Addison mellett ültem, aki este hat órakor a leckéjét irta. Én a kis ágy szélén ültem, ő pedig az ágyra hasalt és türelmesen írta a leckéket. Szomorú mosolyra húztam az ajkam, hiszen ez a kislány egy angyal. Sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha gyereket szeretnék, akkor pont ilyennek képzeltem el: szép hosszú hajúnak és csillogó szemű lánynak, aki mindig mosolyog.

Miközben Addison a leckét írta, addig én a haját simogattam és a kicsi lámpa felé pillantottam. A szobában mindenhol sötét volt, csak a kis éjjeli lámpa halvány fénye törte meg a sötétséget. Végre kezdtem azt érezni, hogy az életembe pozitív változás fog jönni. Nem akartam beleélni magam, hiszen sok negatiív dologgal találkoztam már az életem során. Ott volt a mániákus férjem, aki mentálisan nem volt rendben. Minden apró dolgon felhúzta magát és nem tudta kordában tartani az indulatait. Olyankor mindig rajtam csattant az ostor és én húztam a rövidebbet. Azokon a napokon mindig azt kívántam, hogy bárcsak meghalnék. Sajnos nem csak szavakkal, hanem tettekkel is bántott. És azt hiszem, hogy az volt a legrosszabb. Az, amikor nem tudtam felállni, mert olyan szinten megerőszakolt. Amikor megütött és a szobából sem mertem kilépni, hiszen mindig attól féltem, hogy mikor kattan be legközelebb.

Viszont Addison mellett ülve azt éreztem, hogy ezek most már csak régi emlékek, az életemnek egy olyan fejezete, amit kitéptem és elégettem. Végre szabadnak és kicsit boldognak éreztem magam. Hihetetlen, de ez a kislány két nap alatt belopta magát a szívembe. Mi ketten azonnal megtaláltuk a közös hangot, és mindenben hallgat rám. Néha szokott feleselni, de olyankor mindig elmondom neki, hogy nem szabad. Addison akkor mindig bocsánatot kér és átkarolja a nyakam. És ez a kislány hozott új fényt az életembe. - Ha tízből elveszünk hatot, akkor mennyi marad? - pici ujját az ajka elé helyezte és koncentrálva olvasta fel a kérdést. Én csak feltettem a tíz ujjam, lehajtottam belőle hatot, Addison pedig vigyorogva beírta a választ. - Juhé! Ez nagyon könnyű! - kicsit felegyenesedett, majd feneke alá húzta a lábát. - Te szereted a matekot, Freja?

- Őszintén? - suttogtam a fejemet rázva. - Nem szeretem - mondtam. - De úgy látom, hogy te nagyon ügyes vagy benne! Mi a következő feladat? - támasztottam meg az államat, miközben eszembe jutott az, hogy csak hárman voltunk a házban, de Matilde munkaideje hamarosan lejár, hiszen valamiért hamarabb haza kell mennie.

- A következő kérdés az, hogy háromhoz mennyit kell adni, hogy tíz legyen! - pillantott felém, mire a félhomályban szórakozottan hátra tettem a kezem. A hajamat is felkötöttem, illetve egy egyszerű fehér pólót, és egy szürke Nike melegítőt viseltem. Matilde még nem tért ki a munkaruhát illetően, ezért mindenképpen valami kényelmeset választottam. Mondjuk Matilde, térdig érő szoknyát és fehér blúzt visel. Úgy gondoltam, hogy idővel nekem is formaruhát kell hordanom a munka közben.

- És mennyit kell adni? - kérdeztem, miközben Addison kiszámolta, majd ceruzával lapra írta az eredményt. Én megnéztem és elismerően bólintottam. - Mikor szokott hazajönni az apukád? - kérdeztem.

- Hm...változó - bólintott aranyosan. - Leginkább késő este! Olyankor mindig egyedül vagyok, hiszen Matilde akkor már otthon pihen

- Oh - suttogtam. - Egy nem valami jó hír! És nem félsz egyedül?

- Nem, hihi - mosolygott. - Itt vannak a macijaim és apa egy nagyon okos rendőr - sziszegte. - Nem eshet bántódásom - néztem, hogy összecsukja a kék színű matek könyvét, a táskába teszi, majd a ceruzáját kihegyezi és mindent összepakol. Akkor kaptam fel a fejem, amikor Matilde nézett be az ajtón. Már nem munkaruhát, hanem lila színű pólót és farmert viselt. Vállán egy színes bevásárlótáska volt. - Jó éjt, Matilde - intett neki Addison.

- Jó éjt, kicsikém - mondta Matilde, majd fejével magához hívott. Én csak felálltam, majd a folyosóra léptem. - Minden rendben lesz, igaz?

- Persze, hogy igen! Addison egy angyal. Olvasok neki valamit, utána lefektetem!

- Szuper - dörzsölte össze a kezét. - Az apja is nemsokára hazaér - figyelmeztetett. - Vele nem könnyű megtalálni a közös hangot, ezért jobban teszi, ha csak bólogat és mosolyog - helyezte vállamra a kezét.

- Őőő, rendben - sóhajtottam. - Úgy lesz! Kikisérem - sétáltam a bejárati ajtó felé, majd kiengedtem őt és becsuktam az ajtót. A májusi időjárásnak köszönhetően még este is fülledt idő volt. Már sötétedett, de az utcában sokan bicikliztek és mosolyogva sétáltak. Azt hittem, hogy ez egy csendesebb környék, de valóban barátságos és sokkal jobb annál, ahonnan én jöttem. Addison szobájába sétáltam, majd hátam mögé helyeztem a kezem. - Ketten maradtunk - kacsintottam.

- Hú! Tényleg! - jutott eszébe. - Nekem van egy nagyon jó ötletem - hirtelen hozzám futott, majd átölelte a derekam. A haját simogattam, puszit nyomtam a fejére, majd kicsit előre hajoltam.

- Ki vele - kértem.

- Apának van itthon jégkrém! - sziszegte huncut hangon. Ó, jaj! Ez nem kezdődik jól.

- Ez olyan jégkrém, amit édesapád eldug, mert te nem ehetsz belőle? - helyeztem derekamra a kezem. Ő még mindig előttem állt és folyamatosan nevetett. - Én inkább nem húzom ki apukádnál a gyufát - tettem fel a kezem.

- Kérlek, Freja - suttogta. - Közben nézhetnénk a tévén valamilyen mesét. Ismered a Hannah Montanat? A suliban mindenki azt nézi - ekkor lebiggyesztette az ajkát és a zokniját kezdte nézi. - Apa nem engedi, hogy nézzem.

- A Hannah Montana nagyon jó - guggoltam le elé, hiszen nem értettem, hogy ez a szívtelen férfi miért tiltja el minden idők legjobb meséjétől. - Én is néztem, amikor kicsi voltam! Apukád miért nem engedi, hogy nézzed?

- Szerinte sok benne a hülyeség - mondta. - Azt mondta, hogy rossz példát mutat nekem - tárta szét a kezét. Én ezzel nem értettem egyet, ezért megfogtam Adduison kezét, majd mosolyogva a konyha felé sétáltunk.

- Hol tartja apukád azt a finom jégkrémet?

És eközben bíztam abban, hogy nem kerülök bajba...

Nem is értem, hogy mi volt a problémája ezzel a mesefilmmel. Még huszonhat évesen is imádtam és odáig voltam a csajért. - Olyan szép haja van, igaz? - simogattam Addison haját, miközben az apja különleges jégkrémjéből ettünk. A Magnum az egyik kedvenc jégkrém fajtám, viszont odáig voltam, ezért a csoki darabkákért és a karamelláért. - Neked is nagyon szép a hajad - simogattam Addison haját, hiszen ő az ölemben pihentette a fejét.

- A tiéd pedig szép hosszú - nyúlt a hajamhoz és megérintette. - És olyan puha - kuncogott fáradtan. - Szerinted Hannah Montana létezik?

- Hát... - tettem kanalat a számba és felhangosítottam a tévét. Hannah pont énekelt, ezért mosolyogva dúdoltam. - Találkoznál vele?

- Persze, hogy igen! De apa nem engedné! - mondta hangosabban, miközben hálát adtam istennek, hogy csak ketten vagyunk a lakásban.

- Mi az, hogy nem engedné? Az apukád egy kicsit szigorú, nem gondolod? - csípőre helyezett kezekkel és pislogás nélkül néztem a tévé felé. A nappaliban már sötét volt, ezért a tévé fénye szépen kiemelte a dada test vonalát. Nem láttam mást, csak a kifinomult, vékony vállát és a hosszú, felfogott haját.

- Hát... - ült fel a lányom és közelebb hajolt a fiatal nőhöz. - Képzeld el, hogy egyszer szerettem volna egy papagájt - kezdte a lányom, miközben én tovább hallgattam őket és számoltam vissza, hiszen úgy éreztem, hogy bármelyik percben elkiabálhatom magam. Este tíz órakor a tévét nézték és az én jégkrémemet ették! MÉGIS KI EZ A NŐ?!

- A papagájok olyan aranyosak - válaszolta vékony hangon a nő. A fejemet csóváltam. Nekem ez túl sok! Az én kanapémon ült és az én tévémet nézte! - És végül kaptál? - simogatta a lányom haját.

- Nem, mert apa azt mondta, hogy megcsípnek, majd elrepülnek és akkor sírhatok utána!

- Haha! - nevetett a dada. - Apukád valóban szigorú.

- Olyan, mint a szépség és a szörnyetegből a szörnyeteg - sziszegte a lányom.

- Csak ezt meg ne tudja! - vágta rá a dada.

- Már késő! - tettem csípőre a kezem, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy egyszerre felém fordulnak.

A szívem a torkomban dobott. Azt hittem, hogy képzelődöm. Azonnal levert a víz, majd számba tettem a kanalat és egyszerre fordultunk meg a kislánnyal. Abban a percben felkapcsolódott a villany és szembe találtam magam a retteget édesapával, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy én azt elképzeltem. Ő egy fehér ingben és sötét nadrágban állt. Az ing könyökéig fel volt türve, ezért látni lehetett az izmos karját. Tudtam, hogy nagy bajban vagyok, de a lélegzetem is elállt. Taylor...nem idős! Nem volt sörhasa és még csak szakálla sem volt. Taylor egy fiatal, mogyoróbarna hajú, borostás férfi, aki kiköpött mása Robert Downey Jr.nek, csak egy öt évvel fiatalabb megjelenésben. Az első pillantásnál komolyan azt hittem, hogy a vasember áll előttem. Nem csak az arc szerkezete, hanem a határozott homlok vonala, a barna szemöldöke és a sötétbarna szeme is kiköpött mása Tony Starknak. A másodperc töredéke alatt azonnal felálltam, magam elé tettem a kezem és gyorsan kivettem a számból a kanalat. Vasember kettő, szikrázó szemekkel pillantott felém. Az volt a baj, hogy ebből a tekintetből Addison is kapott. - Addison, most menj fel a szobádba - kérte az apja, mire nyeltem egyet, hiszen biztos voltam abban, hogy kirúg. Jóságos ég! A kanapéján ültem és tévéjét néztem. Azta! Ki tudja, hogy mióta állt mögöttünk. Nekem végem! Mehetek vissza a pszichopata férjemhez. Erőltettem magamra egy mosolyt, majd megkerültem a kanapét és a szemébe néztem.

- Szép estét - nyújtottam a kezem. - A nevem Freja! Én vagyok a lánya új dadája, és azt hiszem, hogy elnézést kell...

- Maradt egy kis fagylalt az ajka szélén - hüvelykujjával a saját ajkához bökött, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy áthajol a kanapé fölött, kezébe veszi a jégkrémes dobozt és kis kanállal kivesz belőle egy darabot. Megeszi, közben le sem veszi rólam a szemét. Most mit kéne csinálnom? Le sem tudta róla venni a szemem! A barna szemem, és ahogy rám néz vele...

- Nem tudom eldönteni, hogy most a kirúgásomon gondolkodik, vagy szimplán csak mérges rám azért, mert este tíz órakor a hét éves lányával fagyit ettem a kanapén és olyan mesét néztünk, ami nem neki való...

- Mindkettő - támaszkodott neki a kanapé széléhez, majd vastag övére tette a kezét. Ebben a pillanatban a sliccére néztem. Az anyag feszült rajta. Ó te jó ég! Máshova kell néznem!

- Rendben, akkor elnézést szeretnék kérni - tettem fel a kezem.

- Még mindig nem szedte le a jégkrémet - kanállal az ajkam felé bökött, ezért megnyaltam az ujjam, majd leszedtem. Nem ilyennek képzeltem ez az első találkozást. Amikor Taylor úrra gondoltam, akkor egy sörhasú férfi jutott eszembe, aki folyton kávét iszik és mindig izzadság szaga van. Erre kapok, egy szálkás, vékony testalkatú férfit, aki nem csak kifejezetten jóképű, de Tony Starkról klónozták.

- Remélem, hogy megbocsát - suttogtam magam elé. A barna szemével végig nézett rajtam, közben csendben ette a jégkrémet. Az arcomat fürkészte, majd a nyakamat, dekoltázsomat, combomat, végül a szemembe nézett és így szólt:

- Kér még? - mutatta felém.

- Nem, köszönöm - suttogtam könnyes szemmel.

- Remek! Pakoljon! Ki van rúgva! - adta kezembe a dobozt, majd levette a jelvényét és felsétált a lépcsőn.