Nem sokat feküdtem a gyengélkedőn, nemsokára már a következő hugrabug - griffendél meccsre készülődtem. Magamra kaptam a csapat mezét, majd a seprűvel a hónom alatt rohantam is a pályára, mikor meghallottam Leta kiáltását. Gyorsan átfurakodott a tömegen, aztán megérkezett. Megállt előttem.

-Sok sikert, Göthe!- mosolygott.

-Köszönöm- mondtam, majd a csapatkapitány intésére felkészültem a mérkőzésre.

A bátyám, mikor megpillantott nem hitt a szemének. Valószínűleg csak arról hallott, hogy új hajtója van a csapatnak, arról nem, hogy pont az öccse. Azt hittem, hogy emiatt velem sokkal jobban fog vigyázni, figyel arra, hogy nekem ne menjen. Hát, nem volt igazam. Ugyanúgy játszott, mint amikor régebben figyeltem a lelátóról.

Éppen nálam volt a kvaff, amit csakhamar el is dobtam. A labda szép ívben szállt, majd átment a karikán. Elég sok pontot sikerült szereznem a csapatnak, de így is a griffendél vezetett. Egy pillanatra felpillantottam a fogónkra. Ez a másodperc pont elég volt arra, hogy a másik csapat egyik játékosa nekem jöjjön. Egyensúlyomat elvesztve majdnem lezuhantam a seprűről, ám a kezeimmel pont időben markoltam meg. Igaz nehezen, ám sikerült felkapaszkodnom, majd újra elfoglalni a helyemet. Hirtelen megállt a meccs. A hugrabug fogója elkapta a cikeszt. Örömujjongás tört ki a nézők között. Ránéztem Theseusra, hogy mit reagál, ám koránt sem volt mérges, sőt, elismerően biccentett felém.

-Megnyertétek!- ugrott a nyakamba Leta, mikor immár az iskolai taláromban léptem le a pályáról.

Elég sok meccsünk végződött győzelemmel, ám voltunk vesztesek is. Sok idő telt el, egyre tapasztaltabb lettem a varázsigék terén. Egy napon azonban Leta egy különös kéréssel fordult felém.

Hatodévesként az igazgatóiban ültem. Az igazgató előttem a székében, körülötte a többi tanárt. Mindenki ott volt, kivéve Dumbledort. Alig telt el Leta kérése óta pár óra, már is óriási baklövést követtünk el.

-Szóval, miért engedte el azt az állatot?-mutatott az igazgató az egyik ketrecben békésen ücsörgő futkárra.

Ránéztem az állatra, ami az előbb elég nagy pusztítást végzett. Leta felfigyelt régebben a magányos állatra. Ki szerette volna engedni, ám ő maga egyedül nem merte. Egyből rám gondolt, én meg belementem.

-A futkár kiszabadult, veszélybe sodortam pár diák életét-hadartam.

-Leta Lestrange is benne volt?- nézett rám kérdőn az igazgató.

Letát nem akartam belerángatni ebbe az egészbe. Bár ő kért, nem volt szándékomban elárulni.

-Nem. Őt csak magammal hívtam, ám nemet mondott. Mikor éppen felnyitottam a ketrecet akkor lépett mégis be, hogy jól vagyok-e- próbáltam valami elfogadható hazugságot kitalálni, ami úgy néz ki be is jött.

-Igaz. Őrá is ugyanúgy rátámadt, mint arra a másik diákra, aki  állítása szerint csak a tanárt kereste-mondta dörmögő hangon.

Egyedül rám nem támadt. Mikor kinyitódott a ketrec egyből Letát vette célba, aki kisebb sérülésekkel megúszta. A tanárt kereső lányról nem igazán mondhatnám ezt. Utána engem szemelt ki célpontnak, mivel próbáltam elcsalni a többiek felől. Idegesen hátrálni kezdtem, majd nekimentem egy könyvespolcnak, ami kis híján rám is dőlt. A legendás lények gondozása tanár azonban időben jött. Egy egyszerű varázslattal visszalökte a helyére a polcot, a futkárt pedig a levegőbe emelte, majd visszazárta a ketrecébe.

-Sajnálom Salmander. A pálcáját, ha kérhetem-nézett rám haragos arccal az igazgató. Remegő kézzel nyújtottam át. Ezzel mindenkorra véget érhet a roxforti karrierem. Ledermedtem. Mit fognak szólni a szüleim?

Szerencsére Dumbledore éppen időben lépett be, hogy megállítsa az igazgatót:

-Nem elég, hogy kirúgjátok, még a pálcáját is elveszitek?

Halk morajlás futott végig a tanárokon. Ezek után Dumbledore még mondott valamit, de nem figyeltem arra. Elmélyedtem a gondolataimban. Kis idő múltán a pálcát visszaadták, ám megkértek arra, hogy pakoljak össze.

A pálcámat megtarthattam, viszont az iskolából mehettem. Várt rám a diákokat szállító üres vonat, indulnom kellett.