Amerikai Egyesült Államok, New York, 2020 Május

- Nem szállhat fel a metróra! Ismétlem: nem szállhat fel a metróra! A gyanúsított a második szerelvény felé menekül! Fegyver van nála! Egyenesen felém fut! - a metró aluljáróban az egyik szürke oszlop takarása mögé rejtőztem és két ujjamat a fülesemre szorítottam. - Ha ez is megvan, akkor jössz nekem egy giga steak hússal, Owen - figyelmeztettem a társamat, akinek harsány nevetését vissza hallottam a fülemre helyezett készülékből. Az ősrégi, büdös metró ajtaja ebben a pillanatban szirénázva becsukódott, és a kapucnit viselő középkorú férfi az utolsó pillanatban felé futott. Tudtam, hogy eljött az én időm, ezért fegyvert a tokjába tettem, majd megindultam a fickó felé, akinek kapucnija lecsúszott a fejéről. Az utolsó pillanatban hátra rántottam, megragadtam a vállát, majd egyenesen a szürke oszlopnak döntöttem. A metró szerelvény hangosan elhajtott mellettünk, ezért sem hallottam a társam figyelmeztetését. A füles egyből kiesett a fülemből, ezért tudtam, hogy ezt egyedül kell megoldanom. A kopasz, tetovált fejű férfi egy katonai kést rántott, majd profi mozdulattal felém szegezte. A szellős aluljáróban már nem tartózkodtak sokan, ezért gyorsan a fülembe tettem a fülest, hogy halljam Owen hangját. - Legyen mellé egy dupla sajtburger is, mit szólsz hozzá? - egy hirtelen mozdulattal hátra fogtam a férfi karját, aki üvöltve elengedte a kést. A koszos padlóra esett szúrószerszámra léptem, majd egyenesen a gerincéra térdeltem, végül bilincset biztosítottam a tetovált csuklójára. Owen ekkor futott le a lépcsőn, és fegyverrel a kezében megállt mellettem. A göndör hajú adonisz csak fehér mosolyra húzta az ajkát, fegyverét derekára biztosított tartóba tette, majd vállamra csapta a kezét.

- Ezek szerint nem volt rám szükség! - a harmincas éveiben járó férfi nem csak a külsejével, de a frappáns modorával is szokta csábítani a nőket. Nem titok, hogy mi ketten jó csapat vagyunk, viszont ha bulizásról van szó, akkor szeretek kimaradni a csábításból. Erőszakkal felemeltem a kopasz férfit és a déli lépcső felé löktem. Owen egy átlátszó zacskóba rúgta a katonai kést, majd összeszorította a tetejét. - Mit mondtál, milyen salátát kérsz? - lökte meg a vállam, miközben a kopasz férfi szabadulni próbált.

- A kurva anyátokat! Basszátok meg! Én nem fogok a sitten megrohadni - kemény olasz akcentusa volt, ezt már az ügy elején is tudtuk, hiszen két évvel ezelőtt kábítószer kereskedelem miatt költözött, Olaszországból, New Yorkba. A rendőrök azonnal a helyszínre értek, ezért a lépcsőn fel sétálva kiléptünk az aluljáró elejére és összehúzott szemekkel átadtuk a rendőröknek, akik autó felé húzták. Végignéztem a kopasz férfin, aki le sem vette rólam a szemét. A tetovált fejére tették a kezüket, végül betuszkolták az autóba és becsapták rá az ajtót. A sikeres elkapás végén azonnal megjelent a főnökünk, aki a negyvenes éveiben járó, szőke bombázó. A fekete nadrágja és a fehér inge is feszült a testén. A gombok csaknem szétpattantak a mellén, ezért Owen meglökte a vállam, hogy ne a mellét, hanem inkább a bakancsom orrát figyeljem.

- Szép volt fiúk! - helyezte csípőre a kezét és megigazította a nyakában lógó, névvel ellátott arany jelvényt. - Maguk ketten nem véletlenül viselik ezt a mellényt - mutatott a sárga FBI rövidítés felé, ezért késő este a lámpa fényében állva hátra tettem a kezem. - Különösen maga érdemel elismerést, Litwin nyomozó! Negyvennyolc óra alatt találta meg a banda tagjait és a főnöküket, aki Olaszországból költözött New Yorkba - bólintott elismerően. Nem tudtam, hogy erre mit válaszoljak. Kibaszottul fárasztó és megterhelő negyvennyolc órán voltam túl. Összesen öt csésze kávét gurítottam le, egyszer sem mentem haza és minden második fél órában a társamat piszkáltam, akinek szintén elege volt abból, hogy amatőr drogkereskedőket kellett elfognunk. - Hogy fognak ünnepelni? - a rendőr autók elhajtottak, ezért a fekete páncélozott autók felé sétáltunk. Jennifer csípőre helyezte a kezét, ezért amikor mögötte sétáltunk, Owen a fekete nadrágba rejtett fenekét stírölte. Én csak meglöktem a vállát és a fejemet ráztam, hogy álljon le, hiszen ő a főnökünk.

- Szerintem haza megyek és megnézek egy meccset a tévén! Szeretne csatlakozni? - Owen hátra túrta a fekete göndör haját és sejtelmes vigyorra húzta az ajkát. Én csak a szememet forgattam, hiszen Owen mindig kihasználja azt, hogy dögös külsővel rendelkezik. Én sem panaszkodhatok, de különböző személyiséggel rendelkezik. Részben ez miatt vagyunk évek óta társak és a legjobb barátok. Több mint négy éve dolgozunk az FBI-nak. Ez alatt a négy év alatt mindig minket értesítettek, ha új dolog van a háttérben. Általában mindig így szokott történni: mi ketten kimegyünk, a dolgok után nézünk, ki kérdezzük a szemtanúkat, jegyzetelünk, aztán visszatérünk a tágas irodába és a gusztustalan fekete kávéhoz, hogy saját terepen oldjuk meg az ügyeket. Az irodában mindig kapunk segítséget, más különböző és fontos emberektől, illetve gyakran a CIA, vagyis a Központi Hírszerző Ügynökség is beszáll a mókába. Én szeretek velük együtt dolgozni, viszont az ügynökeik (akárcsak mi az FBI-nak), néha idegesítőek és kifejezetten ostobák. Ezt leszámítva szeretem a munkám, de a négy év alatt ötször műtöttek golyó miatt, háromszor szilánkokat távolítottak el a testemből, és volt egy-két durva törésem, amire nem is akarok emlékezni. Összességében szeretem a munkám, ami a magánéletemre nézve nagy átkot jelent. A folytonos munka miatt nagyon ritkán vagyok otthon, ami azt jelenti, hogy az otthoniak vagy kétnaponta, vagy egy héten háromszor találkoznak velem. Ennyi erővel nem is értem, hogy miért nem költözök az irodába.

- És maga, Litwin nyomozó? - ajkát beharapva végig nézett rajtam, majd tartotta a szemkontaktust és napbarnított nyakára helyezte a kezét. Én csak felvontam a szemöldököm és szétkapcsoltam a mellényt.

- Hát öhm...hazamegyek a lányomhoz!

- Áh, igen - lépett oldalra, majd a torkát köszörülte. - Pihenjenek fiúk - bólintott, majd mosolyogva a szemembe nézett és a fekete FBI feliratú, terepjáró felé igyekezett. Owen fütyülve pillantott utána, ezért még mindig a metró bejáratánál álltunk.

- Fel sem tudom fogni, hogy mit eszik rajtad - túrta hátra göndör haját, majd vigyorogva a mellénybe bokszolt, majd fáradtan megindultunk a fekete Mercedes-Benz felé. - Én vezetek! - kérte el tőlem a kulcsot, amit a levegőbe felé dobtam. - Amúgy vágod, hogy bejösz Mrs. csinos popsinak? - támaszkodott rá a fekete autóra, de én csak a fejemet ráztam. A nőkről hallani sem akartam!

Szülőnek lenni, számomra hatalmas felelősséget jelent, hiszen a szülővé válás része egy meghatározó és sorsfordító korszaka az életnek. Minden megváltozik akkor, amikor a baba felsír, megtanul felállni, mászni és járni. Az életben talán ezek a legszebb és legnehezebb időszakok. A sok stressz és a féltés számomra már elmúlt, hiszen Addison hét éves "nagy lány." Legalábbis ő már nagynak tartja magát, én viszont születésétől kezdve féltem. Az anyja halála után minden megváltozott és már semmi nem lehet a régi. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, hiszen még mindig fáj és érzékenyen érint ez a téma. A lényeg, hogy egyetlen nő van az életemben. Ő az én kicsi lányom.

A fekete autóval leparkoltam a sárga ház, modern garázsa előtt és behúztam a kéziféket. Homlokomat a kormányra támasztottam, hiszen este tíz óra is elmúlt. A városi utcában sötét volt, a szemeteskukák a házak előtt voltak, a gyepek rövidre voltak vágva, illetve tiszta járda foglalt helyet a házak előtt. Szerettem itt élni, hiszen nem annyira zsúfolt, a szomszédok kedvesek és nem tartanak kutyát, ami csak jó jel. Itt az emberek több időt szánnak a házra, mint a saját boldogságukra. Az én házam, illetve a kertem is rendezett, hiszen ezen a környéken így illik. Ez pont olyan hely, mint az amerikai filmekben jól bemutatott, tiszta, amerikai utca a rövid gyeppel és a kerítés nélküli házakkal. Este tíz óra múlt, ami azt jelentette, hogy a kis szörnyeteg, már mélyen alszik. Igaz?!

- Apa! Apa! - Addison pizsamában és vigyorogva futott felém, amikor beléptem a fehér ajtón és mérgesen leguggoltam elé. A sötét nappaliból láttam, hogy a modern konyhapult mögött egy szék volt, és az összes magas szekrény ajtó nyitva volt. A gránit pulton csokis gabonapelyhes doboz, kiöntött tej és kanál hevert.

- Mi ez a rendetlenség? - felemeltem a kislányt, lerúgtam a bakancsomat és a konyha felé sétáltam. - Adok két másodpercet, hogy megmagyarázd!

- Hihi! Annyi idő nem elég - kapaszkodott a nyakamba, miközben sóhajtva szembesültem azzal, hogy a házvezetőnő munkája semmit nem ér. Az idős hölgy munkaideje reggel hét órától, délután hat óráig tart. Ebbe az időbe az is beletartozik, hogy elviszi Addisont az iskolába, hazahozza, moss, főz, takarít, leckét ír... Viszont a nappali és a konyha is tiszta kupi volt.Mondjuk megértem. Kevés fizetést kap! - Annyira hiányoztál apa! Két napja nem láttuk egymást - kicsit megenyhült a szívem, ezért a ruhákkal teli kanapéra ültem és álmosan puszit nyomtam Addison homlokára.

- Megcsináltad a leckédet?

- Igen, apuci - ült le mellém, majd mellkasomhoz hajolt. - Eszel velem gabonapelyhet? - mutatott a gránit pult felé. Nem is értem, hogy engedheti meg magának! Est tíz órakor gabonapelyhet enni?

- Egyébként miért nem vagy az ágyban? - a haját simogattam, miközben váratlanul lehajtotta fejét és a pólóját elkezdte piszkálni.

- Régen mindig anya altatott el - suttogta. - Most, hogy nincs velünk, egyre nehezebben alszok el - pillantott rám üveges tekintettel, ezért keserűen bólintottam. Hát persze, hogy ez miatt. Mégis, hogy lehetsz ilyen hülye, Taylor? - De most már sokkal boldogabb vagyok! - karolta át a nyakam. - Akkor eszel velem? - érintette kicsi orrát az arcomhoz, mire könnyeim között elnevettem magam.

- Igen! Eszek veled - bólintottam és szomorú mosolyra húztam az ajkam. Az este további részében, elpakoltam, rendet raktam a konyhában, bekapcsoltam a mosogatógépet és elpakoltam a lányom ruháit, fel söprögettem, felmostam, kivittem a szemetet, megnéztem a sulis táskáját és elpakoltam a szennyest is. A szobája úgy nézett ki mintha bomba robbant volna benne, ezért leültem a kicsi ágy szélére, hogy pihenni tudjak. Negyvennyolc órája nem aludtam. Ez azt jelenti, hogy a tartalék energiám is a végét járja. Ha fél órán belül nem fekszek le, az komoly mentális problémák elé állíthat. Végül éjfél előtt besétáltam a szobába, lehúztam az inget, felhúztam egy pólót, majd hassal az ágyra zuhantam és a puha párna alá tettem a kezem. Egy utolsó pillantást vetettem az okos órámra, majd nyugodt szívvel lehunytam a szemem.

Két órát sem aludhattam, hiszen hajnal egy óra körül arra riadtam fel, hogy rezeg az órám. Az óra össze volt kapcsolva a telefonnal, ezért üveges tekintettel a kezembe vettem a készüléket. - Haló? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, de csak a végén jöttem rá arra, hogy amúgy még nem is fogadtam a hívást. Remélem, hogy komoly dologról van szó, ugyan is bármelyik percben vissza aludhatok. - MI VAN? - szóltam bele a telefonba.

- Mr. Litwin! - szólt bele a főnököm. A kurva életbe! Azonnal felpattantam az ágyról, magamra húztam a ruháimat, megkerestem a fegyvertartómat és az ablakon keresztül láttam, hogy Owen már a lakás előtt parkol.

- Adja meg a helyszínt! Azonnal indulok!

És ekkor még nem is sejtettem, hogy a következő négy óra fenekestül felforgatja az életem...