A házasságom alatt megtanultam színlelni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A színjáték során sokszor arra vágytam, hogy bárcsak minden máshogy alakult volna. Az életem sokkal boldogabb lenne, ha inkább a normál kategóriába tartozna. De mi számít normálnak? Mondjuk egy aranyos kertes ház, egy kiskutyával, gondoskodó férjjel és egy babával. Titokban mindig ilyen életre vágytam, hiszen a szívem mélyén tudtam, hogy az én életem mérföldekre távol áll egy olyan hétköznapi élettől, amiről mindig is álmodtam. A boldog feleségek gyönyörű fehérneműbe öltözve várják haza a férjüket, én pedig esténként, a tükör előtt ülve vastag alapozóval próbáltam eltakarni az ütés okozta sebeket. A normális feleségek finom vacsorákat készítenek, én pedig próbálok tökéletesek kinézni, hiszen tudom, hogy minden apró hiba miatt baj történhet.

Bármennyire is utáltam a férjem, rájöttem arra, hogy a legokosabb döntés az, ha nem húzom ki nála a gyufát. Dominick egy olyan férfi, aki szeret irányítani és elvárja azt, hogy a kedvére tegyek. Ő olyan szabályok szerint él, amit nekem kötelességem betartani, hiszen megszegésükkel nagy bajt hozhatok a fejemre. A házasságunk természetesen nem volt mindig ilyen. Régen volt egy romantikus, érzéki oldala, amibe én beleszerettem. Viszont a hónapok elteltével sok minden változott és Dominick eddig nem mutatott oldalát ismertem meg. Késő esténként jár haza, általában agresszív és nem tudja kezelni az indulatait. Olyankor általában én húzom a rövidebbet, hiszen számára könnyebb az, ha van valaki, akin ezt a dühöt le tudja vezetni.

Utáltam az életem és semmit nem tudtam tenni azért, hogy jobb legyen. Számtalanszor próbáltam beszélni vele, de ő mindig ellenségként tekintett rám és egyszer sem akart meghallgatni. Olyankor mindig csendben tűrtem, de sokszor nálam is elszakadt a cérna. Sajnos ő volt az erősebb, hiszen a férfiak mindig hatalommal állnak a nők felett. Dominick mindig úgy gondolta, hogy az én dolgom az, hogy esténként gyönyörű ruhában várjam és tökéletes, romantikus vacsorát csináljak kettőnknek. Mindig azt hangoztatta, hogy ha ezt megteszem, akkor nem érhet bántódás. Egyszer történt az, hogy lila színű ruhát vettem fel. Dominick utálta a lila színt, és természetesen megkaptam érte a büntetésem. Hosszú heteken keresztül nem tudtam kilépni a házból, hiszen a sebhelyek nehezen gyógyultak be.

A ma este sem különbözött a többitől. A derekamig érő barna hajamat kivasaltam, szép sminket készítettem magamnak és vörös ruhát viseltem. Direkt a kedvenc ruháját vettem fel, hiszen jól tudtam, hogy ez volt az első ajándéka nekem. Ez a ruha tökéletes, hiszen ha egyszer ráveszem magam arra, hogy megöljem: akkor a ruhát szépen ki tudom mosni, hiszen nem maradnak benne a vérfoltok. Szívem szerint azt csinálnám. De ez a dolog sem változtat azon, hogy kalitkában élek és egy olyan férfi jegyese vagyok, aki az ördögnél is rosszabb. Normál körülmények között a férjem nevét kéne viselnem, viszont annyira utálom, hogy a szívem azóta is a lánykori családnevemhez húz. A szívem azt súgta, hogy nem kell teljesen megváltoznom ő miatta. Egyébként sem éri meg annyira, hogy a családnevemet feladjam. Ezért maradtam az, aki vagyok. Hivatalos papíroknál természetesen a férjezett nevemet használom, de én a családnevemnél maradtam. De ezt senkit nem érdekelt. Dominick állandóan azt hangoztatta, hogy Freja Medwin halott ember. Vagy valóban így van, vagy csak túlságosan gyenge ahhoz, hogy pszichopata férje ellen szegüljön.

Az arany színű tükör előtt ültem és az ajkamat rúzsoztam, amikor hirtelen bevágódott a nappali ajtaja. A hangos csattanás közben a kezem megremegett, ezért a rúzzsal kimentem a vonalból. Gyorsan letöröltem, majd remegő lábakkal felálltam és kiléptem a szobából. Egyenesen az asztal mellett álltam meg és apró mosollyal az arcomon pillantottam a férjem felé, aki először rám, majd az asztalra pillantott. Dominick hátra fogva hordta a sötét haját, a borostája pedig kiemelte a sötét szemét. A napbarnított bőrén szépen feszült a fehér ing és a csuklóján csillogott az ezüst karórája. Tudtam, hogy mit kell tennem. Mindig a biztonságom érdekében cselekedtem - Üdv itthon! Elvehetem a zakódat? - erőltetett mosollyal a keze után nyúltam, ő pedig szótlanul átadta a sötét zakót. A ruhatárba helyeztem, majd vissza sétáltam a konyhába és az arany színű kör asztal felé pillantott. - Készítettem vacsorát!

- Nagyon jól néz ki - biccentett, majd egy elegáns mozdulattal a helyemre invitált. Miután betolta mögöttem a széket, libabőrrel érzékeltem, hogy a hosszú hajamat oldalra söpri és gyenge puszit nyom a kulcscsontom területére. Utáltam. Minden érintését, minden szavát és az illatát is gyülöltem. A túlélés érdekében mégis meg kellett tennem. - Te is gyönyörű vagy! Kifejezetten tetszik ez a ruha - kézfejével végigsimított a napbarnított bőrömön, majd torkát köszörülte és leült velem szembe. A romantikus vacsora jól kezdődött, de tapasztalatból tudtam, hogy ez csak a kezdet. Az asztal közepén három gyertya éget, mellette egy fém tálban foglalt helyett a pezsgő és a steak hús, amit direkt úgy sütöttem, ahogy Dominick szereti.

- Hogy telt a napod? - vágtam fel a húst, mire váratlanul a szemembe pillantott. Jól ismertem ezt a tekintetet, ezért a szívem mélyén éreztem, hogy erről nem kéne kérdeznem. Mégis kíváncsi voltam arra, hogy mit csinált. - Vagy akkor, mit csináltál ma? - fél szemmel láttam, hogy a késre markol, majd erőteljesen a húsba vág. Normális férfiak nem úgy viselkednek, ahogy ő. Viszont Dominick esete sokban más. A legkisebb dolgon is képes felhúznia magát, arról pedig ne is beszéljünk, hogy bizonyítottan mentális problémái is vannak. Pont emiatt szedd gyógyszert, de nem emlékszem arra, hogy rendszeresen szedni.

- Mi közöd hozzá? - mély és fenyegető hangon válaszolt. A szememet lesütöttem és remegő kezekkel az üveg pohár felé nyúltam. Úgy gondoltam, hogy iszom egy kortyot, hiszen szükségem lesz az alkoholra.

- Miért kell mindig ezt csinálnod? - nyeltem le a pezsgőt, de Dominick nem pillantott felém. - Akárhányszor a napod felől kérdezek, te mindig felhúzod magad és nem válaszolsz - egy kézzel hátra túrtam pár hosszú tincseket, majd hosszú műkörmökkel a pohár szélét piszkáltam. - Néha kezdem azt hinni, hogy van valakid!

- És ha van? - szemembe nézve belekortyolt az alkoholba, majd ráncba húzta a szemöldökét. Nem akartam magamat hibáztatni, de részben az én hibám volt az, hogy a mai este ide fajult. Jól ismertem már őt. Tudom, hogy mit enged meg nekem, és mit nem. Viszont felháborított a dolog. Ha van valakije, akkor miért tart kalitkában? Miért nem megy a szeretőjéhez? Miért jár hozzám haza? - Mire van kíváncsi? - a kelleténél hangosabban tette asztalra a poharat, ezért pár csepp a pezsgőből a fehér terítőre csöppent. Én csak nyeltem egyet.

- Egyszerűen csak a napod után érdeklődtem - suttogtam. - De nem kell válaszolnod! Megszoktam, hogy általában válasz nélkül maradok - a szemébe nézve a pohár után nyúltam, de nem figyeltem rendesen, ezért összerezzentem, amikor a poharat a padlóra löktem. Az üvegpohár kicsi darabokban a padlóra zuhant, ezért elkerekedett szemekkel a lábam felé néztem. A másodperc töredéke alatt azonnal a földre térdeltem és elkezdtem összeszedni a szilánkokat. Tudtam, hogy csak percek kérdése. Éreztem, hogy bármikor bekattanhat. A szívem a torkomban dobogott, amikor megpillantottam a fényes cipőjét. Nagyot nyeltem, amikor letérdelt mellém és segített összeszedni a szilánkokat. Megkönnyebbülten kifújtam magam, hiszen talán ma este máshogy fog telni. Hatalmasat tévedtem...

- Szerencsétlen vagy, mint az anyád volt - suttogta halkan, mire váratlanul kiejtetem a kezemben található szilánkokat. Keserű könnycseppek gyűltek a szemembe, hiszen sok mindent eltűrök, de azt nem, hogy az anyámról így beszéljen. Nem gondolkoztam, hiszen a düh hatalmába kerített. A kezemet meglendítettem és erőteljesen meglöktem a vállát. Ennek köszönhetően a szilánkokba tenyerelt és felüvöltött. Te jó ég! - Mit műveltél?! - ordította. - Mégis, hogy mersz rám kezet emelni?! - felém nyúlt, de én gyorsan hátra másztam és hevesen süllyedő mellkassal a szoba felé kúsztam, de ő megragadta a bokámat. Mert nem normális. Mert pszichopata és kiszámíthatatlan. - Majd megmutatom én neked! - erőteljes mozdulattal magához húzott és a vállamra szorított.

- Engedj el! Elég volt ebből a pokolból! Takarodj innen! - minden bátorságomat összekapartam, majd az érzékeny testrészébe rúgtam. A rúgás miatt oldalra hajolt, ezért lelöktem a tűsarkút és könnyes szemmel futni kezdtem. Eljött az én időm! Végre pontot teszek ennek a rémálomnak a végére!

- Gyere vissza te kurva! - váratlanul a hajam után nyúlt. Erős kezével hátra húzta, majd tarkómra simította kezét és egyenesen az ajtóba verte a fejem. Az erős ütés közben egy szempillantás alatt a földre rogytam és homályosan láttam. Zúgott a fejem, fájt minden porcikám és zavarodott voltam. - Csak tudnám, honnan vetted a bátorságot! - a földön hasaltam, amikor rám mászott. Könnyes szemmel hallottam, hogy lehúzza sliccét és felhúzza a rövid ruhámat. - Most majd megmutatom neked, hogy velem miért nem érdemes ujjat húzni! - éreztem, hogy megragadja a fehérneműt, de én a könyökömmel megütöttem. Annyi időm maradt, hogy a legközelebbi fehér dísz oszlop felé másztam. Az oszlop tetején egy fekete váza volt. Talán ez lesz az utolsó esélyem.

- Gyerünk már! A pokolba! - kiabáltam, amikor ismételten magához húzott. Megfordított és a derekamra ült. Annyit láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét, majd egy hatalmasat a gyomromba üt. Az ütés súlya miatt szinte azonnal össze gömbölyödtem. Pokoli fájdalmat éreztem, de már a vacsora elején megfogadtam, hogy ez az este más lesz. Hosszú kezemmel az oszlop felé nyúltam. - Takarodj innen! - lábammal megrúgtam a mellkasát, ezért a másodperc töredéke alatt a váza felé nyúltam. Nem figyelt! Nem látta! Ez lesz az utolsó esélyem! A kezemben tartottam az antik vázát és minden erőmet összekapartam, amikor hozzám hajolt, a vázát pedig összetörtem a fején. Sírva néztem, hogy eszméletét vesztve a padlóra zuhan és folyni kezd a fejéből a vér. Hosszú hónapok után ez volt az első olyan alkalom, amikor tudtam levegőt venni. Remegő lábakkal és vérző orral futottam a szobába. Ott fel húztam magamra egy Nike tréning alsót, szürke pólót és a fejemre nyomtam egy baseball sapkát is. A legközelebbi fekete táskát megkerestem, majd ruhákat gyűrtem bele. Minden olyan gyorsan történt. - Ezaz! Hol van a mobilom?! - az Iphone után kerestem, ezért pénztárcámmal együtt a nagy bőrönd táskámba tettem. Fehér cipőt húztam magamra, majd felhúztam az ablakot. Minden erőmre szükségem volt, hiszen még nem volt vége. Tudtam, hogy egy időre megszabadulok a pszichopata férjemtől, de nem kell sok idő ahhoz, hogy újra rám találjon. Kiugrottam az ablakon, felhúztam a pulcsit és az elit, luxus környéket elhagyva sírva futni kezdtem. Eleget jártam kondizni, hiszen hónapok óta erre a napra vártam.

A napra, amikor elmenekülhetek.

A napra, amikor minden megváltozik.

Amikor az életem gyökerestül felfordul...