Szörnyen rossz kedvvel rámoltam össze a szobámban. Sietnem kellett, nem akartam senkivel sem találkozni. Könnyes szemmel pakoltam be az utazóbőröndömbe a dolgaimat, ám egy pontnál megálltam. Egy, a varázslóvilág állatairól szóló könyv díszes példányát tartottam a kezemben. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ezzel a baklövéssel elúszott az álmom, nem fejezhetem be a Roxfortot, nem tudhatok meg többet az állatokról. Kinyitottam a könyvet, halvány mosollyal pillantottam bele, aztán újból könny szökött a szemembe, ami szép lassan végigcsúszott az arcomon és a könyv lapjaira hullott. Lassan beletettem ezt is a többi közé. Lecsuktam a táska tetejét, majd hirtelen felindulásból haragosan elrúgtam.

-Göthe...- szólalt meg mögöttem egy hang.

Leta volt az. Rám nézett, majd a kiborult bőröndre.

-Jól vagy?- jött hozzám közelebb, majd szép lassan mellém ült.

-Nem- nyögtem ki.

-Tudom, hogy értem tetted. Örökké hálás leszek neked-ölelt át, majd ő is sírni kezdett. Így zokogtunk egymás vállán, majd hirtelen felálltam.

-Sietnem kell-emeltem fel a bőröndöt.

-Írok neked Göthe! Sőt! Ha lesz alkalom meg is látogatlak!-nézett rám búcsúzóul, majd talárja ujjával letörölte a könnyeket az arcáról, aztán lassan elment.

-Gyere Göthe! Elkísérlek-lépett be Dumbledore a szobámba. Felnéztem a volt tanáromra, majd elindultam vele a vonathoz, Út közben végignéztem a roxforti birtokon. Azt hittem soha nem térhetek ide vissza. Később, mint ez kiderült nem így történt, de abban a pillanatban meg voltam győződve róla.

A Roxfort expressz már vált a megállóban. Egy utolsó pillantást vetettem a birtokra, a tóra és a hatalmas, mesébe illő kastélyra, majd elbúcsúztam Dumbledortól és beszálltam. Az út sokkal hosszabbnak tűnt egyedül. A szüleim, ha minden igaz már megkapták a baglyot az eltanácsolásom hírével, nem szerettem volna látni a reakciójukat. Azonban a vonat (akármilyen hosszú is volt az út) beért az állomásra, ahol egyből megláttam két ismerős arcot, amiken mind a harag, mind a sajnálat látszódott. Elbattyogtam hozzájuk lesütött fejjel. Nem szóltak semmit, én sem beszéltem. Megint könnybe lábadt a szemem, majd a nyakukba borultam. Együttérzően öleltek át. Miután abbahagytam a sírást továbbra sem szóltak hozzám semmit sem, még egy rossz szót sem, csak intettek, hogy indulunk haza. Hallgatás, mint büntetés? Ez is új volt.

________________________________________________________________________________

Hát, igen, most ez egy eléggé érzelmes rész lett személyes véleményem szerint. A nagy kihagyásokért bocsánatot kérek, de végre itt van a téli szünet, szóval lesz időm minél hamarabb folytatni!