A gyorsított express vonat lassan gurult be a pályaudvarra, ezért az ablak felületéről elvettem a fejem, majd a lábam között található táska felé nyúltam. Az emberek furcsa pillantásokkal ajándékoztam meg, ezt megértettem. Tisztában voltam azzal, hogy mi történt pár órával ezelőtt. Az arcom és a lábam is sajgott a férjem erős és erőszakos ütései miatt. Neki köszönhetően egy erős és határozott nő lett belőlem, viszont most úgy éreztem, hogy a szívem apró darabokra tört. Nem tudtam, hogy hova megyek. A legközelebbi város vasútállomásán szálltam le és az emberek közt sétálva megindultam a kijárat felé. Nagyjából ismertem a várost, hiszen itt számtalan bevásárlóközpont, hotel, szórakozóhely, rendőrség és kórházak is voltak. New York hatalmas, ezért biztos voltam abban, hogy könnyen találok magamnak egy motelt. A hosszú összefogott hajam pár tincse az arcom mellé lógott, ezért egy taxi felé haladva a fülem mögé tűrtem. Ott majd kitalálom, hogy mit fogok csinálni, hiszen az ezer százalék, hogy az oroszlán barlangjába nem megyek vissza.

Erőltetett mosollyal ültem a taxi hátsó ülésére és előre pillantottam. - A legközelebbi motelbe, legyen szíves! - a sofőr egy darabig nézett rám. Nem csodálkoztam, hiszen tudom, hogy mit váltok ki a férfiakból. Hosszú barna hajam van, mogyoróbarna szemem, vékony vagyok és a bőröm is egy árnyalattal barnább. Annak idején pont a külsőm miatt vett feleségül az az átkozott. Mostanra megtanultam, hogy a tökéletes külső nem boldogságot, hanem inkább átkot tartogat a számomra. Az út zökkenőmentesen és néma csendben telt. A csillogó műkörmömmel az egyik kulcstartómat piszkáltam. New York egyébként gyönyörű volt. Eddig ritkán jártam a nagyvárosban, ezért a magas, és felhőkarcoló épületek felé pillantott. - Mi az a magas épület? - mutattam egy üvegekkel teli, hatalmas épület felé. A sofőr mosolyogva bólintott.

- Federal Bureau Of Investigation! Vagyis ott dolgoznak az FBI tagjai - a magas épülettel szemben található utcába befordult, majd végig hajtott a keskeny és kukákkal teli úton. Előttünk pont egy szemetes autó szedte a kukákat, ezért vártunk egy kicsit. - Kegyed nem idevalósi?

- Mondjuk úgy, hogy ritkán jártam el otthonról - tettem a hasamra a kezem, hiszen olyan érzésem támadt, mintha bármelyik percben elájulhatnék. Fájt a fejem és kifejezetten vert a hideg. A hirtelen rosszullétnek köszönhetően egy kicsit lejjebb tekertem az ablakot és beszippantottam a levegőbe, de nem éreztem mást, csak tömény szennyezett levegőt. - De végre szabad vagyok - a milliárdokat érő gyűrűt lehúztam, majd megforgattam az ujjaim között, végül kidobtam az ablakon. Egy gazdag férfi luxus felesége voltam. Ez a tény sok rossz dolgot tartogatott. Számomra csak kínt és szenvedést. De végre úgy éreztem, hogy jobban leszek.

A taxi tíz perc múlva tett ki egy lelakott, régi motel előtt. Táskát a földre dobtam, miközben fülem mögé tűrtem a tincseimet. Most már értem, hogy a motel, miért nem hotel. Egy magas épület helyett, egy lepukkant recepció és konténerekhez hasonlító szobák, illetve zöld ajtók vártak rám. Az amerikai filmekben sok ilyen motelház szerepelt, de tévén keresztül valamiért nem volt ilyen lelakott. Nem voltam kényes. A hónapokon át tartó szenvedés miatt kemény nő lettem, viszont fontosnak tartottam azt, hogy az ágyam kényelmes legyen. - Egy szobát szeretnék - pillantottam az idős férfi felé, aki koszos ablakon keresztül alaposan végig nézett rajtam. Egy Nike melegítőt és szürke pólót viseltem. Lehetetlen, hogy bármelyik testrészem is kilátszódjon. - Nem hallja?! - kopogtattam meg az üveget, de ekkor az egyik motel szobából két férfi lépett ki. Csak a korlátnak támaszkodtak, de láttam rajtuk, hogy szivesen látnak. Én csak nyeltem egyet, majd úgy gondoltam, hogy hanyagolom a szoba keresést.

- Gyere vissza cica! - kiabált az egyik utánam.

Az utca végén volt egy kávézó, ezért fáradtan belöktem az üveges ajtót és leültem a legközelebbi asztalhoz. Táskámat belülre tettem, majd a kezembe vettem az étlapot. A kávézóban sokan voltak és meleg kávét kortyoltak. A hónapnak köszönhetően nagyon jó idő volt kint. Virágoztak a fák, szálltak a pillangók és a madarak is kedvükre csiripeltek. - Hova a francba fogok menni?! - támasztottam meg a fejem, miközben kezembe vettem az asztalon található újságot. Átlapoztam a divat tippeket, átfutottam a recepteket és az utolsó előtti oldalnál úgy döntöttem, hogy becsukom az újságot, de találtam valamit, ami elrabolta a figyelmem. - Dada álláslehetőség? - suttogtam és összehúzott szemekkel elolvastam a kiírást. A kiírás szerint egy hét éves kislány mellé keresnek dadát, viszont olyan elvárások vannak feltüntetve, amihez nekem nincs tapasztalatom. Viszont az álláslehetőség mellé külön kiemelték azt, hogy lakhatási lehetőséget is biztosítanak. A kedves, mégis szigorú hirdetésen szinte azonnal elgondolkodtam. - Diploma? - suttogtam és agyalni kezdtem. Közben meghozták a kávémat, ezért mosolyogva megköszöntem és a kezembe vettem, de ekkor a felszolgáló, a kézfejemre mutatott.

- Minden rendben, hölgyem? Nincsen szüksége ragtapaszra? - azonnal a kézfejemen található sebekre pillantottam. Én csak megráztam a fejem, majd egy kis gondolkodás után közelebb hajoltam hozzá.

- Itt a közelben lehet valahol önéletrajzot nyomtatni? - a vörös hajú nő azonnal bólintott, majd elővette a kicsi noteszét és egy kék toll segítségével felírt nekem három darab lehetőséget.

- Az első üzlet öt kilométerre található, a másik kettő pedig tíz kilométerre innen! Én az elsőt tudom javasolni - mosolyogva elsétált, ezért sóhajtva a kezembe vettem a telefonomat, majd beírtam a következőt a Google keresőbe: Diploma hamisítása.

Az egyik gyerekkori barátnőm is hamis diplomával találta meg álmai munkáját. A felvétel után nem jöttek rá arra, hogy hamisak a papírjai. Nem akartam belemenni rosszba, viszont szükségem volt egy munkára. Azt hiszem, hogy ez az egyetlen olyan dolog, amiért most bármit megtennék. A nap közepén az újsággal a kezemben, egy nagyszerű, hazug önéletrajzzal és diplomával léptem ki a grafika üzletből. A színes kirakat előtt álltam és bepötyögtem a megemlített telefonszámot. A harmadik csörgésre felvették a telefont. - Haló? - a szemöldökömet ráncoltam, hiszen egy aranyos kislány szólt bele a telefonba. - Ki beszél?

- Szia! Az én nevem, Freja! Öhm... - tűrtem a fülem mögé az egyik tincsemet, miközben hallottam, hogy valaki átveszi a telefont. Egy idősebb nő szólt bele, ezért feltételezem, hogy ő tette fel a hirdetést is. - Jó napot! A nevem Freja! Szeretnék jelentkezni a dada álláslehetőségre!

- Jó napot, Freja - mondta kimértem. - Maga az első jelentkező! El tudja küldeni önéletrajzát és diplomáját? - kérdezte határozott hangon, én pedig bólogatni kezdtem.

- Természetesen! Nagyon örülök, hogy fogadta a hívásomat.

- Elküldök egy email címet magának! Arra küldje el az önéletrajzát és a diplomáját. Ha ez megvan és úgy látom, hogy alkalmas a pozícióra, akkor megbeszélünk egy személyes találkozót és találkozhat a kicsi Addisonnal is! Valami hozzáfűznivalója?

- Nincsen! - mondtam boldogan. - Ez nagyon remek! Hálásan köszönöm - válaszoltam, de a nő köszönés nélkül letette a telefont. A telefon képernyőjére pillantottam, hiszen egy hosszú törés csík volt a sötét kijelzőn. Összetört, akárcsak az életem. Úgy érzem, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy új életet kezdjek. Nincsen nálam sok ruha, pénz pedig még kevesebb. Szükségem van erre az állásra még akkor is, ha igazából nem vagyok képzett dada. Egy fiatal nő voltam, aki elmenekült a bántó férjétől és próbált új életet kezdeni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a változás és a nincstelenség nem rémiszt meg. Eddig egy forgó villában éltem, személyzettel szolgáltattam ki magam, minden este pezsgő fürdőt és masszázst is kaptam. Viszont itt mutatkozik meg, hogy az ember valójában mire is képes. Nem voltam egy elkényeztetett nő, viszont azt sem mondanám, hogy beérem kevesebbel. A változás megrémisztett, de minden jobb annál a helynél, ahonnan elmenekültem.

- Megtalálta az üzletet? - mosolygott rám a pincérnő, miután visszamentem a kávézóba és hevesen dobogó szívvel leültem az egyik asztalhoz. Nem tudom, hogy mit fogok csinálni a következő órákban, ezért úgy döntöttem, hogy visszamegyek a kávézóba, és majd ott eldöntöm, hogy tovább. Gondolkoznom kellett volna akkor, amikor fejvesztve elmenekültem otthonról.

- Igen! És nagyon köszönöm - takartam le a kézfejem, hiszen valóban csúnya volt, illetve lila sebek voltak rajta. A nő nem sétált el, hanem továbbra is mellettem állt. Talán pár évvel lehetett idősebb nálam, ezért kedvesen rá mosolyogtam.

- És magával minden rendben? - suttogta, mire a szemöldökömet ráncolam és a pult felé pillantottam.

- Merre van a mosdó? - suttogtam.

- Ott! - mutatott a pult mellett található fehér ajtó felé. Én csak bólintottam, majd kezembe vettem a táskámat és beléptem a női mosdóba. Most már értem, hogy az emberek miért néztek úgy rám. Szemem alatt lila seb volt. A telt ajkam szélére száradt a vér, illetve a szemöldököm is felszakadt. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy nézett ki a nyakam. Valóban tele voltam lila foltokkal és sebekkel. Nem bírtam tovább a lábamon állni, ezért a mosdókagylóra támaszkodtam és émelyegve kifújtam magam.

- Bírd ki! Muszáj valahogy kibírnod - alhasamra szorítottam a tenyerem, hiszen valami megint nem volt rendben. Éreztem, hogy a méhem folyamatos görcsbe rándul. Úgy éreztem, hogy bármelyik percben elájulhatok. Úgy gondoltam, hogy a stressz miatt, de később kiderült, hogy ennél sokkal több van a dologban. A következő pillanatban arra emlékeztem, hogy valaki kinyitja az ajtót, én pedig egyenesen előre zuhanok.

Rengeteg szörnyű dolgon mentem keresztül, ezért sem lepődtem meg akkor, amikor egy fehér kórházi szobában nyitottam ki a szemem. A fertőtlenítő, és a gyógyszerek erős szaga miatt hamar magamhoz tértem. Különösebben nem éreztem magam rosszul, azt viszont éreztem, hogy lüktet az alhasam. Akkor kaptam fel a fejem, amikor egy nővér belépett a szobába és kedves mosollyal ajándékozott meg. Rengeteg kérdésem lenne, de végül úgy döntöttem, hogy nem kérdezek semmit. Vártam, hogy ő beszéljen. A tekintetéből semmi jót nem tudtam kiolvasni, ezért tanácstalanul a fejemet ráztam. - Mi a baj? - suttogtam. Az orvos sóhajtott. Egy ideig az arcomat fürkészte. Láttam rajta, hogy amit mondani fog az nem boldog hír lesz. Vajon miről van szó?

- Tisztában volt azzal, hogy gyermeket várt? - suttogva mondta ki a szavakat, ezért csak jobban belém hasított a fájdalom. Gyerek. Egy gyerek. Azonnal a fejemet ráztam és könnyes szemmel szipogni kezdtem.

- Vártam?

- Elvetélt, asszonyom! Nagyon sajnálom - csóválta a fejét.

- Nem lep meg - suttogtam inkább magamnak, hiszen még mindig nem fogtam fel azt, ami történt. Egy baba növekedett bennem? Annak a féregnek a gyermeke? Ettől eltekintve az én babám is volt. Az enyém. - Ó, istenem! - könnyes szemmel helyeztem alhasamra a tenyerem és összehúztam a szemem. Talán álmodok! Igen! Bármelyik percben felébredhetek és egy gyönyörű tengerparton találom magam! Így kell történnie. Ez csak egy rémálom. Viszont úgy éreztem, hogy ez a való élet. És az igazság néha hatalmasat tud ütni. A tudat, hogy elmenekültem otthonról, arra késztetett, hogy a saját lábamra álljak, hiszen mást nem tehetek. Nem fordulhatok a barátaimhoz, hiszen ők is veszélyben lennének. Csak magamra számíthattam. Ez pedig megijesztett. Nem tudom, hogyan tovább, vagy merre kéne mennem. Merre van a helyes út? Reggel óta várok arra, hogy visszahívjanak az állásinterjúval kapcsolatban, de úgy tűnik, hogy nem voltak elég meggyőzőek a papírjaim.

- Most pihenjen egy kicsit - mosolygott a hölgy. - A kórházi számlát ráér később rendeznie - mondta kedvesen.

Még szerencse, hogy annyi pénz volt nálam. Különben biztos, hogy kirúgtak volna.

A szörnyű napom óriási fordulatot vett akkor, amikor rezgett a telefonon. Idegen telefonszám hívott, pontosan az, amit ma reggel hívtam. Már nem az ágyban feküdtem, hanem az ablak mellett húztam fel a Nike tréning alsót és fogadtam a hívást, ám ismételten nem a középkorú nő szólt bele. - Juhé! Maga lesz a dadám! - sikított a kislány.

- Tessék? Valóban? - sírtam el magam.

- Ez még nem biztos! Kérlek, add ide a telefont - a szigorú hölgy bele szólt és torkát köszörülte. - Vonalban van még?

- Persze!

- Szuper! Nagyon meggyőzőtt az önéletrajza és még életemben nem láttam ilyen kiemelkedő diplomát! Örülök, hogy két nyelven beszél, illetve az is figyelemre méltó, hogy a Harvard egyetemen végzett!

- Nagyon köszönöm!

- Ha ön is benne van, akkor szeretnék személyesen találkozni önnel. New Yorki?

- Persze. Állampolgár vagyok.

- Kitűnő! - mondta. - Elküldöm a címet és az időpontot. Ne késsen! Holnap reggel várom magát - mielőtt megköszönhettem volna, letette a telefont.

Egy kicsit szégyelltem magam. Hazugsággal találtam egy munkát. Viszont nem volt más lehetőségem. Valahogy ki kell magamat húznom a pokolból.

Ezzel talán megváltozhat az életem?