Nem tudjuk mennyire szükségünk van valakire, amíg el nem veszítjük azt. A mellettem lévő egy szál fehér rózsát bámultam, miközben a szemeimből ömlöttek a könnyek. Megint elment. Egyedül a rózsa és az ágyamnak az illata emlékeztetett arra, hogy ő itt járt.
Kiléptem az ajtómon, pizsomában, kócos hajjal, kisírt szemmel, mire Étienne már rögtön elindult felém és szorosan megölelt. Egy puszit nyomott a homlokomra.
-Tudom, hogy hiányzik-suttogta a fülembe-gyere, csináltam neked reggelit-megráztam a fejem-biztos nem vagy éhes?-Bólogattam.-Oké, akkor később megeszed-hallottam a hangjában a szomorúságot.
-El fogom áztatni a pólódat-mondtam halkan, mire hallottam, ahogy halkan felnevet.
-Nem baj-megsimogatta a karom, én pedig jobban sírtam.
-Miért hiányzik ennyire?-Kérdeztem, miközben elcsuklott a hangom.-Még soha nem hiányzott ennyire senki. Még ő sem. Buta érzések-megtöröltem a szemem-mondd, miért kell nekem ezt éreznem? Miért akarom őt megcsókolni ahelyett, hogy megölelném, ahogy szoktam? Miért leszek féltékeny, ha tudom, hogy mással van, miért? Miért nem tudom csak úgy kezelni, mintha a legjobb barátom lenne? Mint ezelőtt.
-Mert szereted őt-karolt át Étienne az erős karjaival.
-Az ember szeretheti a legjobb barátját, de nem így.
-Akkor mit érzel iránta?
-Nem tudom-lehatjottam a fejem-csak szeretném, hogy boldog legyen, hogy mosolyogjon. Hogy miattam mosolyogjon és én tegyem boldoggá, bármi áron. Bármit feladnék azért hogy őt csak egy pillanatig is mosolyogni lássam. Szeretem a mosolyát. Megérte neki a fogszabályozó. Szeretem, amikor elpirul. Szeretem a sötét szemeit. Szeretem a haját, a száját, még az orrát és a fülét is-a végét már szinte ordítottam-szeretem mindenét-az utolsó két szó már nagyon halkan jött ki a számból.
-Akkor miért nem mész haza?
-A szerződés-mondtam.
-Azt bármikor felmondhatod-mosolygott rám.
-Komolyan?
-Igen, ha szeretnéd, már ma.
-Elmegyünk az irodába?
-Előbb öltözz fel-elengedett.

Gyorsan magamrakaptam a ruhám és rendbeszedtem magam, majd már rögtön a garázsba siettem, ahol Étienne várt rám. Bepattantam az autóba és ő már indította a kocsit.

Amíg beértünk az irodába, addig doboltam a lábamon a zene ütemére, nem is figyeltem magát a szöveget, csak arra eszméltem fel, hogy az iroda előtt vagyunk. Kiszálltam a kocsiból és rögtön a főnök irodájába mentem és beadtam a felmondásomat. Megköszöntem neki az elmúlt néhány hónapot, a közös munkát, majd visszaszálltam az autóba.
-Vége-suttogtam magam elé, majd megéreztem Étienne szoros ölelését magam körül.
-Ígérd meg, hogy majd meglátogatsz-mondta a nyakamba. Úgy tűnik nem csak nekem van szükségem az ölelésre.
-Ígérem-suttogtam.
Otthon összepakoltuk a cuccaimat. Csendben pakoltuk a ruhákat a bőröndömbe és vittük le azt az ajtóhoz.
-Mikor mész?
-Holnap délután megy egy járat-mondtam magam elé.
-A többi cuccodat utánad küldöm-láttam, ahogy könnyes a szeme-hiányozni fogsz.
-Te is nekem-öleltem át őt szorosan.

Ismerős város, ismerős ház, ismerős alakok. A házba beérve hatalmas csend fogadott, bizonyára senki sincs itt. Leraktam a bőröndömet az előszobában és neki álltam magamnak valami ehetőt készíteni. Éppen a paradicsomos szószt kevertem össze a tésztával, amikor hirtelen valaki átölelt hátulról. Megfordultam és egy hatalmas barna szempárba ütközött a tekintetem.
-Én... Én...-dadogta, mire én csak átkaroltam sírva.
-Tudom-suttogtam és lehunytam a szemem.

-Tamyphoto