- Addison! - csípőre helyezett kezekkel léptem be a hét éves lányom szobájába és összehúzott szemekkel néztem, hogy egyenesen a takaró alá rejtőzött. Egy hajszála sem látszott ki, ezért fáradtan a halántékomra vezettem kezem, majd leültem mellé. Ez több a soknál! Felháborító! Még mindig mérges és feszült vagyok. Mégis mit képzel magáról ez a nő? Hogy merészelt este tíz órakor jégkrémet enni a hét éves lányommal, akinek este nyolc órakor takarodója van? Nekem ez túl sok...- Figyelj ide, kicsim - húztam le róla a takarót, majd sóhajtva hátra simítottam a haját. Addison könnyes szemmel pillantott rám. Kicsi arca fénylett a könnyeitől, ezért kicsit bűntudatot éreztem.

- Apa - suttogta. - Ugye nem küldöd egy Frejat? - kérdezte üveges tekintettel. Én csak oldalra pillantottam, hiszen minden bizonnyal már pakol. Az a nő...

Egyáltalán nem ilyennek képzeltem. A neve hallatán egy tömzsi nőt láttam magam előtt, aki folyton kötényt hord és cukorkákat osztogat. Erre mit kapok?! Egy kifutóra illő, hosszú hajú, vékony nőt, akinek arcát és szépségét még egy királyné is megirigyelné. A puha, telt ajka és a csillogó szeme azonnal levett a lábamról. És részben ez is nagy gondot jelentett. Ariana Grande is elbújhatna a szépsége mellett. Viszont nem ez volt a nagyobb gondom. Az volt a baj, amit csináltak és ahogy fogadtak engem. Nem erről szól egy gyerek nevelés. Egy dadának nem ez a dolga és nem ilyen példát kell mutatnia. Egy hét éves lánynak este nyolc órakor ágyban a helye. Fagyi helyett, maximum gabonapelyhet ehet, a szar Hannah faszom helyett pedig barbie mesét nézhet. És ez a nő minden szabályomat egy este alatt megszegte. Mennie kell! - Kicsim, figyelj - sóhajtottam, de ekkor Addison hangosan sírni kezdett.

- Nem küldheted el Frejat! Boldog vagyok vele - csak mondta és mondta. Ha tovább folytatja, attól tartok, hogy a szomszédok is meghallják azt, hogy sír a gyerek. Minden olyan könnyű volt akkor, amikor a feleségem még velünk volt...

- Sajnálom kicsim, de a dadának mennie kell - temettem tenyerembe az arcomat, közben végig néztem, hogy a lányom újra összetörik. Legutoljára az anya temetése napján volt ilyen. Viszont eszembe jutott az a pillanat, amikor ma este beléptem a házba. Addison nevetett. Hosszú idő után újra hallottam őt nevetni.

- Nem teheted ezt apa! Freja nagyon okos és nagyon kedves velem! Segített megírni a leckémet is! Kérlek - térdre ült, mad összetette a kicsi kezét és üveges tekintettel könyörgött. - Matilde szerint is nagyon ügyes!

- Matilde csak örül, hogy végre nem kell annyi mindent csinálnia - vontam fel a szemöldökömet, miközben eszembe jutott az, hogy minden bizonnyal a dada a hátsó ajtót használja. Viszont késő este van és sötét. A hátsó ajtó pedig egyenesen a két méter mélyű medencéhez vezet. Ekkor Addison felkapta a fejét.

- Apa... suttogta.

- Rajta vagyok! - gyorsan lefutottam a lépcsőn, hiszen én magam is tudom, hogy milyen érzés az, amikor az ember éjszaka besétál egy medencébe. Hajnal egy órakor értem haza. A kerti lámpák sem világítottak. Azt hittem, hogy a járdán sétálok. Ott sétáltam, csak valahogy letértem és munka ruhában belecsúsztam a medencébe. - Freja! Várjon egy pillanatot! - gyorsan kiléptem a hátsó ajtón, leugrottam a teraszról és Freja után igyekeztem, aki táskával a kezében a hátsó kapuhoz sétált. A hülye mozgásérzékelő lámpák még mindig nem kapcsolódtak fel.

- Semmi baj! Megértettem! - hátrafordult, feltette a kezét és dühösen a fejét rázta. Baszki! A medence széle pontosan a lába előtt volt. Remélem, hogy tudd úszni, mert isten bizony, hogy én nem ugrok utána!

A történtek természetesen rosszul estek, de már nem számított. Minél hamarabb el akartam hagyni ezt a házat a kőszívű apával együtt. Este fél tizenegy órakor egyenesen a kapu felé igyekeztem. Sötét volt, a terep és a kert is idegen. Csak két napja voltam a kislány dadája, ezért nem is érzékeltem azt, hogy merre megyek. Taylor úr utánam sétált és mondani akart valamit, de annyira megsértett, hogy nem akartam végig hallgatni őt. Taylor másképp látta a dolgokat, viszont én fontosnak tartottam azt, hogy Addison boldog és jókedvű legyen. Mellettem az volt, és közben az sem érdekelt, hogy felrúgtuk az apja iratlan szabályait. De most már nem számított! Az apja kirúgott. - Azért köszönöm a lehetőséget! - gyorsan hátra pillantottam, és előre sétáltam. Kár volt. A sötétnek és az idegen terepnek köszönhetően nem csak előre estem, de egyenesen a medencébe zuhantam. Ez nem olyan jelenet volt, mint a filmekben. Na jó! Pontosan az a jelenet volt. Köhögve és rúgkapálva próbáltam a felszínen maradni, de én nem tudtam úszni. Kiskoromban kellett volna megtanulnom, de kislányként annyira nem ment, hogy anyám végül nem erőltette tovább. Láttam, hogy a víz lassan ellep és csak a mély vízben láttam azt, hogy felkapcsolódnak a lámpák és valaki beugrik mellém a vízbe. Én egy kicsit lemerültem, ezért megkönnyebbültem éreztem, hogy valaki két kézzel átkarolja a derekam, majd a víz felszíne felé visz. Levegő után kapkodva köhögtem és Taylor úr felsőtestére kapaszkodtam, hiszen rettegtem a mély víztől. Nem csak félelmet keltett bennem, de valóban nem tudtam úszni, és ezt azt jelentette, hogy bármikor elsüllyedhetek.

A sötétben, a kerti fényeknek köszönhetően láttam Taylor úr vizes arcát. Közel volt hozzám. Még mindig tartott engem, ezért levegő után kapkodva érzékeltem, hogy a medence oldalához visz. - Szálljon ki! - mosta meg az arcát, majd hátra túrta a haját. - Komolyan mondom, hogy szálljon ki, vagy én húzom ki!

- Máris! - adrenalintól remegve másztam ki a medencéből, de a hasamon maradtam és folyamatosan köhögtem. Azt hiszem, hogy most megmentette az életem. Nem érdekelt, hogy a vizes ruha nehéz volt. Nem zavart, hogy folyt rólam a víz, hiszen éltem. Nem fulladtam meg! Taylor megállt velem szemben, ezért kisöpörtem arcomból a tincseket, majd végig néztem rajta. A vizes ruhája a testére tapadt, ezért a fehér ing szépen kiemelte a határozottan kockás hasát és a kemény mellkasát. - Köszönöm, hogy megmentett - köhögtem, majd távolságot tartottam. - Tudja, én nem tudok úszni!

- Magasról teszek rá, hogy tud vagy nem - csípőre helyezte a kezét, majd végig nézett rajtam. Miért néz rám így? Talán látszanak a sebeim? A smink lejött az arcomról? Vajon mit gondol, miközben engem néz? - Nehezemre esik kimondani, de a lányom kedveli magát - összehúzta szemét, közben hátra túrta a vizes haját. - És számomra Addison a legfontosabb - vonta fel a szemöldökét. - Maradjon!

Nem tudom, hogy ezek után szívesen maradnék-e. Kétség sem fér ahhoz, hogy szükségem van a munkára, hiszen ez lehet az egyetlen menedékem, és az egyetlen hely, ahol az a rohadék nem találhat rám. Emellett valóban megkedveltem a kicsi Addisont és nagyon szívesen töltenék még időt vele. Még mindig ott álltunk, késő este a medence mellett és folyt rólunk a víz. A járdán egy nagyobb víztócsa keletkezett, ezért a rövidre vágott gyepre sétáltunk. A kerti lámpák halvány fénye megvilágította Taylor testét és a vizes ruháját. - Elnézést kérek - mutattam a medence felé. - Csak két napja dolgozok itt és még nem tanultam meg a járást.

- Ez természetes - sütötte le tekintetét. - Majd megfogja.

- Meg sem kérdezte, hogy maradok-e! - kértem ki magamnak. Ezzel a fickóval valóban nehéz szót érteni. Túlságosan határozott és jól láthatóan önfejű. Nem tudom, hogy mi jár a fejében. de az biztos, hogy velem kapcsolatban semmi jó. - Egyébként nem ilyennek képzeltem el az első találkozást magával - tettem csípőre a kezem, közben megvártuk, hogy nagyjából megszáradjunk. Fülledt idő volt, a levegő is kicsit párás volt, viszont gyorsan száradtunk, hiszen jócskán tavasz volt. Taylor úr mérgesen széttárta a kezét.

- Én sem így képzeltem el! És magának köszönhetően mindenen vizes - mondta halkan. - Másra sem vágytam, csak arra, hogy ruhában fürödjek egyet a medencében - mutatott a mély medence felé.

- Egyszer már elnézést kértem!

Taylor nem válaszolt, csak hátat fordított, majd a keskeny járdán a hátsó ajtó felé sétált. Én csak utána néztem, hiszen engem nem hívott maga után. Végül a földön heverő táskám felé bökött és mérgesen így szólt: - Jöjjön, vagy kint alszik!

- Megyek már - suttogtam magam elé. - Szörnyeteg - sziszegtem, de váratlanul megtorpant, én pedig a lapockájának ütköztem. Arra nem számítottam, hogy ilyen jó a hallása. Lassan fordult meg, a szemöldökét összehúzta.

- Mit mondott?! - hajolt közelebb. Ó te jó ég! Nekem végem! Ez mégis, hogy lehet?! Ki ez a fickó?!

- Semmit! Miért, mit hallott?

- Mindent! - vágta rá, majd előre engedett és a hátam mögött sziszegett.