A fejem még mindig kellemetlenül hasogatott és a derekam is túlságosan fájt ahhoz, hogy állva maradjak. Kusza és sötét gondolataim közben leültem, és magam előtt összefontam a kezem. Tanácstalanul néztem a szakállas fickó felé, aki gondterhelten feltette a vaskos mutatóujját. - Az lesz a legjobb, ha készítek neked egy finom teácskát! - fehér vigyorra húzta a szakállal körbe ölelt ajkát, de szemében láttam azt, hogy ez a mosoly nem volt őszinte. Hirtelen jött aggodalmat fedeztem fel rajta: tea főzés közben többször is felém pillantott, de nem mondott semmit, csak szomorú tekintettel méregetett. - Remélem szereted a gyümölcs teát - próbált beszélgetni velem. Eddig nem tudtam, hogy létezik olyan szituáció, amikor az ember nem emlékszek arra, mit csinált tegnap, vagy egy hónappal ezelőtt. Próbáltam a tegnapra gondolni, ízelgettem a szót, de semmi nem jutott eszembe. Mintha egy olyan útvesztő közepén álltam volna, amiben nincs visszaút, csak egyenes ösvény a jelenben. Rozoga ágyon felsóhajtottam, ráültem, majd a hínár színűre meszelt falnak támasztottam a hátam. Kicsit már kezdtem hozzászokni a fal és a hínár kellemetlen szagához, de ez egyáltalán nem javított a közérzetemen. Valami nem stimmelt velem! Valami ott motoszkálta fejemben, egy kellemetlen, ijesztő hang. Ott volt valami, ami elmémet elzárta a múltamtól. Múlt. Emlékeznem kéne arra, kit szeretek, mit ettem és mi a foglalkozásom. Az agyam mégis arra az egyetlen egy dologra tud koncentrálni, ami ebben a pillanatban történik. Erőt vettem magamon, majd felálltam és a legközelebbi, szögre rögzített, törött tükör elé álltam. Erről a tükörről az Ariel, a kis hableány című mese jutott az eszembe. És ami azt illeti...nem festettem túl jól. A borostám megnőtt, ezért úgy néztem ki, mint egy ősember. A hajam is dúsabb volt, de nem zavart. A halántékomon, illetve a homlokomon is lila foltok, betapasztott hegek és sebek voltak. Mi történt? Miért vannak rajtam sebek? Mik ezek a lila zúzódások? A karomat és a nyakamat piszkáltam, miközben az idős férfi elzárta a vörös színű, illatos teát. - Kész is van! Na! Gyere fiacskám! - kicsi kör alakú asztalhoz invitált, ezért leültem a székre, majd sóhajtva néztem, hogy átlátszó pohárba önti nekem a teát. - A bögre mellett van fájdalomcsillapító is - bökött a fehér pirula felé. Egy mozdulattal számba dobtam, majd a tea segítségével lehúztam. Az ital kicsit forró volt, emiatt mellkasom kitörő vulkánra hasonlított.

- Furcsa, hogy nem emlékszem semmire - böktem ki zavartan. A férfi egy kekszet majszolt, de hirtelen félbe hagyta, majd kézfejével letörölte az ajkát. Ekkor bólogatni kezdett.

- Amikor kihúztalak a tengerből, láttam, hogy vérzett a fejed, a testedet pedig ütések borították. Én arra tippelek, hogy annyira beütötted a fejed, hogy az ütés súlya miatt elájultál. Ezt pedig követte az emlékezet kihagyás.

- Szóval emlékezet vesztésben szenvedek?

- Emlékszel arra, hogy mit csináltál tegnap?

- Semmire - vallottam be.

- Na! - dobbantott a lábával. - A koponyát ért ütés gyakran okoz agyrázkódást. Ez egy eszméletvesztéssel járó kórkép, melyet az agy működési zavara jellemez, annak látható szerkezeti elváltozása nélkül. A sérült általában nem emlékszik a baleset körülményeire, esetleg az azt követő néhány másodpercre vagy percre.

- Szóval azt mondod, hogy idővel visszajönnek az emlékeim? - kortyoltam bele a teába. - Nem maradhatok örökké így, igaz? - pislogtam értetlenül.

- Jó lenne, ha minden a régi lenne - bólogatott és szomorúan felsóhajtott. - De fel a fejjel - veregette meg a vállam. - Biztos vagyok abban, hogy minden rendben lesz veled. Már tudnánk, ha kórházi ápolásra lenne szükséged - rántotta meg a vállát.

- Csak én voltam egyedül a parton? - kérdeztem zavartan, hiszen mintha láttam volna magam előtt egy homályos emléket. A férfi szeme felcsillant.

- Ezt miért kérdezed?

- Úgy érzem, hogy nem egyedül voltam - fejemet hirtelen megcsóváltam, majd tenyerembe temettem az arcomat. - Emlékezni is fáj - erőltettem magamra egy mosolyt.

- De szerintem ez jó jel. Talán eszedbe jutott valami? - fürkészte a tekintetem. Összehúztam a szemem, miközben megtámasztottam államat a kezemen és felsóhajtottam. Olyan érzés volt, mintha éreztem volna a sós tenger ízét a számban és a hatalmas erőt, amikor a tengerbe zuhantam. Láttam magam előtt, ahogy a hatalmas hullámok másodpercenként magukkal ragadnak.

- A tengerbe zuhantam - bólintottam. - Szerintem az miatt kerültem ide!

- Hó! Ez nem hangzik túl jól - combjára csapta a kezét, majd fejét csóválta. - Én imádom a tengert, de vannak olyan esetek, amikor jobb távol tőle!

- Freja! - a bejárati ajtó küszöbén állva, Addison felém futott, majd sírva a nyakamba vetette magát. Még mindig guggoltam, amikor átkaroltam a kicsi hátát és könnyeim között magamhoz vettem. A barna hajú kislány azonnal olyan kérdésekkel bombázott, amire egyenlőre nem akartam, és nem is tudtam válaszolni. Addison minden percben azt kérdezte, hol van az apukája, mikor láthatja és miért nem hívja őt fel. Én csak tehetetlenül a kanapéhoz sétáltam, mert feszüten felsóhajtottam. Nem tudtam, hogy mit tegyek! Nagy kislány ő más ahhoz, hogy idétlen kérdésekkel tereljem el a figyelmét. Viszont azt hiszem, hogy most nem lesz más választásom.

- És te hogy vagy gyönyörűm? - barna hullámos haját simogattam és jobban szemügyre vettem ezt a gyönyörű kislányt. Taylorra hasonlít. Teljes egészében. Addison sírásra tartotta az ajkát, kezével a pólómba markolt és térdére ült.

- Az apukámat akarom! Miért nem viszel hozzá? - a nagy hangzavart, Matilde törte meg, aki arany színű tálcán, finom sütiket hozott. Kihasználtam az alkalmat, majd a sütik felé mutattam.

- Néz csak! Matilde néni nagyon finom sütiket hozott neked. Megkóstoljuk őket? - a süti felé nyúltam, de Addison újra sírásban tört ki. Óriási könnycseppek folytak a szeméből, és ökölbe szorította a kezét. Én csak felsóhajtottam, majd kezemmel a halántékomat masszíroztam. Megértettem, hogy szenved, hiszen nekem sem könnyű hozzászokni, vagy elfogadni ezt a kialakuló helyzetet. Minden nap, minden órájában szenvedek, és egy részem meghal. Viszont erősnek kell lennem, és meg kell mutatnom azt, hogy a történtek ellenére, nincs veszve a remény. - Addison! - felemeltem a hangom, megfogtam a kislány két vállát és erősen megráztam. Hirtelen félbe hagyta a sírást, majd nyitott szájjal és könnyektől elázott arccal engem nézett. - Ne sírj! - tettem fel a mutatóujjam. - Minden rendben lesz. Tudom, hogy apukád most nincs itt, de hamarosan újra velünk lesz. Egy fontos dolga akadt, ezért nincs velünk.

Tudtam, hogy tilos hazudni a gyerekeknek, de néha a hazugság számukra jobb, mint a kegyetlen igazság. - De nem értem! Akkor miért nem keres engem? Már nem szeret?

- Az apukád nagyon szeret téged - letöröltem a könnyeit és puszit nyomtam a homlokára. - De el kell fogadnunk azt, hogy most nem ér rá! Viszont hidd el, hogy nemsokára újra együtt lehetünk - simogattam a haját.

Csak legyen így! Kérlek, istenem!

- Biztos vagy ebben? - hüppögött.

- Én ebben bízok, kicsikém - mosolyogtam, majd a tálca felé mutattam. - Nem eszünk?

- Hm - túrta hátra a hullámos haját. - Rendben! - szomorúan felsóhajtott. - Együnk! Nagyon jól néz ki - a cukormázat leszedte az ujjával, majd lehunyt szemmel megnyalta. Sóhajtva néztem őt, majd puszit nyomtam a homlokára.