Érezte, ahogy a szíve hevesen dobogott mellkasában. Milyen furcsa, a halál árnyékában sokkal keményebben pumpálta a vért, mintha mindenáron életben akarná őt tartani. Talán tudta, hogy milyen kevés ideje van hátra, és teljesíteni akart egy egész életnyi dobbanást a maradék fél órában. (Joanne Kathleen Rowling)

A halál pillanatában mindig megfogalmazódik valami az ember agyában. Legyen ez boldogság, vagy szomorúság. Eddigi életem során egyszer sem gondoltam arra, hogy mit bántam meg, vagy mi tett eszméletlenül boldoggá. Mindig csak haladtam az árral, ott voltam, ahová éppen sodrott. Soha nem köszöntem meg, nem fohászkodtam, hogy jobb legyen, viszont végre elértem életem azon pontjához, amikor hálásnak kell lennem. Taylor Litwin felrántott a szakadékból és egy új reményt adott a kilátástalan jövőmre. Ő volt a menedékem, a férfi, aki idővel a szívét is nekem ajándékozta. Nehéz volt közel engedni őt magamhoz, hiszen mindenki hordoz magán olyan sebet, ami mindig akadályt épít két ember közé. Azt hittem, hogy a testem köré emelt fal elég magas lesz ahhoz, hogy távol tartsa a férfit, akit egyszer talán szeretni is tudnék. De idővel jöttem rá arra, hogy ezt a falat nem emelni kell, hanem lemondani róla és végre új esélyt adni az életemnek.

Taylor Litwin mellett újra önmagam voltam, viszont az élet olykor tartogat nekünk olyan meglepetéseket, amiket nem látunk előre. Kilátástalanul szövi a hálóját, nem látjuk, csak akkor, amikor már bekövetkezett az elkerülhetetlen. Az elkerülhetetlen, amit úgy nevezünk: sors.

Mert a sors az, ami elől senki nem futhat el.

- Tizenkét millió dollárt fizettem érted! Azt hitted, hogy hagylak kicsúszni a karjaim közül? - a mocskos olasz csuklóm köré szorította vaskos tenyerét és maga után húzott, miközben a föld alatti folyosó szobáiból fegyver lövések és hangok hallatszódtak. Ebben a pillanatban már tudtam, hogy ha nem menekülök, akkor nem láthatom őt többé. Rugdosva próbáltam a hangok után futni, hiszen tudtam, hogy ő is ott van valahol. Ott van és mindent megtesz annak érdekében, hogy megtaláljon.

- Freja! Freja!

Megpördültem a tengelyem körül. A hátam mögött kétségbeesett hang szólított. Taylor volt az. A sötét folyosón megálltam, a pókhálókkal bekerített lámpák minimális fényt biztosítottak, miközben az olasz megragadta a hajam és egyenesen maga után húzott. Nyakamhoz fegyvert szorított, ezért esélyem sem volt menekülni. - Taylor! Taylor, itt vagyok - üvöltöttem ahogy a torkomon kifért. - Engedjen el! Engedjen! - kiabáltam, de a fehér szmokingot viselő, ősz hajú fickó kilökte a hátsó vas ajtót és a sötét erdőn keresztül, a hófehér terepjáró felé húzott. A csillagos égbolt alatt többször megvágtam a lábam, a gazok és a füvek túlságosan nagyra nőttek ahhoz, hogy ne tegyenek kárt az ember bőrében. A traumának köszönhetően valamiért alábbhagyott a küzdelem és csak sodródtam az árral.

- Fogd be a szád! - erővel maga elé húzott, halántékomhoz érintette a fegyvert és a fejét csóválta. - Tizenkét millió dollárt fizettem érted. Tudod, hogy ez mit jelent? Ha? - rángatott férfias erővel. - Azt, hogy velem maradsz. Mert az enyém vagy - borostás arcával csókot nyomott a homlokomra, majd zsebéből kihúzta az autó kulcsát. Az autó lámpája felvillant, ő pedig hátra lökött engem. Egy szempillantás alatt a kormány mögött ült és teljes gázzal kihajtott a homokos útra. Izzadva és hevesen dobogó szívvel süllyedtem bele a homok színű bőrbe, miközben próbáltam rendezetten szedni a légzésem. Nem voltam jól. Az izzadságot facsarni lehetett volna a vörös ruhából. A hajam behullámosodott, ezért csapzottan tapadt a halántékomra.

- Hova visz engem?

- Ki az országból! Olaszországba megyünk, kicsikém - bólintott. - Melletted van egy bőr táska. Hamis személyi és repülőjegy van rajta. Vannak embereim. Ők elintézik, hogy gond nélkül elhagyjuk az országot.

Annyira megijedtem, hogy a tudatomig nem jutott el az, amit mondott. Nem értettem semmit, csak azt, hogy hatalmas bajban vagyok. Ziháltam és kiútat kerestem. Ezt nem hagyhatom! A fehér terepjáró egy keskeny útszakaszon hajtott. Mellettünk magas, néhány zölddel tarkított hegy volt. A túloldalt egy korlát és az óceán nézett vissza ránk. Már hajnalodott, ezért a korom sötétséget átvette a homály, majd a félhomály. Minden perc elteltével csak jobban láttam, hogy az óceán mellett hajtottunk. Sírva fontam magam előtt össze a kezem. - Miért csinálja ezt?! - üvöltöttem és egyenesen az ülésébe rúgtam. Az erőteljes mozdulat közben még nem tudtam, hogy ez óriási hiba volt. Rúgás közben a teste előrehajolt, aminek köszönhetően megcsúszott a keze, a kormányt pedig félre húzta. A terepjáró megpördült és egyenesen az óceán felé hajtott. A pillanat hevében elkerekedett szemekkel figyeltem a szürke korlátot, aminek túloldalán nem volt más, csak a szabadság és az óceán illata. Letértünk az országútról. A homokos út felé sodródtunk. A férfi rátaposott a fékre, majd az autó eleje a szürke korlátnak csapódott. Csak egy pillanat volt az egész, de én előre zuhantam, beütöttem a fejem, de gyorsan próbáltam összekaparni magam. Mindenhol füst, olaj szaga és az óceán mögül előbújó, sárga nap fénye tartott eszméletnél. A nap színt húzott a szürke, kilátástalan égboltra. Vérző fejemmel előre pillantottam. Éreztem, hogy az arcomat világítja, láttam, hogy sárga fényében repülnek a fekete madarak. Óceán. Szabadság. A tenger hívogatott, de ebben a pillanatban nem értem el.

- Baszki. A kurva életbe. Szállj ki, te kurva - a férfi kilökte a behorpadt ajtót, de én gyorsabb voltam. A túloldalt kiszálltam és egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyomat. A poros homokos földre estem, amikor Taylor autója hirtelen megállt, ő pedig kiugrott rajta. Azt hittem, hogy álmodom, hogy csak képzelődöm. De hallottam a hangját, láttam a teste vonalait és a fegyvert, amit magával hozott. Ebben a pillanatban eljött értem. Eljött, mert megígérte.

- Úristen! Taylor - üvöltöttem. - Itt vagyok - négykézláb álltam, kezemmel a homokba markoltam. Felrúgtam magam és bicegve megindultam felé. Pár lépés választott el minket egymástól. Pár lépés és újra a szerelmem karjai között lehetek. A felkelő nap ránk vetítette a sárga sugarait, ezért Taylor arca csak sárgának tűnt. Haja és tekintete csak jobban csillogott, miközben felém futott. Már nem kellett sok. Nem kellett sok.

- Freja! Itt vagyok! Megjöttem - kiabálta, és a kezét nyújtott. Kevés volt a távolság, de túl erős az ellenség.

- Megvagy! - olasz férfi kezei öleltek át, hallottam, hogy felhúzza a ravaszt, majd egyenesen a halántékomhoz nyomta a fegyver, halálos csövét. Taylor azzal a lendülettel megtorpant, kezét lassan feltette, zihálva bólintott. Könnyeit letörölte, szipogva próbálta a lélegzetvételeit irányítani. - Az enyém! - üvöltötte, a fegyver csövét pedig jobban szorította. - Azt hitte, hogy megmentheti? Ő az enyém - üvöltötte. A tenger sós illata az orromba szökött. A vészjósló helyzethez képest elnevettem magam. Elképzeltem egy szép életet, gyerekekkel, egy tenger parti házzal és vele. A férfival, aki velem szemben állt, sebezhetően, izzadva és levegő után kapkodva.

- Figyeljen! - szólt Taylor. A fehér inge szakadt és foltos volt. Sötétkék nadrágot és fekete bakancsot viselt. Eszméletlenül jóképű volt. - Nem kell így történnie. Tegye le a fegyvert, és lépjen hátra tőle! Nem hallja? - kiabálta Taylor.

- Itt nem maga parancsol, nyomozó. Nem érti. Ő az enyém. Tőle csak a halál választhat el.

- Azt mondtam, hogy tegye le a fegyvert és lépjen hátra tőle - Taylor ezúttal felénk szegezte a fegyvert. Annyira megijedtem, hogy mozdulni sem mertem. Már nem figyeltem a madarakra, se a tenger sós illatára. Halál szele jött a közelbe és sötét felhők gyülekeztek. Az eső úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna. A korlát közelében álltunk, a széle pedig közel volt. Az eső függöny alatt nem akartam mást, csak azt, hogy ennek a pokolnak végre vége legyen. Nem gondolkodtam, nem tudtam, hogy mit csinálok. A sötét alagútból Owen autója jelent meg. Mögötte több fekete autó is felénk hajtott. Az országúton hajtó autókat figyelve egy hirtelen mozdulattal lefejeltem az olasz orrát, aki ordítva hátra tántorodott. De bárcsak ne tettem volna...

Az utolsó emlékem az volt, hogy az olasz egy hirtelen mozdulattal fegyvert rántott felém, de Taylor gyorsabb volt. Szempillantás alatt megindult felé, meglökte, a fegyver a földre esett, majd szinte lassított felvételben láttam, hogy a két test átzuhan a korláton, majd egyenesen a tengerbe estek. Láttam, hogy Taylor teste úgy tűnik el, mint madár az égen. Mint fa a tűzben. Mint nap sugarai, a viharban. Egyszer volt, aztán nyoma vész. Az egyik pillanatban előttem állt: a tekintetét láttam, az ajkát csodáltam és a közelemben volt. A másik pillanatban már azt láttam, hogy engem védve, meglökte az olaszt és lezuhantak a korlátról. - Úristen! Taylor! - üvöltve utána futottam, de erős kezek tapadtak rám. Owen vissza húzott és megakadályozta azt, hogy a korlát mögé menjek. - Engedj el! Taylor lezuhant! Lezuhant - üvöltöttem, ingébe kapaszkodtam, majd egyszerűen a földre zuhantam. - Nem lehet igaz! Csinálj valamit - üvöltöttem. Ő csak sírva letérdelt elém, tarkómnál fogva közelebb húzott.

- Freja...semmi baj!

- Hogy mondhatod azt, hogy semmi baj?! - üvöltöttem és hirtelen a korlát felé futottam. Láttam a hullámokat, a sötét, kilátástalan mélységet és azt, hogy igazából nem láttam senkit. Owen magához húzott, átkarolta a testem és tartott addig, amíg el nem ájultam.