vascsőhöz biztosították. Rikító sárga ruhát és vastag, fekete bakancsot viselt. A karján és a fején is kicsi tetoválások voltak. Folyamatosan az asztalt nézte, nem mozgott, nem beszélt.

- Igen, viszont valamiről tudnod kell! - sziszegte, mire váratlanul megjelent Jennifer, a főnökünk.

- Jennifer? - kértem magyarázatot.

- Én, és Black nyomozó fogjuk kihallgatni - pillantott Owen felé, ezért csípőre helyeztem a kezem, mert bármelyik percben elszakadhat nálam a cérna. Ez nem volt igazságos. A helyszínen és lőttem meg a férfit, és én voltam ott a nő utolsó perceiben. Kizárás alapon én vagyok érintett az ügyben, hiszen én tudok a legjobbat. Erre képesek kiszedni ebből a dologból, miközben jól tudják azt, hogy én akarok a legjobban végére járni a dolognak és kideríteni azt, hogy ki volt az, aki miatt ez történt! Leegyszerüsítve: meg szeretném találni a személyt, aki miatt a nő öngyilkos lett.

- Nem! - tettem csípőre a kezem. - Tegnap éjszaka óta arra várok, hogy beszéljek ezzel a migránssal! - mutattam az ablak felé.

- Miből gondolja, hogy migráns?

- Mert látszik rajta! Ő egy migráns!

- Maga szórakozik velem, Litwin nyomozó! Ma egy percre sem tudott leülni a seggére! A halottkémet zavarta a munkájában! Aztán olyan munkatársakat tartott fel, akik nem érintettek az ügyben és fogalmuk sem volt arról, hogy miről beszél. Mindenki nagyon jól tudja, hogy maga kiemelkedően jó és hasznos a munkájában. Nem véletlenül hívjuk azonnal magát, viszont a felettem álló főnökök szemét szúrni kezdte a folyamatos parancsolgatása és beleszolása az olyan ügyekben, amiről első sorban nem maga dönt!

- És ez mit jelent?

- Azt, hogy két napra felfüggesztik magát - mondta ki. - Menjen haza, Litwin nyomozó! Pihenjen és töltsön egy kis időt a lányával! És nagyon bízok abban, hogy két nap múlva úgy fog visszajönni ide, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy mibe szólhat bele és mibe nem!

- Szóval az a probléma, hogy szeretném kihallgatni?

- Nem! A probléma a mérföldkő hosszú lépései, amit szemet szúrtak másoknak! Elfelejtette, hogy mi a maga hatásköre és mivel kéne foglalkoznia! Az asztal mögött kellene ülnie és a seggén várnia! És gondolkozzon el azon, hogy ehelyett mit csinált - bökött a padlóra. - Pont emiatt kap pihenőt!

Szitkozódva léptem be a férfi öltözőbe, hiszen nem tartottam igazságosnak a dolgokat. Viszont abban teljes mértékben igazuk van, hogy olyan dologba szóltam bele, amiről első sorban nem én döntök. Tökéletesen megértem, hogy két napra kivesznek a munkából, de ez azt jelenti, hogy nélkülem szart sem haladnak előre. Ép a cipőmet kötöttem be, amikor rezgett a telefonom. Matilde, az otromba házvezetőnő hívott. Matilde egyébként nagyon jó szívű és csak azokkal kedves, akiket szeret. Ebbe én nem tartozom bele. Hogy miért? Hát ez még számomra is nagy rejtély. Egyszer ezt is ki fogom nyomozni. - Mondja, Matilde!

- Szép napot Taylor - köszönt nekem. - Csak szólni szerettem volna, hogy van egy esélyes és képzett jelentkezőnk a dada álláslehetőségre! - lehunytam a szemem, hiszen annyira elfeledkeztem az otthoni életemről, hogy hideg zuhanyként ért az, hogy amúgy dadát keresek. Egyébként nem szívesen keresek a lányomnak pót anyukát, viszont Matilde munkája nem sok, hanem rengeteg. Szegény nő nem tud száz felé szakadni. Nem elég, hogy mos, főz, takarít, portalanít...de még a hét éves lányommal is foglalkoznia kell.

- Remek! Minden rendben vele? Egészséges? Az önéletrajz elfogadható?

- Határozottan! A Harvard egyetemre járt, annak elvégzése után részt vett egy éves dada, illetve bébiszitter képzésen! Két nyelvet beszél, természetesen az angolt és a franciát. Egy fiatal hölgy, aki itt New Yorkban él, és a diplomája is kitűnő! Az egyetem évei alatt több elismerést és díjat is kapott! Ha magának megfelel, akkor holnap reggelre le beszéltem vele egy találkozót! Úgy gondoltam, hogy Addison is velem jöhet és szinte azonnal eltudja dönteni azt, hogy szeretné-e a dadát, vagy sem.

- Remek! A Harvard...az remek - szorítottam fülemhez telefont. - Mindenképpen találkozzatok vele személyesen! Először Addisont és őt hagyd magukra. Figyeld el, hogy jól kijönnek-e - sóhajtottam.

- Rendben uram!

- A napokban én is otthon leszek, szóval lesz alkalmam találkozni az új dadával - mondtam. - Feltehetőleg, ha Addisonnak elnyeri a tetszését!

- Baj van a munkahelyén, uram?

-Tudja, hogy mindig láb alatt vagyok, igaz?

- Ó jaj! Már megint - sóhajtotta nevetve.

- Elmegyek Addison elé a suliba, aztán el kell intéznem egy- két dolgot!

- Remek! Viszonthallásra!