Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Még a hálószobát sem térképeztem fel, hiszen késő éjszaka kiülten a verandára, és egy vékony pokrócot a testemre tekerve, kamilla teát kortyoltam. Nem tudtam aludni, és ezt fokozta a nyugtalanság is. Több mint huszonnégy óra telt el Taylor eltűnése óta, de se a parti őrség, se a rendőrök nem bukkantak nyomra. Egész éjszaka próbáltam nyugodt maradni és megőrizni a reményt. Hinni akartam abban, hogy Taylor életben van és visszatalál hozzám. Tudtam, hogy lezuhant, a saját szememmel láttam, hogy teste a sötét tengerbe esik. És nem akartam arra gondolni, hogy beütötte a fejét és magával húzták a hullámok. Belehalnék, ha valami baj történne vele. Küzdöttem az eszem és a szívem ellen, hiszen ebben az esetben a reménykedés miatt is óriásit lehet zuhanni. Próbáltam várni, és türelemmel lenni. Csakhogy minden nap, minden órájában egyre kevésbé reménykedtem és nehezebb volt bízni abban, hogy rám talál.

A teraszon ülve a felkelő nap első sugarait néztem. Az elém táruló látvány leírhatatlan volt. A tenger bökött lépésről-lépésre bukott elő, a sárga korong. Saját színével beborította a szürke eget, majd beszinesítette a látókörömet. Bárcsak Taylor is velem lenne! Bárcsak együtt nézhetnénk a napfelkelte romantikus pillanatait. Szinte éreztem, hogy a sugarak cirógatják az arcomat. Telefon rezgésre kaptam fel a fejem, ezért megpillantottam a képernyőn Matilde nevét. Sóhajtva fogadtam a hívást, majd magamra húztam a fehér pokrócot. - Haló? - suttogtam.

- Freja! Van valami hír? - érdeklődött aggódva, hiszen ő is értesült a szörnyű hírről. A történtek óta szinte minden nap felhív és érdeklődik. Egy részt jól esett, de ezzel azt is elérte nálam, hogy eszembe jussanak a történtek, amik megint nem voltak rám jó hatással. A fejemet csóváltam.

- A parti őrség még mindig keresi. Owen is mindent megtesz, de eddig semmi hír - a pokróc szélét piszkáltam, közben nehezen felsóhajtottam. - Hogy vagy Addison? - kérdeztem szomorú mosollyal. Képzeltem, hogy érzi magát. Minden bizonnyal hiányzik neki az édesapja, és nem éri, miért lakik Matilde házában. Az elrablásom óta, Addisont magához vette Matilde, és megígérte Taylornak, hogy gondját viseli. Akkor természetesen mindenki átmeneti időszakra számított, viszont Taylor eltűnésével én magam sem tudtam, hogy mikor ér véget ez a pokol.

- Hiányzik neki az édesapja. A napokban sokat sírt, de sok süteményt csináltunk, ezért eltereltem a gondolatait - a hangja szomorú és kifejezetten halk volt. Erőltettem magamra egy mosolyt, de ez nem oldott meg semmit. Magamnak sem hazudhattam! Pokolian rossz volt a helyzet! A szerelmem eltűnt, Addison pedig apa nélkül maradt! Mégis mit kéne tennem? Hogy tehetném jóvá ezt az egészet? Szívem szerint vissza pörgetném az idő kerekét, teljesen a megismerkedésünk napjáig. Akkor talán elkerülhetném azt, ami a jövőben ránk várt.

- Jól teszed! Foglald le őt - hunyorogtam, majd szememre nyomtam a napszemüveget.

- És maga hogy van, Freja? - próbáltam mosolyt erőltetni magamra, de helyét átvették a sűrű könnycseppek. Minden pillanatban sírásra görbült az ajkam, de próbáltam visszafogni magam.

- Nagyon rosszul, de kitartok - hüppögtem. - Muszáj lesz! Taylor is így akarná - szorítottam ujjaim közé a levelét, amit néhány helyen átáztatott a lehulló könnycseppjeim. A betűk összemosódtak, és átlátszóak lettek.

- Ne veszítse el a reményt! Bízok abban, hogy előkerül - motyogta kábultan, majd elköszöntünk egymástól és bontottuk a vonalat. Akkor kaptam fel a fejem, amikor nyílt a szúnyoghálós ajtó és Owen lépett ki rajta. Kezében két csésze kávét tartott. Felém nyújtotta, majd félre helyeztem a csészémet és átvettem tőle a kávét. A sugaraitól összehúzta szemét, majd szótlanul a kék színű korlátra támaszkodott és fejét csóválva nézte a végtelenségig nyúló tengert. Owen mindig itt volt és vigyázott rám. Félreértés ne essék! A kémia apró jele sem jelent meg köztünk, hiszen ő nekem olyan, mintha a bátyám lenne. Owen valóban kifogástalanul néz ki: a fekete göndör hajával, napcsókolta bőrével és a feszes izmaival minden nő figyelmét elrabolná. De van olyan, hogy két ember között az első találkozástól csak baráti kapcsolat jön létre.

- Hogy aludtál? - érdeklődött hátra sem nézve.

- Nem is aludtam - kijelentésre felém fordult, majd két könyökét megtámasztotta a korlát szélén. - Nem tudtam - vontam meg a vállam. Owen a fejét csóválta.

- Ennek Taylor sem örülne.

- Sajnos most nincs itt velem, hogy szóljon miatta - körmömmel a csésze szélét piszkáltam, majd kifújtam magam. - Sajnálom, hogy akkor nem meséltem neki a régi életemről. Elmondhattam volna neki azt, hogy menekültem - pillantottam a szemébe, mire fogai között sziszegett.

- Szerintem most már kár rágódni ezen - kortyolt bele a kávéba. - Nem számít, hogy mit kellett volna tenned akkor - rántotta meg a vállát. - A lényeg, hogy mit teszel a jelenben - mutatott a padló felé.

- Nem lennél jó társnak - nevettem erőltetetten.

- Tőlem nem fogsz kapni sajnálkozó, együttérző beszélgetést - hunyorgott a nap felé. - Nem olyan pasi vagyok.

- Azt már kitapasztaltam - forgattam a szemem, mire elnevette magát.

 Hínár színű fal, tenger sós illata és a hullámok zöreje volt az, amit legelőször érzékeltem. Próbáltam felmérni a helyszínt, a jelenbe kapaszkodni, és nem arra figyelni, mennyire kibaszottul hasogatott a fejem és fájt minden porcikám. Minden bizonnyal egy kényelmetlen heverőn feküdtem, hiszen rálátást kaptam egy régi fajta, fekete keretes ablakra, és egy barna ajtóra. A hangok alapján, a ház közel volt a tengerparthoz. Próbáltam felállni, de hasogatott a fejem. Azonnal a homlokomon található, hideg rongyhoz nyúltam, majd lelöktem magamról. Időbe telt felülni, de amikor lábamat a rozoga padlóra helyeztem, előre pillantottam. Egy kicsi, halászházban voltam. Hogy ezt honnan tudtam? A régi bútorok, a halakat ábrázoló fényképek és a falat díszítő horgászbotok arra utaltak, hogy egy halászé lehet a ház.

Akkor kaptam fel a fejem, amikor valami belökte a fa ajtót és fütyörészve megállt mellettem. Egy napbarnított, ősz szakállas, idősebb bácsi nézett rám. Bozontos szemöldökét felvonta, miközben megpillantottam, hogy piros kockás inge vizes volt, sötétkék nadrágja pedig lyukas. Zöld gumicsizmát viselt, majd a padlóra helyezett egy vödröt, amiben rengeteg hal úszott és a fa padlóra csapták a vizet. A gusztustalan szag miatt orromra szoríttam a kezem. - Csakhogy felébredtél! - csapta derekára a kezét. - Mit ne mondjak...majdnem ott hagytad a fogad! - mondta fennhangon. - Mit érzel fiacskám? - hajolt közelebb, majd vállamra helyezte kezét. - Nincsenek rosszulléteid? Stressz? Hidegrázás? - valamiért nem tudtam megszólalni, ezért csak megszeppenve pislogtam. - Három napja húztalak ki a tengerből! Úgy lebegtél ott, mintha kipurcantál volna, igen... - gyorsan magához húzott egy piros széket, nagy terpeszben ráült, majd vaskos kezével végig szántott a szakállán. - Megtudod mondani, hogy hányat mutatok? - tette fel négy ujját.

- Négyet - mondtam halkan.

- Remek! Pompás - dobbantott a gumicsizmával. - Biztos érdekel téged, hogy hol vagy - tette fel a mutatóujját. - Az én nevem Giorgio! - nyújtotta kezét, ezért erőtlenül elfogadtam. - Ez itt az én házam! Egy halászfalu központjában vagyunk!

- Halászfalu? - suttogtam magam elé. - Mit keresek egy halászfaluban? - értetlenkedtem, hiszen előttem nem volt más, csak sötétség. Nagyon sok sötétség. Nulla világosság.

- Ide sodort a tenger, fiacskám - mondta úgy, mintha ez normális lenne.

- A tenger - böktem ki zavartan. Szemöldökömet ráncoltam, de éreztem, hogy le volt ragasztva. - A tenger hozott ide? - mutattam a padló felé, mire összehúzott szemekkel közelebb hajolt hozzám.

- Válaszolj nekem egy kérdésre - vaskos ujját lassan feltette, napbarnított arcán végig szántott, majd megcsóválta a fejét. - Mi a neved?

Én csak a szemébe néztem és az arcát memorizáltam. A felismerés megijesztett, és a tarkómra vezettem a kezem. A fejemet csóváltam, az ajkam szélét harapdáltam. - Hogy hívnak? - erősködött.

- Nem...nem tudom - súgtam magam elé. - És azt sem tudom, hogy kerültem ide - jelentettem ki, mire a következőt mondta:

- Ajaj! - motyogta feszülten.